Evilágrendnek megszámlálhatatlan kárvallottja van, és mind többen tekintik látszatdemokráciának. Viszonyai különösen jól érzékelhetőek Magyarországon, ahol szinte laboratóriumi körülmények között tapasztalhatjuk, mi várna a világra, ha a neoliberalizmus hegemóniája a hazai arányra növelve gyakorlatilag egyeduralkodóvá válna. Magyarország, rendkívül sikeresen simulva az új világrendbe, hagyta magát megfosztani vagyonától. Nem utolsósorban a médiájától, amelynek túlnyomó része a neoliberálissá vált exkommunisták irányításával a neoliberális rendet szolgálja. Olyannyira, hogy ma már – a világon egyedül – a neoliberalizmus pretoriánus gárdája „szélsőjobboldalinak” minősíti azokat is, akik a nemzeti jelképek – máshol legtermészetesebb – használatához ragaszkodnak. A neoliberálisok ugyanis pontosan tudják, hogy egyik legnagyobb ellenfelük a saját országuk értékeiben hívők hazaszeretete és a nemzet érdekeinek védelme. A hazaszeretet összetartó erő, fő ellenfele a „mindent privatizálni” és „az állam szerepét visszaszorítani” címkével hirdetett dogmáknak, amely dogmák a neoliberálisok szókincsében – a most visszaállamosító Venezuelától Magyarországon át Mozambikig – a szabad rablást jelentik.
A neoliberális médiának természetesen nem érdeke, hogy felrajzolja az általa kiszolgált egypólusú világrend és a neoliberális ideológia meglepő gyorsasággal visszaszoruló hatalmát, az azt fenntartó egypólusú világ eltolódását a többpólusú felé és így a neoliberalizmus erősen nekilendült hanyatlását. Az is tény, hogy a világszínpadon az egypólusú világgal szemben álló, a változást előidéző szereplők egy része önmagában szemlélve meglehetősen visszataszító zsarnok, (kommunista) diktatúramaradvány. De ha némi történelmi cinizmussal nézzük e jó ügyet előmozdító rossz szereplőket, okkal támad egyfajta déja vu érzésünk: Roosevelt amerikai elnök és Churchill brit kormányfő a történelmi eschatalogia legrondább ördögével, a tömeggyilkos szovjet diktátorral, Joszif Visszarionovics Sztálinnal szövetkezett, hogy – mint mondják – „történelmi vereséget” mérjen a nemzetiszocializmus világméretű győzelméért harcoló Németországra.
Amerika-barát vesztesek
Ugyanakkor az is tény, hogy a neoliberalizmus mind több olyan ellenfelet termel ki magából, akik látják, hogy a fennálló világrend hazug dogmákon alapul. Nyitott társadalmat, toleranciát, a másság tiszteletét hirdeti, miközben először csak óvatosan, majd egyre agresszívabban szorítja ki a másként gondolkodókat és kétkedőket. Ma már nem egy országban szabályos gondolatrendőrség működik, a tévesnek ítélt gondolatok kimondásáért embereket hallgatnak le bírósági engedély nélkül, börtönözhetnek be és vethetnek alá – akár puszta gyanú alapján – kínzásnak is. A neoliberális világrendet fenntartó hatalmak ártatlan polgárok tíz- és százezreit bombázhatják át a másvilágra, ölhetik meg célzott lövedékekkel – a neoliberális világrend sajtójának hol tapsviharától, hol cinkos hallgatásától övezve. Nem csoda hát, hogy mára az új világrend sokak szemében nem demokrácia, hanem a demokrácia intézményeinek mázával lekent, mérhetetlen erőfölénnyel és erőforrásokkal fenntartott uralom, amely lényegét tekintve több rokonságot mutat a diktatúrával, mint a neoliberális dogmák pluralisztikus, szabad társadalmával.
