Egy kijátszott antiszemita kártya

Die Presse, Peter Martos. Azaz Martos Péter. Vajon mi késztette ezt az újságírót arra, hogy az elhíresült Salamon Berkowitz miatt tollat ragadjon és sajnálkozzon felette az osztrák lapban? Vajon honnan veszi a bátorságot Martos Péter, hogy a jobboldali sajtóval, Magyarországgal szemben elővegye a hazug és igazságtalan antiszemita kártyát, ami Berkowitz esetében különösen hitvány dolog?
A támadások elkerülése végett már az írás elején jelzem, hogy egy Berkowitz által indított büntetőügyben egyik kollégámmal évek óta vádlottként járok a bíróságra. A bűnünk: írni merészeltünk arról, hogy Salamon Berkowitz a Magyarországon folytatott gazdasági tevékenysége kapcsán már állt büntetőbíróság előtt. Azzal pedig, hogy erről, valamint ennek eredményéről részletesen beszámoltunk, olyan különleges adatokat hoztunk nyilvánosságra, amivel az ügyészség szerint megsértettük Salamon Berkowitz személyiségi jogait. Szerintünk viszont az embereknek tudniuk kell, ki is Salamon Berkowitz. Azt, hogyan keveredett ide a rendszerváltás körül, miként juthatott nagy összegű állami hitelhez akkor, amikor más magyarországi vállalkozók többségének esélye nem volt erre. A közvéleménynek tudnia kell arról is, hogy milyen eszközökkel próbált embereket és vállalkozásaikat tönkretenni, hogyan használta fel az alulinformált, ostoba politikusokat és diplomatákat a közszerepléseihez, illetve hogy miért felkészületlen és tehetetlen vele szemben az igazság kiderítésével már régóta nem bíbelődő magyar igazságszolgáltatás.
A Coca-Cola mit tenne?
Talán mindenki látott már olyan fotót, amelyen a hatóságok úthengerekkel százezer számra semmisítenek meg hamis hang- és képhordozókat, ezzel is demonstrálva a szellemi termékek védelmét. Mindenki hallott már a határokon lefülelt és elkobzott szállítmányokról, amelyekben hamisított márkájú ruházatra bukkantak a vámosok, s amelyek sorsa szintén a megsemmisítés. Rövid gondolkodás után valószínűleg mindenki tudja a választ arra a kérdésre, hogy vajon mit tenne mondjuk a Coca-Cola vállalat akkor, ha valaki – a világ bármely pontján – ezzel a névvel üdítőitalt kezdene gyártani jogosulatlanul. Vajon várna-e ez a cég több mint egy évtizedig a magyar igazságszolgáltatásra, arra, hogy a bíróság a jog dzsungelében megtalálja végre a triviális igazságot és kimondja az ítéletet: a Coca-Colát valóban csakis és kizárólag ez a vállalat gyárthatja? S a Coca-Cola vállalat vajon mind ez idő alatt eltűrné-e, hogy a jogerős ítélet meghozataláig valaki jogosulatlanul gyárthassa az üdítőt és – nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is – folyamatosan forgalomba hozhassa? Mindenkinek a fantáziájára bízva leszögezhető, hogy e cég érdekei védelmében a tehetetlenkedő jogi eszközök helyett valamilyen más, hatékony megoldást választana.
