Nyissuk ki a mai Libre Belgique napilapot. Az első két oldalt hét külpolitikai hír foglalja el. Mind a hét az izraeli–palesztin konfliktusról szól. Miért ez a téma uralja oly hosszú ideje a világot? Ha a rádiót, a tévét bekapcsoljuk, részletesen hallhatunk az izraeli belpolitikáról is. Mikor hallott utoljára a 150 milliós Banglades belpolitikai csatározásairól?
– Ennek nagyon sok magyarázata van. Elsősorban a kapcsolatok. Az amerikai– izraeli kapcsolatok. Az amerikai nyomás. Az Izraelre irányuló roppant figyelem, az izraeli propaganda. Az Egyesült Államokban Izrael szinte olyan, mintha az Egyesült Államok 51. állama lenne. Belgiumban ugyan nem annyira fontos, mint például Franciaországban, de Izraelt nyugati államnak tekintik, amely a Közel-Keleten az arab világgal áll szemben. Azonkívül az izraeli belpolitika nem egészen belpolitika, hiszen Izrael palesztin területeket foglal el, a nemzetközi jogot megsértve. Ebből a szempontból tehát Izrael nemzetközi ország. Ennek pedig számunkra nézve következményei vannak, ugyanis ott van az úgynevezett iszlám terrorizmus kérdése, amely bennünket is erősen érint.
– Professzor Bricmont, szintén egy mai lapból való cikk: a Financial Times arról számol be, hogy az Egyesült Államok ezután a „demokrácia előmozdítását” helyezi külpolitikája középpontjába. A cikkben az is olvasható, hogy „az iráni rezsim pénzeli a terrorizmust, fenyegeti Izraelt” és így tovább. Rögtön álljunk meg, hogy mint fizikust kérdezzem: mennyiben fenyegeti a vélhetőleg atomfegyverek nélküli Irán az atomfegyverekkel és egyéb szuperfegyverekkel ellátott Izraelt, amely az Egyesült Államok totális védelmét élvezi? Vagy van Teheránnak egyáltalán atombombája?
– Ezt nem tudom. Viszont úgy tudom, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy Irán megsértette az atomsorompó-egyezményt, amit egyébként India és Izrael nem írt alá. Ugyanakkor, ha elolvassa a szerződés szövegét, akkor kiderül, hogy bármely ország békés atomprogramja keretében készíthet atombombát, így Irán is. A képletet természetesen két tényező bonyolítja. Az egyik az, hogy Izraelnek, Irán ellenségének van atomfegyvere, és nem írta alá az atomsorompó-egyezményt. A másik pedig az, hogy az Egyesült Államok Irán két szomszédját szállta meg katonaságával, és Iránt bombázással fenyegeti. Ön mit tenne Irán helyében? Sokszor idézem Martin van Cleveld izraeli katonai elemzőt és tanácsadót, aki azt mondta: „Nem akarjuk, hogy az irániaknak atomfegyvereik legyenek, ugyanakkor Irán fel akar zárkózni hozzánk, akiknek vannak atomfegyverei”. Izrael egyik hibája az, hogy nem úgy viselkedik, mint ahogyan azt a játékkaszinókban szokták, vagyis megállni és távozni a kellő időben, például 1967-ben. Az is probléma – noha ez nem csak Izraelé –, hogy nem tudnak nagyvonalúaknak mutatkozni. Mint a németek, amikor megnyerték a porosz–francia háborút, vagy a franciák, amikor megnyerték az első világháborút.
– Az előbb a Financial Timesból olvasott amerikai szándékot miként tudja azt a szintén tegnap történt eseménnyel összeegyeztetni, hogy az ENSZ közgyűlésén 170 ország 4 ellenében hozott határozatot arról, hogy egy új emberjogi tanácsot hozzanak létre a sokat bírált emberjogi bizottság helyettesítésére? A négy ellenszavazatot az Egyesült Államok, Izrael, valamint az amerikaiak által eltartott két kis sziget adta le.
– Az Egyesült Államoknak természetesen egy olyan emberjogi bizottság lenne a legideálisabb, amelyet ő kontrollálna. Nyilván tudja, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma által most kiadott emberjogi jelentéséből egyetlen ország hiányzik csak. Maga az Egyesült Államok.
– Legújabb könyvében azt írja, hogy amikor az amerikaiak elpusztították Fallúdzsát, az kevesebb figyelmet kapott, és kevésbé tiltakoztak, mint Le Pennek egy-egy apróbb mondatáért. Miért van ez így?