Ha e folyamatok elemzésekor csak az elmúlt évre tekintünk, meglehetősen érdekes, hogy december közepén szinte kísértetiesen egy időben számos olyan globális fontosságú esemény történt, amelyek halálos veszélyt jelentenek az egypólusú erőhatalomra alapuló neoliberális világrendre. Ezek olyan „hírek, amelyek a CNN-ben nem szerepelnek” – kölcsönvéve az informationclearinghouse.info című neves amerikai hírportál mottóját. E hírekre pedig még a szakmájukat kezdő fokon gyakorló újságíróknak, elemzőknek is fel kellett volna figyelniük. Hogy miért nem tették? Csak arra gondolhatunk: az életerejére büszke ember sem kürtöli világgá, ha észreveszi, hogy halálos kór támadta meg.
A december közepén bekövetkezett történelemformáló események egyik legfontosabbika volt az amerikaiak és szövetségeseik által megszállt Irakban rendezett választás eredménye. A megszállók által kikényszerített „szabad” választás (megszállt országban lehet-e szabad választásról beszélni?) eredményeként az Amerika-barát politikai oldal megsemmisítő vereséget szenvedett az ősi Mezopotámiában. Az iraki inváziót eltervező amerikai neokonzervatívok legnagyobb reménysége, Ahmed Csalabi által létrehozott formáció egyszázaléknyi (!) voksot kapott. Arról a Csalabiról van szó, akit Jordániában korábban sikkasztásért 20 évre elítéltek, majd Amerikában élő emigránsként nem kis szerepe volt az iraki megszállás igazolására George Bushnak szállított hamis információk terjesztésében, és aki – noha iráni kettős ügynöknek is kikiáltották korábbi támogatói – mindennek ellenére esélyes az olajminiszteri posztra. A választás győztesei a fundamentalista síiták lettek. Az Amerika-barát vesztesek most visszaélések címén követelnek új választásokat, Bush elnök pedig – aki korábban a végsőkig való kitartást ígérte –, látván a reménytelen helyzetet és az amerikai veszteségek okozta népszerűségvesztését, megfújta a kivonulás kezdetét jelző harsonát. Más szavakkal: Amerika – miközben otthon romokban hever New Orleans, súlyos gondban a betegbiztosítási rendszer – az adófizetői dollárszázmilliárdjaival mindannak az ellenkezőjét érte el Irakban, amit tervezett. Sikerült „elérnie”, hogy Bagdadban egy Irán-barát síita kormány alakuljon, amely nemhogy hosszú, de közép-, sőt rövid távon is sokkal nagyobb veszélyt jelent az Egyesült Államokra és közel-keleti szövetségeseire nézve, mint az invázió előtti, bizonyítottan nukleáris fegyverek híján lévő és végletesen legyöngített iraki diktátor, Szaddám Huszein rezsimje. Mára Irak a terroristák vonzásközpontjává, gyakorlóterepévé változott, miközben jövője csupán annyiban megjósolható, hogy az biztosan nem lesz jó Washingtonnak.
Vergődés Brüsszelben
A szomszédos, 70 milliós népességű Irán jóval nehezebben lenyelhető „ellenségfalat” Amerikának, mint Irak. A perzsák országát az Egyesült Államok és Izrael azzal fenyegeti, hogy szétbombázza atomerőműveit, arra hivatkozva, hogy Teherán atomprogramot készít. Ezáltal Irán – Izrael után – a második atomhatalommá válhat a térségben, márpedig Izrael különleges és központi helyet foglal el az amerikai politikában, valamint a fundamentalista keresztények divatossá vált vallási fantazmagóriájában. Hihető lapjelentések szerint az iráni reaktorok elleni támadásra március–április táján sor is kerülhet. Ami egy ilyen támadás következményeit illeti, anynyi biztos, hogy ha létezik az ősgonosz – akinek sem egy regionális, sem egy világméretű rengés és annak tömeges emberáldozata sem számít –, akkor előre dörzsölhetné a kezét, amennyiben a célja a globális erők jelenlegi amerikai hegemóniájának gyengítése lenne. A légitámadás nyomán ugyanis az iráni válasz sem késlekedne. Mivel a bombázást nem követhetné szárazföldi invázió, Irán érintetlenül maradt hadseregével nyilván elözönlené Irakot, az ottani síita többség örömére. Ezzel egy időben lezárná a Hormuzi-szorost. Hogy e sakkhúzása miként befolyásolná a közel-keleti olajszállításokat, annak megjósolásához elég egy pillantást vetni a térképre. Irán minden bizonnyal bevetné Sahab rakétáit válaszcsapásként Izrael ellen. Arról megoszlanak ugyan a vélemények, hogy ezekből hány érné el a célját, afelől azonban biztosak lehetünk, hogy tízezrével jelentkeznének önkéntes, életük feláldozására is kész irániak, akik merényletek ezreit hajthatnák végre a teheráni vezetés által kijelölt célpontok ellen.