Élet és Irodalom
Az osztrák Pressében megjelent cikk alapján megállapítható, hogy Peter Martos tökéletesen tájékozatlan. Az antiszemitizmust mint okot meglebegtetve kizárólag a konzervatív sajtónak tulajdonítja például a Salamon Berkowitzról szóló híradásokat, pedig ez nem így van. Az amerikai üzletembernek a Traubisoda gyártásához 1992-től fűződő kapcsolata elsőként a konzervatív jelzőtől leginkább berzenkedő balliberális hetilapban, a Soros György által finanszírozott Élet és Irodalomban (ÉS) jelent meg meglehetősen nagy terjedelemben, 1997. szeptember 5-én, folytatása pedig három héttel később, 26-án. E cikkekben szerzőtársammal, O. Kovács Attilával az üdítőt gyártó Badacsonyi Állami Gazdaság (BÁG) tulajdonában lévő balatonvilágosi üzem botrányos privatizációjáról írtam. A riporttal a Soros Alapítvány támogatását is elnyertük. Kovács Zoltán főszerkesztőnek egyetlen kérése volt csupán: az írásban ne tegyünk említést Salamon Berkowitz zsidó származásáról, mivel szerinte ez mellékes körülmény a lényeghez képest. Berkowitz máshogyan gondolkozott, mint a főszerkesztő, vallását és/vagy etnikai hovatartozását állandóan demonstrálta: tradicionális zsidó öltözékben jelent meg mindenütt, és ha valakinek elkerülte volna a figyelmét, a kellő időben utalt rá. Az általa gyártott üdítő üvegeire ragasztott címkéken a hitelesítő kóser pecsét mellett pedig oda volt írva, hogy a nedű: kóser Traubisoda.
A Martos Péter által sugallt motívumot – amely szerint Berkowitz az antiszemita Magyarországon hátrányt szenved el származása miatt – az ÉS-ben megjelent cikk is tartalmazta, ugyan arról épp lerántotta az álságos leplet. Egy Berkowitzcsal szemben – jogerős bírósági végzés által – elrendelt foglalásnál ő, és a szintén ortodox viseletbe öltözött fia lenácizott mindenkit, aki a teljesen jogszerű akcióban részt vett. Az egyik ügyvéd ekképp emlékezett vissza az 1995. március 28-i esetre a lapban: „Berkowitz megérkezéséig minden a törvényeknek megfelelően zajlott. A végrehajtó, természetesen rendőrök jelenlétében, tételszerűen felvette a leltárt, szabályszerűen zajlott az eljárás. A helyszínre érkező tulajdonos (azaz Berkowitz – a szerk.) azonban az első perctől kezdve vitatta az eljárás törvényességét. Azt mondta, ez az egész – mármint a foglalás – náci eljárás, és az ilyen náci módszerek felett már eljárt az idő. Azután lenácizta a résztvevőket, vagyis minket is. A fia verekedni is akart, és miután legfeljebb csak szavakat tud magyarul, nagyon agreszszíven ilyesmiket kiabált nekem: »leülsz!, nem szólsz!«. Tényleg csak a rendőrök határozottságán múlt, hogy nem lett verekedés. Berkowitz összegyűrte és összetépte a jegyzőkönyvet, amit később kisimítottunk, összeragasztottunk és rávezettük a nácizást. Berkowitz a foglalást később jogilag megtámadta, arra alapozva a fellebbezését, hogy a balatonvilágosi telepen leltárba vett tárgyak más tulajdonát képezték. A megnevezett cégek természetesen mind Berkowitz tulajdonában voltak. Ez a hadművelet újabb két évvel elhúzta az ügyet. Első fok: ítélet, fellebbezés, másodfok: ítélet, fellebbezés, majd a Legfelsőbb Bíróság. Minden perét elvesztette, de időhúzásnak jók voltak.” Érdekes eredményre jutna az, aki kiszámolná, hogy vajon mennyire rúgnak a magyar államnak a több tucat, Berkowitz által – vagy vele szemben – elindított és az általa időhúzással elnyújtott perek költségei. A pécsi táblabíróságon tartott egyik per tárgyalásán például arra hivatkozva nem jelent meg, hogy aznap zsidó ünnepnap volt, az alkotmány pedig mindenkinek biztosítja a szabad vallásgyakorlást. Indoklásához hozzácsatolta a zsidó ünnepek éves listáját, jelezve a bíróságnak, hogy ezeken a napokon ő nem idézhető.
