A James Bond-filmek egyik rajongói csoportja külön weboldalt hozott létre, amelyen a készülő Casino Royale bojkottjára szólítanak fel. Elsősorban az új Bond-film főszereplőjének kiválasztása dühítette fel a 007-es ügynök híveit. Állítólag arra akarják rávenni a Sonyt, hogy tekintsen el Daniel Craig szerződtetésétől. Ugyanakkor az előző Bond, Pierce Brosnan kijelentette, hogy kiváló színésznek tartja utódját.
Amíg a rajongók vitatkoznak Craig művészi adottságairól, érdemes visszapillantani, hiszen a brit szuperügynök története immár hatvan évre nyúlik vissza, sőt ha írójának születési időpontját tekintjük, még messzebbre. Ian Fleming 1908-ban született. Konzervatív képviselő édesapja korán elhunyt, a család pedig úgy döntött, hogy a híres etoni középiskolába küldi a gyereket. A kis Ian azonban nagyobb érdeklődést mutatott a sportok, mint a tanulmányok iránt. A sandhursti katonai akadémián sem járt nagyobb sikerrel, így aztán Svájcban és Németországban fejezte be iskoláit, majd 1931-ben a Reuters hírügynökségnél kezdte újságírói pályafutását. Később – ahogy ő mondta – elszegődött „a világ legrosszabb tőzsdeügynökének”. Ebben a minőségében Oroszországba is eljutott, ahonnan helyszíni tudósítást küldött a Timesnak, de válaszra sem méltatták.
Londonba visszatérve Ian Fleming a bohém fiatalok egyhangúnak nem mondható életét élte. Bár erkölcsi aggályai nemigen voltak az életben, a visszaemlékezések szerint valamifajta józan életszemlélet még ezekben az időkben is jellemezte. Már híres íróként a maga sajátos módján egyértelműsítette: „Normál testhőmérsékletű heteroszexuálisok számára írok…”
A második világháború kirobbanása előtt a brit titkosszolgálat visszaküldte a Szovjetunióba és Lengyelországba mint oknyomozó riportert, hogy információkat szerezzen a hadi felkészültségről. Több missziót teljesített a háborúban, megszervezte az ellenséges tengeralattjárók legénységének harci szellemét megtörő propagandát, személyesen adott át szupertitkos információkat egy francia admirálisnak, kódolt üzeneteket szerzett meg a lelőtt német repülőgépekből. Egyszóval igazán James Bond módjára élt egészen 1964-ben bekövetkezett haláláig. Szívroham végzett vele.
Fleming a háború utolsó évében Jamaicán szemelt ki magának egy villát, megvette, s 1944-ben ott kezdte írni Casino Royale című regényét. Ez volt az első a James Bond-sorozatból. Végeredményben a 007-es ügynök kalandjainak tizennégy epizódját írta meg, könyveit 36 nyelvre fordították le, s világszerte több mint 65 millió példányt adtak el belőlük. „Fleming teremtette meg Nagy-Britannia legjellemzőbb figuráját, ha nem számítjuk Diana hercegnőt” – vélte Simon Winder, a Penguin kiadó marketingigazgatója. Szerinte a James Bond-könyvek figyelemre méltó képet adnak arról, milyen volt Nagy-Britannia az ötvenes években. Tegyük hozzá, hogy a Bond-filmek a maguk korában üzleti és művészi szempontból egyaránt úttörő vállalkozásnak számítottak, arról nem is beszélve, hogy a sorozatban felbukkanó ötletes szerkezetek a nagy hatalmú KGB-t is megtévesztették. Az oroszok azt hitték, hogy a 007-esről szóló filmekben használatos gépezetek állandó tartozékai a nyugati ügynökök felszerelésének. A KGB négy részleget is létrehozott a fegyverek, a megfigyelés, a mérgek és a titkosírás tanulmányozására. Állítólag a halálos nyilakat lövöldöző cigaretta, a lézerfegyverek, a tengeralattjáróvá alakítható gépkocsi és az oxigént tartalékoló töltőtoll érdekelte őket a leginkább.