Irán bombázása azonban felingerelné Kínát, Oroszországot és Indiát. Kína tavaly gigantikus nagyságú, 70 milliárd dollár értékű szerződést kötött Iránnal csillapíthatatlan olajéhsége részbeni kielégítésére.
*
Oroszország eközben – egyebek mellett – Irán atomerőműveit építi. Nem véletlen tehát, hogy mindkét regionális hatalom, Nyugat-Európával egyetemben, mereven elutasítja az Irán elleni támadást. Hogy ezen túlmenően Washington mit veszíthetne az iráni atomerőművek egy részének szétbombázásával a vele egyre jobb viszonyt kialakító Újdelhiben, annak alátámasztására érdemes idézni Szubir Rahát, a legnagyobb indiai állami olajvállalat, az Indian Oil & Natural Gas Corporation fejét, aki tavaly márciusban kijelentette: „ha az Egyesült Államok elég »hülye« lenne ahhoz, hogy Iránt megtámadja, akkor az olajár […] be nem látható magasságba szökne”. A gazdaságilag viharos ütemben fejlődő India olajának felét Iránból és más közel-keleti országokból kapja. Az indiai olajvállalat ezenkívül tulajdonosa az iráni Jadavaran környékén elterülő hatalmas olajmezőknek, és hétmilliárd dolláros szerződést kötött az iráni kormánnyal egy Pakisztánon áthaladó olajvezeték építésére, amely 2007-re készül el – amenynyiben az Egyesült Államok megint sutba dobva saját neoliberális dogmáit nem akadályozza ezt meg. Az biztos, hogy egy esetleges amerikai bombázás a virágzó amerikai–indiai kapcsolatokat is lerombolhatja.
Hogy az Egyesült Államok képes-e – akár minden józan észérv ellenére is – megbombázni Iránt, afelől nem lehet kétségünk. Noam Chomsky amerikai nyelvész és politológus – aki a BBC közvélemény-kutatása szerint a világ legbefolyásosabb értelmiségije – meglehetősen tömören fejti ki véleményét a Newsweek című amerikai hírmagazin idei első számában adott interjújában: „A Bush-kormánynak sikerült az Egyesült Államokat a világ egyik leginkább rettegett és gyűlölt országává tennie, mégpedig elképesztő tehetséggel. Még Kanadát is el tudta idegeníteni magától, amihez már tényleg zsenialitás kell.” Ez a vélemény is azt jelzi, egyáltalán nem zárható ki, hogy az ősgonosz április elején elégedetten dörzsölheti a kezét. Iránt meg fogják bombázni.
Olaj Kazahsztánból
A mai világban a politikai elit három fővárosban gondolkodik globálisan: Washingtonban, Pekingben és Moszkvában. Brüsszelben – az Európai Unió központjában, Európa „szívében” – egyáltalán nem. Ott ehelyett az unió európai népszerűségének csökkenésén folytonosan meglepődő, túlfizetett és túlzott biztonságban élő bürokrácia szánalmas vergődése van napirenden. Hogy az unióban mennyire nincs jelen a globális stratégiai gondolkodás, annak árulkodó jele a török csatlakozás erőltetése, hiszen az ázsiai középhatalom beerőltetésének Európába csakis egyetlen haszonélvezője lehet: a török csatlakozást – brit szövetségesén keresztül is – erőltető Washingtonnak.