Nos, visszatérve az ÉS-ben 1997-ben megjelent alapcikkre: elfogadtuk a főszerkesztő véleményét. Ennek következtében azonban a Salamon Berkowitz nevéhez fűződő, a közvagyont károsító privatizációs botrányról és a Traubisoda védjegyének jogosulatlan használatáról szóló riport nem az általunk javallott, a pesti szlenget kézenfekvően felidéző Nem kóser a Traubi címet kapta, hanem az ésszerűtlenül óvatoskodó – egyébként pedig valóban rasszista áthallást hordozó – A természet ajándéka címmel jelent meg. A riport részletesen beszámolt arról, hogy 1992-ben milyen trükkökkel jutott hozzá a balatonvilágosi Traubi-üzemhez – állami tulajdonban lévő banki forrás felhasználásával – Salamon Berkowitz. Az ügyletről az BÁG akkori felszámolóbiztosa, dr. Kocsis Lajos a következőképp nyilatkozott az ÉS-ben: „A privatizáció során vállalt összeget a Centrals (azaz Berkowitz cége – a szerk.) a Budapest Banktól felvett 150 millió forint hitelből fizette ki, amihez mindössze kétmillió forint letét ellenében jutott, vagyis szinte ingyen szerezte meg az üzemet. A legnagyobb tragédia az, hogy az ÁVÜ birtokba is adta az ingatlant, az eszközöket, sőt az alapanyagot is, amiért pedig még 108 millió forintot kellene fizetni. Eddig 41 befejezetlen felszámolásban vettem részt, de akkora káoszt, amekkorát a Salamon Kft., a Centrals Kft. és a Traubi Rt. (Berkowitz cégei – a szerk.) okozott, még sohasem láttam.” Banktitokról lévén szó, arról akkor sem volt és most sincs hivatalos adatunk, hogy az újsütetű tulajdonos törlesztett-e valamit is vissza a banknak.
A cikkekben különböző szánalmas trükkökről és lelepleződésükről is szó esett. Arról például, hogy a Centrals Kft. hivatalos cégadataiban szereplő könyvvizsgáló nem is létezett, vagy hogy olyan ügyvéd írt alá részükről hivatalos dokumentumokat, aki szakvizsga híján ügyvédként nem is ellenjegyezhetett volna iratokat. Az osztrák Presse újságírójának, Peter Martosnak Berkowitzot méltató cikke szempontjából érdemes kiemelni azt is, hogyan használt álújságírókat Berkowitz a megtévesztésünkre. A számára faxon elküldött kérdésekre ugyanis nem válaszolt, ehelyett egy sajtótájékoztató időpontjáról és helyszínéről értesített bennünket, amelyen rajtunk kívül két kolléga vett részt, akik álproblémák felé próbálták terelni a beszélgetést: egy, a szakmában teljesen ismeretlen Piros György nevű ember Veszprémből, és a magát a Magyar Nemzet munkatársának kiadó Rózsa B. György, aki akkor az újságírói szakma ügyes-bajos kérdéseiben pálcát törő Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) a menedzsere volt. A két kollégáról hamar kiderült, hogy az egyiknek irodája volt a Traubi-üzemben, utóbbinak pedig abban az időben közös érdekeltsége volt Berkowitzcsal, a Salamon Kommunikációs Kft.