– Azért, mert Le Pen a baloldal könynyű célpontja. Olyan provokátor, akit könnyű démonizálni. Ugyanakkor meglehetősen jelentéktelen ember, aki már a múlté. A fasizmus sem létezik. Az is a múlté. Fantomok ellen mindig könnyű tiltakozni. De az Egyesült Államok valódi hatalom.
– Ezt nem mondhatja komolyan! Nem emlékszik, hogy milyen hatalmas Amerika-ellenes tüntetéseket rendezett a baloldal a vietnami háború, a ballisztikus rakéták és a csillagháborús tervek ellen?
– Pontosan ez az, amit a könyvemben kifejtek a humanitárius imperializmusról. A baloldal sajnos naivan egészben lenyelte az „emberiesség”, az emberi jogok helyreállítása érdekében meghirdetett beavatkozást. Ez a probléma magja: a baloldal magáévá tette a humanitárius imperializmus dogmatikáját. A mai baloldal nem érti, hogy állandóan az utcán kellene masíroznia például Irak ügyében, hiszen az amerikai beavatkozás következményeivel évtizedeken át élünk majd együtt, függetlenül attól, hogy mi történik Irakban a közeljövőben. Az iraki invázió idején épp Libanonban voltam, és ott egy üzletember azt mondta nekem: 80 százalékuk azt akarja, hogy Szaddám Huszein távozzék a hatalomból. De ha ezt az amerikaiak kényszerítik ki, akkor azt száz százalékuk ellenzi. A világnak elege van mindenfajta gyarmatosításból. A baloldalnak meg kellene értenie, hogy az egész világgal békében kell élnünk, mert különben tényleg végzetes katasztrófa elé nézünk. Kinek lenne haszna, ha kirobbanna az iszlám világgal a totális háború? Senkinek.
– Mi történik, ha az Egyesült Államok, illetve Izrael megbombázza az iráni reaktorokat?
– Hatalmas katasztrófa lenne. Hogyan foglalnának el egy 70 milliós országot?
– Én csak a bombázásról beszéltem.
– Azzal semmire nem mennének. Irán mindent gyorsan újjáépítene.
– Ezzel nehéz egyetérteni. Amikor Izrael szétbombázta az irakiak atomreaktorát, akkor azzal vége lett az iraki atomprogramnak.
– Az igaz. Csakhogy az irániak elég erősek ahhoz, hogy újjáépítsék reaktoraikat. Nem is szólva arról, hogy ott van Kína és Oroszország. Ők nem akarják, hogy az Egyesült Államok legyen a Közel-Kelet domináns hatalma, és ellenzik Irán bombázását.
– Az irániak bevetnék atomjukat, ha lenne nekik?
– Szerintem nem, mert nem bolondok. Ha valaki mélyen vallásos, még nem jelenti azt, hogy bolond. De emlékezzen a hidegháborúra, amikor az amerikaiak és a szovjetek egymással szemben álltak, és egyikük sem lőtte ki egyetlen atomtöltetű rakétáját, mert tudták a kölcsönösen biztosított elpusztítás tételét, vagyis hogy a másik viszontcsapást mér az elsőként támadóra. De visszatérve az esetleges bombázásra: nem egészen látom az értelmét. Önnek mi a véleménye?
– Az amerikaiak is vallásosak. Talán ők sem bolondok. De ki tudja. Isten útjai kiszámíthatatlanok.
– A Pentagonban a tábornokok nem akarják a bombázást. Izrael szeretne bombázni. Csakhogy akkor kitörne a teljes őrület. Teherán nyilván megbízná a libanoni Hezbollahot, hogy vegye célba Izraelt.
– Csakhogy a Hezbollah fegyverei elhanyagolhatók, nem?
– Félelmet keltenek. De nyilván vannak más eszközök is. Ami pedig az amerikaiakat illeti, ma már a baloldaltól a jobboldalig vissza akarnak vonulni Irakból. Carter elnöktől William Buckleyig.
– Amikor a Pentagonról beszélt, csak a katonákról szólt, de nem a tanácsadókról. Tudja jól, hogy a neokonzervatív tanácsadókra gondolok, akik a héjáknál is héjábbak.