Az uniós gépezet minden stratégiai kérdésre adminisztratív választ ad. Jellemző erre az orosz–ukrán földgázvita, amelynek idején az unió legmagvasabb pánikreakciója ebben a sovány jó tanácsban fejeződött ki: a tagok mindegyike úgy védekezzen, ahogy tud. Moszkva megrázta magát, és újra emlékeztette a nagyhatalmakat, valamint az egész világot, hogy túl korán írták le globális stratégiai szereplőként. De jellemző volt az Egyesült Államok, az amerikai média, sőt az egész neoliberális világ zavarodottságára is, milyen nehezen találtak érveket arra, hogyan támadják a szabad kereskedelem fegyverével a „nyugatos” Kijev felé döfő Putyin elnököt. Egyszeriben „felfedezték” a KGB-s (a fiataloknak: kommunista titkosszolgálati) múltját, amelyet eddig soha nem vetettek a szemére, amikor azt hangoztatta, hogy a csecsenek elleni – népirtó – hadjárata belesimul az Egyesült Államoknak a „világméretű terrorizmus” ellen viselt háborújába.
December idusa azonban nemcsak Bagdad felől fújta a tavaszi szél illatát azokhoz, akik úgy érzik, a neoliberalizmus meggyengülése a nemzeti érdekek megerősödéséhez vezet, illetve az egypólusú világnak a felváltásához egy olyan többpólusú világgal, ahol az erőviszonyok kiegyensúlyozottabbak. Az Egyesült Államok hegemóniájának meggyengülése paradox módon örömhírt hozhat az Egyesült Államok lakosságának is, hiszen ott is mind többen veszik észre, hogyan veszítik el sorra a szabadságjogaikat. Elég összehasonlítani az amerikaiak legendás szabadságjogainak tizenöt évvel ezelőtti helyzetét a mostanival. Dacára annak, hogy az egykori szovjet atomarzenál mennyivel nagyobb veszélyt jelentett Amerikára nézve, mint – napjainkban még – az iszlám fundamentalizmus, a hidegháború idején Washington tiszteletben tartotta a saját értékeit és polgárainak emberi jogait. A harmadik évezred hajnalán azonban elég egy alaptalan gyanú, hogy embereket elraboljanak, becsukjanak, megkínozzanak vagy amerikai polgárokat bírósági engedély nélkül lehallgassanak. Ugyanilyen szomorú hanyatlás figyelhető meg a nemrég még a szabadságában és információgazdagságában példamutató amerikai médiában is: a fősodor mára az uralkodó elit politikájának szinte kritikátlan dicsérő és támogató szolgálójává süllyedt.
Menjünk tovább! Pontosan december idusán történt egy másik, geopolitikailag szintén alapvető fontosságú esemény. A kínai kormány december 15-én avatta fel a kazahsztáni olajmezőket Észak-Kínával összekötő csaknem ezer kilométeres olajvezetéket. Ezzel egyrészt Kína végre biztonságos úton szállíthatja a piacának 15 százalékát kitevő olajszükségletét (nem a tenger felől, tehát nem fenyegeti ellenséges támadás lehetősége), másrészt Pekingnek sikerült lefokoznia stratégiai fontosságában az amerikai kormány támogatásával megépült, Bakut a grúz fővároson, Tbiliszin át a törökországi Cejhannal összekötő olajszállító csővezetéket. Keserű pirula volt Washingtonnak a kazahsztáni–kínai olajvezeték felvásárlása Peking által, pedig a kínaiak étvágya nem állt meg itt. Októberben Kína több mint négymilliárd dollárért szőröstül-bőröstül megvette a Petro Kazahsztán céget is – a Mol ottani megfelelőjét. Ez persze nem jelent méretbeli hasonlóságot is a két olajtársaság között: Kazahsztán frissen felfedezett olajtartalékairól kiderült, hogy menynyiségük a teljes északi-tengeri olajtartalékok háromszorosára rúg. Elmondható, hogy Peking hatalmas revánsot vett Amerikán a Petro Kazahsztán megszerzésével, ugyanis a „szabad kereskedelem” ellenségeit akkor ádázul támadó washingtoni kormány – és törvényhozás – 2005-ben megakadályozta a kínai CNOOC olajcéget abban, hogy megvásárolja a kaliforniai Unocalt, a 17. legnagyobb amerikai olajtársaságot. A CNOOC vigaszul épp most vásárol fel egy hatalmas nigériai off-shore olajmezőt; az a talán nem túl távoli esemény pedig, amikor a kazahsztán–észak-kínai vezetékszakaszt összekapcsolják majd a kazah földig nyúló orosz vezetékrendszerrel, biztosan nem lesz örömünnep Washingtonban.