MaNcs
E cikkek megjelenését követően a Soros Alapítvány által támogatott ÉS többé nem foglalkozott Berkowitz ügyleteivel. A balliberális sajtóhoz sorolható lapok közül az alapítvány által szintén támogatott Magyar Narancs (MaNcs) 1999. március 11-én szentelt egy oldalt Valami nem kóser címmel. Ebben azonban a Traubi-botrányra nem tért ki a szerző, a dolgot elintézte enynyivel: „Salamon Berkowitz eddig főként a biznisz világában a Traubi Hungária vezetőjeként volt ismert. A cég történetét bírósági perek és vitatott privatizációs ügyletek teszik izgalmassá.” A MaNcs cikke Berkowitz más jellegű, a privatizációhoz képest jóval érdektelenebb és elhanyagolható ügyletekről szólt. Kóser ételeket minősítő eljárásokkal kapcsolatos hitvitákról, meg olyanokról, amelyek a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségénél (Mazsihisz) és más zsidó szervezeteknél „verték ki a biztosítékot”: Berkowitz a Mazsihisz szerint be sem jegyzett, a Mechon Simon Alapítványon keresztül zsidó kárpótlási ügyekbe akart „belenyúlni” arra hivatkozva, hogy ő a New York-i székhelyű Ortodox Zsidó Világtanács alelnöke, amit a világszervezet ügyvezető igazgatója cáfolt. Czene Gábor, a MaNcs-cikk szerzője – Martos Péterhez hasonlóan – nem hagyta ki az antiszemita kártyát az írásból: „»A származásom miatt támadnak« – fakadt ki néhány napja Salamon Berkowitz, az Egyesült Államokból hazatelepült üzletember (…). Az ilyesfajta kijelentést illik komolyan venni. Sok jóravaló honfitársunknak nem kell a szomszédba mennie egy kis antiszemitizmusért, bizony, könnyen előfordulhat Magyarországon, hogy valakit a származása miatt támadnak. Salamon Berkowitz hitelét legfeljebb az kérdőjelezi meg, hogy ténykedése ellen újabban zsidó szervezetek is háborognak.” A szerző ezen utóbbi megállapításából egyértelműen tetten érhető az általa alkalmazott kettős mérce. Magyarán, ha a zsidó szervezetek nem háborognak, akkor Berkowitzcsal minden rendben? Vajon a MaNcs szerzőjét miért nem érdekelte, hogy Berkowitz és vállalkozásai mit művelnek Magyarországon? Lehetséges, hogy Czene épp Berkowitz származása miatt nem támadta meg őt, holott újságíróként minden oka meglett volna rá?
Napi Magyarország, Magyar Nemzet
Salamon Berkowitz és ügyletei egy-két fajsúlytalan cikk után gyakorlatilag kikerültek a balliberális sajtó látóköréből, annak ellenére, hogy egyre több disznóság derült ki róla. Ezekről kizárólag a Napi Magyarország adott, illetve a Magyar Nemzet ad rendszeresen hírt. Pedig Berkowitz időközben közszereplővé is vált: karácsony idején a hanukának tisztelegve menórát állított a Parlamentnél, ahol tájékozatlan miniszterelnökökkel – 2002-ben Medgyessy Péterrel és Adrien Nastaséval –, MSZP-s miniszterekkel és politikusokkal mutatkozott együtt. Kovács László külügyminiszterrel ekkor még azt is el tudták hitetni, hogy Berkowitz főrabbi.
A balliberális médiacsöndben a Napi Magyarország és jogutódja, a Magyar Nemzet 1998 óta számtalan cikkben tudósított a Berkowitz-cégek ügyeskedéseiről és az ezekhez kapcsolódó többtucatnyi perről. Az igazságszolgáltatás malmai ugyan lassan őrölnek, ám ezekből a Berkowitz-vállalkozások szinte kizárólag vesztesen jöttek ki. Emellett hírt adtunk azokról a jóhiszemű cégekről is, amelyeket Berkowitz magára haragított, no nem a sugallt antiszemitizmus, hanem sokkal egyszerűbb okok miatt. Álljon itt közülük néhány – hangsúlyozom: csupán néhány – példa. A felsorolt cégek közül nem egy mind a mai napig pereskedik Berkowitz valamelyik érdekeltségével szemben.