James Bond számára az áttörést és sikert az amerikai EON Productions több mint negyven éven át tartó filmsorozata biztosította. A világ lakosságának fele látott legalább egy James Bond-filmet – nyilatkozta egykor büszkén Albert R. Broccoli, aki 1996-ban bekövetkezett haláláig az addig filmvászonra került öszszes produkció nemzetközileg elismert producere volt. A nyilatkozat megállja a helyét, hiszen a James Bond-sorozat a Csillagok háborúja trilógia után a filmipar történetének második legnagyobb nyereséget termelő sorozata. A brit titkos ügynök bevetéseit eddig húsz alkalommal vitte vászonra a Broccoli nevével fémjelzett EON és a United Artists, emellett készült két nem hivatalos film, televíziós sorozat, valamint egy rajzfilm is az ifjú James Bond kalandjairól.
Fleming egyébként James Bond nevét egy amerikai ornitológustól kölcsönözte, akinek A nyugat-indiai szigetek madarai című tanulmánya Ian Fleming kedvenc könyvei közé tartozott. Nem csoda, hiszen ő maga is lelkes madármegfigyelő volt. Titkos ügynökének névválasztását a következőképpen indokolta: „A legegyszerűbb, legunalmasabb nevet akartam adni neki, a James Bond sokkal jobb volt, mint például az érdekesnek hangzó Peregrine Maltravers. Bond egzotikus helyzetekbe keveredik, ő maga azonban mindig semleges figura marad.”
Nem tudni, hogy Roger Moore megfelelt-e a Fleming által támasztott igényeknek, annyi azonban bizonyos, hogy a szerző legszívesebben a megnyerő arcú angol színészre bízta volna a hős szerepét. Moore 1962-ben nem vállalhatta a felkérést, ugyanis szerződés kötötte az Angyal címen induló tévésorozathoz. A választás így az addig ismeretlen, jelentéktelenebb mozifilmekben szerepet vállaló Sean Conneryre esett. Őt Broccoli és az első, második és negyedik 007-es filmet rendezőként jegyző Terence Young pártfogolta. Fleming kezdetben vonakodott Connery szerepeltetésétől, „nem túl kifinomult jellemnek” tartotta az egykori testépítőt, korábban teherautó-sofőrként, kétkezi munkásként dolgozó skót színészt. A csaknem 190 centiméter magasságú, széles vállú Connery azonban minden előítéletet legyőzött, valóban lenyűgözően alakította a brit titkosszolgálat emberét. Férfias stílussal ruházta fel a figurát, minden nőt meghódított, rosszakaróit legyőzte. Az első filmben a mű címében is szereplő dr. No akarta megszerezni a világhatalmat. (A glóbusz elpusztításának szándéka egyébként visszatérő motívum a James Bond-filmekben). „Nem akarunk doktort!” – hirdették a japán filmplakátok, mivel úgy értelmezték a film címét: „Dr.? No!”
James Bond és Sean Connery szó szerint Bond-őrületet váltott ki az 1960-as években, amely a Goldfinger bemutatása után csúcsosodott ki. A kémfilmek ugyanis minden néző igényét kielégítették: sosem felejtették ki az izgalmat, a feszültséget, az akciót, a szexet, a gyönyörű nőket, az autós üldözéseket, a kaszkadőrmutatványokat, a lenyűgöző tájakat, a futurisztikus díszleteket, a szuperszerkentyűket, a fegyvereket, az elegáns öltönyöket, a legtöbb esetben szovjet gonosztevőket. A sikerhez nagymértékben hozzájárult John Barry zenéje és a Monty Norman által kitalált felejthetetlen James Bond-motívum, amely minden egyes film kezdetén felhangzik.
Noha a Bond-filmek kissé túllépték a valóság határait, Ian Fleming kiállt amellett, hogy történetei ugyan meseszerűek, de a benne foglaltak nem elképzelhetetlen események. A Sean Conneryt 1973-ban követő Roger Moore (az ausztrál modell, George Lazenby két Connery-film között egyszer játszotta a 007-est) és az őt legtöbbször rendező John Glen azonban már sokkal humorosabbra vette a figurát. Ennek megfelelően megszólalt például a Beach Boys a Halálvágta (A View to a Kill) című filmben, James Bond pedig tudálékos nőcsábász lett, akinek gyerekes viselkedése gyakran bosszantotta fel főnökét, M.-et. Ian Fleming elképzelései Timothy Daltonnal és Pierce Brosnannel az 1980–90-es években tértek vissza. Az ír Brosnant Sean Connery után a legjobb 007-es ügynöknek tartották.
origo.hu
Menstruációs görcs: 5 életmentő tipp, hogy könnyebben átvészeld ezeket a napokat