A stratégiai gondolkodás három fővárosában – Washingtonban, Pekingben és Moszkvában – nem kellett a politikusoknak különórán elmagyarázni, hogy a Kínai Nemzeti Kőolajtársaság tulajdonában lévő vezeték megépítésével a közép-ázsiai – sőt eurázsiai – energiaáramlásban példátlan irányváltozásnak lehettünk tanúi nyugat felől Kína felé. Ami üde tavaszi illatot vitt Pekingbe és Moszkvába, inkább a záptojás bűzével árasztotta el az amerikai fővárost. Az energiaügyi kooperáció azt is példázza, hogy korántsem nevezhető „papírtigrisnek” a Sanghaji Együttműködési Szervezet, hiszen e hattagú társulaton belül korábbi ideológiai ellenfelek – főként Moszkva és Peking – belátták: számukra a legnagyobb veszélyt az egypólusú világ, vagyis Amerika és az amerikai birodalomépítési törekvések jelentik. Nem mellékesen megjegyezve: Üzbegisztán, szintén a „sanghajiak” tagja – ugyancsak stratégiai pofonként –, megtiltotta az amerikai kormánynak, hogy hadserege továbbra is használja üzbegisztáni támaszpontjait.
A több központú világ kialakulása szempontjából a negyedik, december közepén támadt illatfelhőt a kazah olajmezőktől és az iraki gerillaháború zajos hadszínterétől távoli, Washingtonnak azonban zavaróan közel lévő Bolíviából hozta a szél. Az őshonos ajmara indián Evo Morales, a neoliberalizmus esküdt ellensége, Washington „legszörnyűbb lidércnyomása” nyerte meg az elnökválasztást, az előrejelzéseket messze meghaladó arányban maga mögé utasítva riválisát, az amerikai politikai és üzleti körök kedvencét.
Morales győzelme nem csak azért friss levegő mindazoknak, akiknek a nemzeti érdekek védelme nem szitokszó, mert a kampányában megígérte a neoliberális „szabad kereskedelem” több évtizedes „eredményeként” európai ésszel felmérhetetlen szegénységben élő népének, hogy az állam hatalmával fékezi meg azon multinacionális cégeket, amelyek saját maguknak hasznosították és hasznosítják az ásványkincsekben gazdag ország erőforrásait. Amiatt is, mert az új elnök által beígért politika – ha azt legalább részben sikerrel meg tudja valósítani – erős hatást fejthet ki az Andok többi országában élőkre, de még – és ez aggasztja a legjobban Washingtont – a 2006-ban esedékes mexikói választásokra is, amelyeknek eredményeként az Amerika-barát Vicente Fox helyét ott is a neoliberalizmus és az amerikai hegemonikus törekvések egyik kemény ellenzője, Andrés Manuel López Obrador, Mexikóváros volt polgármestere veheti át. A kis Bolívia új elnöke azért okoz pánikot Washingtonban – és „természetesen” Magyarországon is –, mert a neoliberalizmus egyik alapdogmáját kérdőjelezi meg. Mégpedig azt, hogy a privatizált javakat nem szabad újraállamosítani, hiszen, hangzik a dogma, az államnál minden magántulajdonos jobb gazda. Hogy ez mennyire nem igaz, arra jellemzők a privatizálással egyre inkább romló szolgáltatást nyújtó brit és holland vasutak, szemben az elsőrangúan működő, állami kézben lévő nyugat-európai vasúttársaságokkal.