Berkowitz tanítja a bizniszt
A Brilliant Kft. például azért orrolt meg, mert Berkowitzék jogszerűtlenül használtak és a felszólítás ellenére sem akartak
visszaadni neki mint jogos tulajdonosnak egy nagy értékű gyártó gépsort. A Promontorbor Rt. azért, mert Berkowitz cége piacra dobta a Márka nevű üdítőt oly módon, hogy a védjegyet egyszerűen elbitorolta tőle. A Magyar Cukor Rt. azért, mert – a jogerős bírósági döntés ellenére – Berkowitzék „elfelejtették” kifizetni az árut. A Hungrana Kft. a hétéves pereskedés után kezébe kapott jogerős végzés ellenére is csak rendőrök és darus vállalkozók segítségével tudta visszaszerezni a húszmillió forintot érő cukortartályát a balatonvilágosi telepről. Az Alpla Műanyagipari Kft., bár szándékai szerint nem karitatív adományként szállított le 50 ezer műanyag palackot a Centrals Kft.-nek, az ellenértékhez mégsem jutott hozzá. A Nemzeti Ingatlanfejlesztési és Lakásberuházó Rt. is pereskedik vele. 1998-ban Berkowitznak egy – erre a célra alapított – érdekeltsége egy „pénzügyi lízingszerződéshez” hasonlatos konstrukcióban öt évre bérbe vett e cégtől egy 12 ezer négyzetméteres szombathelyi telephelyet. Berkowitz cége a bérleti díjat mindössze három hónapig fizette, ezután, mivel a cégbejegyzést megtagadták, a társaság jogutód nélkül megszűnt. Berkowitz új céget alapított, amelynek a telephelyre semmilyen szerződése nem volt, viszont pert indított az ingatlan tulajdonosa ellen, aki azóta sem tud újra birtokba kerülni. A tulajdonost a legóvatosabb becslések szerint is 200 millió forintos kár érte eddig. De ne hagyjuk ki az APEH-et sem! 1999-ben a Hajdú-Bihar megyei igazgatóság felszámolást kért Berkowitz cége, a Centrals Kft. ellen egy 130 milliós, akkor már többéves tartozás miatt. A kft. ugyan elismerte tartozását, de mégsem fizetett, hanem perre vitte az ügyet. A 110 millió forint törzstőkéjű (ebből csupán 500 ezer forint készpénz, a többi nem pénzbeli betét!) Centrals Kft. időközben négyszer változtatott az ország különböző pontjain székhelyet – közülük kettő fiktív helyszín volt –, ezért aztán a hatóságok levelei nem jutottak célba. Az adóhatóság megyei igazgatósága tehetetlenül szemlélte a történteket, s a felszámolási ügy is a Legfelsőbb Bíróságig jutott.
2002-ben a Centrals Kft. – a 274 millió forintos köz- és magántartozásával – az APEH orra előtt gyakorlatilag fantomizálódott. A cég többségi üzletrészét ugyanis egy nagyváradi vállalkozás, a S. C. Charm SRL vette meg, amelynek törzstőkéje 2 200 000 lej, azaz 15 700 forint volt. Ennek tulajdonosa az 1974-ben született, amerikai állampolgár Moses Berkowitz, a cég telefonszámaként pedig egy nem működő román mobilszámot adtak meg. A hivatalos cégadatok szerint a román cég magyarországi kézbesítési megbízottja a Dr. Vilmányi Ügyvédi Iroda. Itt azonban érdeklődésünkre közölték: évekkel ezelőtt megszakították a kapcsolatukat mind az S. C. Charm SRL-lel, mind a Centralsszal. A Berkowitz-cégek aktuális köztartozásainak adatait az APEH adótitokra hivatkozva nem árulja el.
Peter Martos azt írta a Pressében: „Az amerikai állampolgárságú Salamon Berkowitz (…) 12 éven keresztül jól keresett az általa újra életre keltett osztrák–magyar üdítőitallal, a Traubisodával.” Hát igen: érdemes lenne azt is kiszámolni, Berkowitz vajon mennyi kárt okozott azoknak a vállalkozóknak, akik betartották a szerződéseket és a törvényeket. Valamint megnevezni azokat, akik – Berkowitzcsal együtt – hozzájárultak e kár okozásához és természetesen behajtani rajtuk.