– Ez világos. A neokonzervatívok álma vagy vágya az, hogy Irán bombázásával meg tudják változtatni a teheráni rezsimet, ami azonban nem fog menni. Ott is a nemzeti függetlenség a legfontosabb. Irán demokratikusan választott vezetője, Mosszadeh és a sah idején is az volt. Iránban a rezsim polgári célú atomerőműveket akar, a lakosság ezzel egyetért. Ha a kormány erről a követeléséről lemondana, akkor marginalizálódna, úgyhogy az amerikaiak semmit nem tudnak elérni se bombázással, se külső nyomással. De mindennek semmi köze a mollahok és a perzsa nép vallásához. Az atombomba ügyében már más a helyzet. Abban az iráni nép nem egységes. A kormány sem.
– Tegnapelőtt ugyancsak a Libre Belgique-ben Christophe Lamfalussy hoszszabb cikkben számolt be egy ügyvédről, aki igen erős szavakkal bírálta a belga bíróságot, amiért antiszemitának nevezte őt a bíró, amikor mozlim ügyfelei védelmekor bírálta az izraeli kormány politikáját. Ön a könyvében számos példát említ, akiket szintén elítéltek ilyenfajta „antiszemitizmusért”. Miként tud a Nyugat hatékonyan érvelni a muzulmán világgal szemben, hogy nálunk sajtószabadság van, amikor európai bíróságok egymás után ítélnek el „antiszemitizmusért” olyan embereket, akik egy kormányt bírálnak?
– Nemrégiben beszéltem egy iráni újságíróval, aki pontosan azt kérdezte, amit ön. E téren meglehetősen radikális vagyok, és az amerikai alkotmány első módosításával értek egyet. Addig, ameddig valaki nem uszít közvetlenül erőszakra, csak a tetteket ítéljék el. Nem pedig a „gyűlöletbeszédet”, mert a végén mindig szelektíven alkalmazzák azt, hogy mi a „gyűlölet”, és ki ellen irányulva jelent büntetendő cselekményt. Itt van a Mohamed-gúnyrajzok ügye. Azt a Nyugat a szólásszabadság részének tekinti. Ugyanakkor emlékezzen arra, hogy mekkora, világraszóló botrány lett abból a brit újságban megjelent gúnyrajzból, amelyik azt ábrázolta, hogy Saron palesztin gyerekeket eszik. Holott az nem antiszemita, hanem anticionista, tehát politikai karikatúra volt.
– Nemrégiben az olasz tévében egy vita hevében Alessandra Mussolini kijelentette, hogy „piuttosto fascista que frocio”, vagyis hogy inkább legyen fasiszta, mint buzi – nem a meleg szót használta. Ő most Berlusconival lép szövetségre. Mindez évekkel ezelőtt üvöltő szalagcím lett volna a lapokban. A liberálisok kocsikat borogattak volna. Amikor az olasz miniszterelnök még „szélsőjobboldalinak” számított. De most nagy a hallgatás. Csak nem azért, mert Berlusconi beállt a terror elleni háború amerikai „vonalába”?
– Először is, nem szeretem a fasiszta jelzőt, mert az a múlté. Azt se szeretem, ha valakit Hitlerhez hasonlítanak, mert ő is a múlté. Az amerikaiak szokása, hogyha valakit meg akarnak támadni, akkor Hitlerhez hasonlítják. És a történelmet átértelmezve „müncheni engedménypolitikáról” beszélnek, amikor „megelőző csapást” akarnak mérni egy országra. Egyébként a békemozgalomnak se szabadna Busht hitlereznie. Az persze nyilvánvaló, hogy Berlusconit segíti az amerikaikhoz való igazodása.
– Kifejtené azt, amit a könyvében a „sem-sem” elméletnek nevez? Vagyis, hogy miért rossz, ha kijelentjük például: se az egyik, se a másik fél ne használjon erőszakot.
– Konkrét példával azért, mert az amerikaiak és az irakiak vagy az izraeliek és a palesztinok nincsenek egy súlycsoportban. Sem morálisan, sem a fegyverek terén. Az egyik a megszálló, a másik a megszállott. A „sem-semmel” pedig hamis vagy látszategyensúlyt teremtünk. A nyugati liberális közvélemény zajt csap a Kínában folyó kivégzések miatt. De ha megkérdezi tőlük, hogy mi a véleményük az Irakban megölt tízezrekről, akkor rögtön azzal hárítanak, hogy az egy komplikált kérdés.
origo.hu
Halálos trópusi betegség ütötte fel a fejét Magyarországon, riadót fújtak az orvosok