Az egyenlőtlenség „zsarátnokai”
A neoliberális sajtó erről éppen úgy hallgat, mint arról a tényről, hogy Bolíviában ma jóval szegényebbek az emberek, mint azelőtt, hogy az ásványkincsekben gazdag ország erőforrásait privatizáló vállalatok megkaparintották őket. Jellemző egyébként arra a riadalomra, amelyet az ilyen „áthallásos” üzenetek okoznak a honi balliberális médiában, hogy nem volt hír az esztendő elején az a kopernikuszi fordulat, amelyre az olajban fürdő Venezuelában került sor, ahol Hugo Chávez elnök január elsején 32 olajmező visszavételéről döntött a magántulajdonosoktól. Az a Chávez elnök, akihez Morales a beiktatása utáni első külföldi látogatására utazott, és akitől a bolíviai elnök máris megkapta erkölcsi és anyagi támogatását Amerika-ellenes küzdelméhez: eldöntötték, a Venezuelát a szintén „populista” Kirchner vezette Argentínával összekötő olajvezeték Bolívián keresztül halad majd.
A „populista” jelzőt a neoliberalizmus globális uralmának fenntartásában érdekelt média a lengyel választások eredményeként frissen beiktatott „szélsőjobboldali” Lech Kaczynski elnöktől kezdve a középjobboldali Orbán Viktoron át a peronista Néstor Kirchnerig azonnal ráragasztja arra a politikusra, akinek a hatalmától a nemzeti érdekek fokozott védelmére számíthat. A „populizmus” vádja ebben a médiavilágban egyfajta igazodási vezérszó, amelynek gyakorlati értelme az, hogy az így megvádolt politikus szabad préda. Legyen az a bíróság előtt nemrégiben meghurcolt mexikói Obrador vagy éppen Kirchner, aki országát szinte a csodával határos módon és gyorsasággal húzta ki abból a reménytelennek látszó csődből, amelybe neoliberális elődjei süllyesztették, és amelynek révén az egykor széles argentin középosztályt gyakorlatilag felszámolták és a nyomor legsötétebb bugyraiba kergették. Vagy a nemzetközi összehasonlításban igencsak szelídnek tűnő Orbán Viktor és pártja, amelyet a külföldi sajtó olyan vehemenciával támad, mintha Magyarország különleges célpont lenne, illetőleg akadály valamilyen cél elérése előtt. Pedig nem az: Pokorni Zoltán alelnöktől a Fidesz ifjúsági tagozatának most kinevezett vezetőjéig nagyítóval kellene keresni Európában olyan keresztény-konzervatív pártot, amelyiknek ennyi szupertoleráns, liberális felfogású vezetője lenne kulcspozícióban.
Miközben a neoliberalizmus – roppant ereje ellenére – egy ideje sorra veszíti el fontos hadállásait, igencsak sovány győzelmeket arat. (Magyarország ebben meghökkentő és a trenddel szembemenetelő kivételnek számít.) Még túl frissek az élményeink, hogy ne emlékeznénk a neoliberális érdekkörök vészjósló fenyegetéseire annak nyomán, hogy az egyik legfőbb és leggazdagabb orosz oligarchát, Mihail Hodorkovszkijt letartóztatták, és az állam bekebelezte a Jukoszt, Hodorkovszkij korábban elprivatizált olajvállalatát. A neoliberális, globális érdekeket szolgáló média Putyin Oroszországában – ahol mellesleg már korábban is tízezerszámra irtották a csecseneket – hirtelen felfedezte a demokrácia ellenségeit: a sajtószabadság hiányát, az antiszemitizmus veszélyét, Putyin elnök személyében pedig az autokratát. Eközben ugyanez a média azzal fenyegetőzött, hogy Hodorkovszkij elítélése esetén a külföldi tőke kivonul Oroszországból. A fenyegetésből persze semmi sem lett annak dacára, hogy Hodorkovszkijt adócsalás és egyéb bűncselekmények miatt a lehető legsúlyosabb büntetésre ítélték, és Putyin ezzel a lehető legdirektebb üzenetet küldte a Hodorkovszkij-féle, politikai hatalomra is ácsingózó oligarcháknak, meghúzva azt a vonalat, amelynek átlépése a személyi szabadság elvesztésével jár. Persze Oroszország jó úton halad ahhoz, hogy – megelőzve Szaúd-Arábiát, az Egyesült Államok stratégiai szövetségesét és nem mellesleg az emberi jogok területén a világ egyik leglatorabb államát – világelsővé váljék az olajtermelésben.