Berkowitzcsal legtöbbet talán a debreceni Ráthonyi Kft. viaskodik mind a mai napig. E cégnek a Magyar Szabadalmi Hivatal közhitelű lajstroma szerinti védjegytulajdonos, a Warimpex engedélyezte kizárólag a Traubisodát előállítani. A Ráthonyi Kft. 2003-ban például – miután annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság 2000-ben, többéves procedúra után jogerősen megállapította, hogy Berkowitzék részéről az üdítőt éveken keresztül a névbitorló Traubi Rt. gyártotta, a cégbíróság a jogerős bírósági végzés ellenére mégsem törölte a cégnyilvántartásból – az Országos Igazságszolgáltatási Tanácshoz (OIT) fordult. A hazánkban még 1993-ban törvénybe foglalt, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló nemzetközi egyezmény hatodik cikkelye kimondja: mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, s hozzon határozatot. A cég levelében azt írta, hogy mivel a cégbíróság évek óta nem hajtja végre a Legfelsőbb Bíróság döntését, ez „súlyosan veszélyezteti a jogbiztonságot és az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat”. Pedig ekkorra már az antiszemitának legkevésbé sem minősíthető Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságához (VPOP) is eljutott a jogi tényállás: 2004 októberében 7000 liter Berkowitz-féle, a Traubi Hungária által exportra gyártott Traubisoda-sűrítményt foglalt le a mohácsi határátkelőnél. A hivatal indoklása szerint a sűrítmény és a pótkocsin talált 18 raklapnyi Traubi feliratú palack exportálásával megsértették volna a debreceni Ráthonyi Kft. jogait, amely a Traubisoda védjegyének és címkéjének kizárólagos használója. Berkowitz a VPOP-val szemben természetesen jogi eszközökhöz nyúlt, de az (antiszemita?) Veszprémi Városi Ügyészség ennek nem adott helyt.
A névváltozás végül 2005, azaz idén nyáron következett be: a Traubi Rt.-ből Tra-üdi (!) (Tradicionális Üdítőital-gyártó) Rt. lett.
Ami még hátravan
És akkor térjünk vissza Ausztria vezető lapjához, a konzervatív Presséhez. Mint emlékeznek, a Peter Martos által jegyzett, Salamon Berkowitznak szobrot öntött cikk címe: Egy emigráns, aki a magyaroknak a bizniszt kívánta megtanítani. Peter Martos pedig nyilván az az újságíró, aki a magyaroknak az újságírást kívánja megtanítani. De vajon micsoda rabbi – azaz tanító – az, aki üzletemberként így viselkedik, vagy aki tökéletesen tájékozatlanul le tud írni ilyen sorokat erről az óriási károkat okozó amerikai üzletemberről: „Berkowitz magát »ortodox zsidó amerikai befektetőnek« nevezi. Mit is jelent ez? »Számomra az üzlet része a hagyománynak.« Miközben ő a biznisz és a (vallásos) magánélet összekapcsolását hirdeti, ezzel egy időben az állam és az üzlet elválasztásának híve. »Sokan, akik idősebbek 30-nál, azt mondják, korábban jobb volt. Ha az állam tényleg változtatni akar, akkor meg kell találnia annak a módját, hogy az emberek lelkesedését ébren tartsa.« A fiatalokból hiányzik a pozitív jövőkép, »nekünk meg kell nekik tanítanunk a tanulást, a munkát, az értékteremtést«”.
És vajon hogyan minősíthető, miféle vélemény formálására alkalmas az a lap, amelyik megengedi magának, hogy közzétegyen egy ilyen, Magyarországot lejárató, az antiszemita kártyával játszadozó, ezért – Peter Martostól kölcsönözve a kifejezést – a magyarokat latensen gyűlölő, felszínes sajtómunkástól írásokat? Megengedheti-e magának egy komoly újság, hogy egy hazánkba tévedt kalandvágyó ügyét összekeverje a zsidó holokauszttal, majd ennek mentén újságírókat, lapokat rágalmazzon meg?
Akkor mi is van még hátra?
A bocsánatkérés.