Kelenföld

Tudjuk, Magyarországnak egy ideje nem szívügye a vasút. Az individuális motorizáció a buli, igaz, hogy nincs saját autógyártásunk, üzemanyagunk, de lehet másoktól venni. Szerencsére szépen le vagyunk maradva a sztrádaépítésben is, most viszont lehet csinálni a tűzijátékot kilométerenként hárommilliárdért. Hogy milyen zombi lett mára a vasút, mutatja a Kelenföldi pályaudvar. Ez a hely Budapest – és az ország – legnagyobb forgalmú elágazó-áteresztő pályaudvara, vágányaira naponta 340 személyszállító vonat érkezik és indul tovább, utasok tízezrei szállnak le-fel a vonatokra. Ez fővárosunk nyugati kapuja, a kontinens boldogabbik feléből hozzánk érkezők jó része itt kapja az első élményt Budapestből (igaz, mások a Ferihegyről bevezető út festői vidékében gyönyörködhetnek, ismét mások a világvárosi közutak kalandját élvezhetik).
Az 1861-ben megnyílt császári és királyi Déli Vaspálya Társaság első indóháza helyébe 12 évvel később épült a régen Újbudának nevezett, szabvány szerinti pályaudvar. Eleinte csupán két pár vágány haladt át rajta, majd évtizedről évtizedre szaporodtak a sínek, nőtt a terület, s ma kéttucatnyi vágányt számolhatunk meg Kelenföldön. Aztán megállt a „haladás”. A környék sosem volt igazán kellemes. Tüzelő- és építőanyag-telep, villamoskocsiszín, munkásszállók; a Budaörsi út felé átvezető sötét, keskeny, végtelenül hosszú aluljárón még a vagányok is sietve szedték a lábukat, a szomszédos kocsmákban a rendőrök minden este tartottak – eredményes – razziát. A jó öreg Rétisasba fegyveres testület tagjaiként be sem mehettünk, igaz, mire a helyőrségi laktanyából kiért a járőr, addigra mi már bent voltunk a közeli „hotel Kinizsiben”.
Barátságtalan volt a pályaudvar előtti szürke és kivilágítatlan Etele tér a szocialista realizmus idején, de az egyik oldalán volt egy otthonosan berendezett kis presszó, tűrhető közönséggel. A pályaudvar várótermében hideg téli éjszakán a MÁVAG-vaskályha melegénél elidőzhetett, akinek várakoznia kellett. Az elnyomott alkotó tehetségek akkoriban megelégedtek egy-két, ceruzával a vécéfülke falára felírt strófával, szó sem volt az egész fal befújásáról drága festékkel. Minek nevezzük tehát azt a jelenséget, azt a förtelmes látványt, amely az Úr 2006. esztendejében fogad a MÁV Kelenföldi pályaudvarán és közvetlen szomszédságában? A szabad versenyes kapitalizmus vívmányának? A liberalisták győzelmének? Az intézményesült rendetlenség diadalának? Végül is mindegy.
Ami vigasztaló, legfelül olvasható. Ha nem is szívesen, de holnap.