A neoliberalizmus európai helyzete is érezhetően gyengül. A „multikulturális modellel”, a bevándorlási toleranciával, a deviánsokkal szembeni szigorúbb rendőri és bírósági fellépés, a „nacionalizmus” erősödése, a szupranacionalista Európai Unióval szembeni ellenérzés erősödése mind azt mutatja, hogy a „’68-as nemzedék” életfilozófiája kifúlóban van. Franciaországban – a szabadság, egyenlőség, testvériség, valamint az 1968-as diáklázadások hazájában – mára a „liberalizmus” és a „liberális” kifejezések, amelyek ott pejoratív lényegükben „neoliberalizmust” és „neoliberálist” jelentenek, szitokszókká váltak, amelyeket már az olyan politikusok is idegesen taszítanak el maguktól, mint a belügyminiszterként az erős kéz politikáját és a bűnözőellenességet követő, de a neoliberalizmus üzleti elemeit kifejezetten felkaroló Nicolas Sarkozy. A francia belügyminiszter a párizsi gyújtogatókat, teljes joggal, „söpredéknek” nevezte, míg Lévai Katalin, a jelenlegi budapesti kormánykoalíció volt esélyegyenlőségi minisztere, majd európai parlamenti képviselőnője a kórházban a 17 napos csecsemőt is bántalmazó, boltokat kifosztó csőcselék láttán – kihallható kéjérzettel – a Párizs egét beborító egyenlőtlenség „zsarátnokairól” szónokolt. (Kérdés, hogy a párizsi csőcseléknél jóval mostohább körülmények és durvább etnikai elnyomás alatt élő csángók – akik érdekében Lévai és társai vélhetően csak szaúdi bérkínzás kilátásba helyezése esetén emelnének szót – miért nem gyújtogatnak.)
Európában a magukat liberálisnak tekintő országos és helyi politikusok is kezdenek nulla toleranciát tanúsítani mindenfajta devianciával szemben, beleértve a falfirkálást és a városi szemetelést, nem szólva a bűnözőkkel szembeni fellépés drákói megszigorításáról. Szociáldemokrata, illetve baloldali kormányok egyre gyakrabban „lopják el” és valósítják meg azon ötleteket, amelyek puszta hangoztatásáért korábban politikusokat „szélsőjobboldalinak” és „szalonképtelennek” neveztek. Legyen az menekültek teketória nélküli kizsuppolása vagy a 10 éven aluli „problémás gyerekek” hatósági megregulázása a tényleges bűnelkövetésüket megelőzően (a legújabb brit törvény a munkáspárti Blair kormánya alatt).
A neoliberalizmus hazug dogmáit mind pőrébbnek látók sokasodását az is segíti, hogy a neoliberálisok megbélyegző jelzői gyorsan devalválódnak és értelmüket veszítik. E minősítések mind többek számára nem értékítéletet jelentenek, hanem az uralkodó neoliberálisok pillanatnyi érdekeinek kifejeződését. Európa lakóinak – noha a neoliberális fősodratú médiában ez még nemigen kap hangot – jelentős része vette észre, hogy a korábban még „szélsőjobboldaliként” említett Berlusconi és római koalíciója attól a pillanattól megszűnt „szélsőséges” lenni, amint csatlakozott Bush amerikai elnök „terrorizmus elleni harcához”, pontosabban Irak lerohanásához és megszállásához. Azóta már csak „középjobb”. A korábban hasonlóan gyakran támadott jobboldali tekintélyuralmi rendszerű Szingapúrnak a neoliberális média – beleértve a magyarországi sajtót – „véletlenül” azóta nem támadja autokrata pedigréjét, amióta a városállam szintén Amerika oldalára állt a „terrorizmussal szemben”.
