Hogyan engedhette Zsang, hogy „rámásszon” egy japán? – teszik fel a kérdést internetes fórumokon felháborodott kínaiak. Mások pedig egyenesen nemzeti büszkeségük elleni támadásként fogják fel, hogy ünnepelt sztárjuk egy „japán prostituált” szerepét elvállalta. Bár Japánban a szórakoztatás művészeinek mondott gésákat nagy becsben tartják, és az igazság szerint messze nem prostituáltak, a kínaiak szemében gyalázat Zsang műve. Ráadásul együtt játszik a másik ünnepelt csillaggal, Gong Livel is, aki riválisát alakítja a Steven Spielberg által tető alá hozott filmben. A kissé túlfűtött nemzeti érzékenységet érdemes tiszteletben tartani, még akkor is, ha Amerikában ez érthetetlen. Ezért is kérdés, hogy a producer Spielberg és a rendező Ron Marshall miért kínaiakat választott a gésák szerepére (nem beszélve a harmadik színésznőről, Michelle Yeohról, aki maláj). Spielberg a kérdésre kérdéssel válaszolt: a történelmi ellentétek meg tudják akadályozni, hogy Zsang a számára tökéletesen illő karaktert eljátssza?
A kínaiaknak azonban az egész helyzet teljesen mindennapi. Gyermekkoruktól kezdve arról hallanak az iskolában, az utcán és a szüleiktől, hogy a japánoknál gonoszabb emberek nincsenek is a Föld kerekén. A kínai gyerekek az iskolában először írni és olvasni tanulnak, valamint a „Nemzeti Megaláztatásról”, azaz a japán megszállásról hallgatnak előadásokat. Elviszik őket a pekingi Háborúellenes Múzeumba, amely kendőzetlenül bemutatja a japán kegyetlenkedéseket, amelyeket a harmincas évek megszállása alatt végrehajtottak. Megerőszakolt nők, felkoncolt kisgyermekek láthatók a megsárgult felvételeken, az 1937-es nankingi mészárlás képeivel együtt. A Time magazin tudósítójával egy kínai iskolás lány közölte a múzeumlátogatást követően: „A látottak után sokkal jobban gyűlölöm a japánokat, mint eddig bármikor.” Jól szemlélteti a hivatalos politikai irányvonalat a jövő évi nemzetközi gyermeknapra készített film, a Zsang, a kis katona. A történet egy 12 éves fiúról szól, aki a harmincas évek zavaros Kínájában vándorol, ahol különböző kalandokon megy keresztül. A film bemutatja, amint a japán hódítók Zsang nagymamáját hátba lövik, a fiú pedig bosszút esküszik. Csatlakozik az illegális Vörös Hadsereghez, amelynek kötelékében küzd az elállatiasodott japánok ellen. A film katartikus csúcspontján Zsang segít felrobbantani egy vonatot, amelyen japán katonákat szállítanak. Tettéért kicsiny pisztolyt kap ajándékba, hogy folytathassa gyilkosságait.
A felszított ellenségeskedést tovább fokozza, hogy Japán egyáltalán nem volt hajlandó szembenézni a háborús évek alatti eseményekkel, s a diplomáciai viszályok is mindennaposak a két ország között. Emlékezetes, mikor egy japán tankönyv az említett vérengzéseket kihagyta a harmincas évekről való értekezéséből, s emiatt feldühödött kínaiak vonultak az utcára – természetesen a kínai hatóságok kevéssé leplezett támogatásával. Az emberi lélekről azonban elmond egyet s mást, ahogy a kínai és a japán emberek egymásra gondolnak. A propaganda alól magukat kivonni képtelen, ám kissé kétkedő kínaiak évtizedekkel ezelőtt idegenkedve, ám egyúttal kíváncsian és kissé irigykedve figyelték a japánok gazdasági csodáját. A Sárga-tenger túlpartján fekvő szigetek lakossága hozzájuk képest mérhetetlenül gazdag volt, nemzetközileg befolyásos cégek képviselték nemzeti érdekeiket, városaik pedig modernek és tiszták. Az akkoriban jelentős önbizalomhiányban szenvedő kínaiak képtelenek voltak megmutatni a nagyvilágnak saját erejüket. Az ezredfordulóra azonban változott a helyzet. A japán csoda kifulladt, Kína pedig átvette a vezető szerepet ősi ellenségétől. A kínai felső tízezer legalább olyan gazdag és befolyásos, mint a japán elit, Sanghaj, Hongkong és Sencsen elképesztő felhőkarcolóit már a japánok is csodálják. A teljes fordulat azonban nem következett be, és talán soha nem is fog. A kínai nagyvárosok utcáit járva azonban feltűnő, hogy sok fiatalember magát „japánosra” maszkírozza. Hajuk égnek áll, és vörösre van festve, állandóan zenét hallgatnak, farmernadrágjuk bő, pólójukon angol szavak. A japános kínaiakkal a fő probléma az, hogy kultúrájuktól teljesen idegen az erőltetetten „laza” stílus. Igaz ez persze magukra a japánokra is. A tokiói utcán egyáltalán nem kelt megütközést, ha egy-egy torzonborz, „trendi” japán fiatal elbúcsúzáskor a hagyományos hajlongással távolodik hozzá hasonlóan laza barátjától. Az identitásukat kereső japánokra jellemző, hogy ezt a magatartásformát ők attól az Amerikától vették át, amely atombombával biztosította be örök barátságát a császárság iránt.
origo.hu
Orbán Viktor: Nem pihenünk, zajlik a kormányülés, hajrá, Dominik! - Képek