Vannak olyan örvendetes folyamatok is, amelyek nem decemberi vagy tavalyi keltezésűek, és már jó ideje tartanak. Ilyen az Egyesült Államok lassú, de hosszan tartó demográfiai trendje, amelynek következtében egyre nagyobb lesz az elsősorban Latin-Amerikából származó spanyol ajkú lakosság számaránya. (Ennek vészterhes következményeiről Samuel Huntington írt könyvet.) Ami az emberiség egyik részének vészterhes, az a másik – olykor jóval nagyobb – részének netán örömteli. Tudniillik ez is hozzájárulhat a többpólusú világ kialakulásához. Nem sokan akadnak, akik elhinnék, hogy másfél évtized múlva egy etnikailag megváltozott amerikai kongreszszusban ülő spanyol amerikai képviselők ugyanolyan egyértelműséggel szavaznák meg évenként a többmilliárdos segélyeket néhány közel-keleti országnak, hiszen a Latin-Amerikából bevándoroltakat képviselőknek más a világképük, mint a jelenlegi „fehér” törvényhozóknak.
Tankönyvrevízió Nagy-Britanniában
Végül visszatérve az ideológiai háttérre: a neoliberális rend – az „új” világrend –, eltérően a hidegháborús idők világnézeti eredeztetésétől, gyökereit nem a – javarészt összeomlott – kommunizmus és a szabad világ szembenállásában keresi, hanem a második világháborúban. Vagyis abban az időszakban, amikor a nyugati világ a kommunista „főgonosszal”, Sztálin Szovjetuniójával szövetségesként harcolt. Így jobban érthető a washingtoni politika teljes fordulata a szovjet tömb utódállamai egykori nómenklatúrájának egytől egyig neoliberálissá vált tagjai megítélésében: e liberális politikusokat és privatizátorokat „ontológiailag” már nem a hidegháború idejéről visszamaradt, a történelem színpadáról lepöckölendő exgyilkosokként vagy a gyilkos kommunista világrendszer egykori engedelmes bürokratáiként kezelik, hanem politikai származásukat az időben hátratolva a második világháború érájából eredeztetik. A neoliberalizmus lecsengését csivitelő „tavasz fecskéi” azonban itt sem késlekednek megjelenésükkel: Nagy-Britanniában például az idén kezdődik meg az iskolai történelemkönyvek nagyarányú revíziója abban, hogy a súlypontot áthelyezik a második világháborúról a hidegháborúra. Rájöttek ugyanis, hogy nem tesz jót az európai „egységnek”, ha a felnövekvő britek tanulmányaik hatására úgy tekintenek a szövetséges Németország lakóira, mint karjukat a levegőbe emelve masírozó nácikra – ahogy ez a felmérésekből kiderült.
Számos amerikai ír arról, hogy máris elkezdődött egy újabb világháború. Ezalatt szinte kivétel nélkül a civilizációk közötti háborút értik, holott érvelésük nem más, mint a stadion gyepén küzdő csapatok biztatása. A kiabálás persze elnyomja a lényeget: a harc a neoliberális világrend és azok között folyik, akik ellenzik a maguk és hazájuk kifosztását, minden eszközzel küzdenek az idegen megszállók ellen és a klasszikus demokráciát kívánják megvalósítani. Az amerikai szerzőknek igazuk van abban, hogy világháborúról beszélnek, az viszont kérdéses, hogy a lelátóról hallatszó zsivaj meg nem történtté tudja-e tenni azt a tényt, hogy az egypólusú erőhatalomra épülő új világrend mind nagyobb gólokat kap. Lassan már a háló is kilyukad. Eközben minálunk a hazai neoliberális csapat ellen játszók még a tizenegyesrúgások helyett is csak gesztusokat gyakorolnak. Úgy látszik, nem értik az idők szavát.
origo.hu
Összeül a mai napon a Nemzetbiztonsági Bizottság
