A Ceausescu-korszak utolsó évtizedében egyike volt a rendszer legismertebb ellenállóinak, emiatt egyetemi tanári állásából kirúgták, hónapokon keresztül fenyegették, házi őrizetben tartották. Miként élnek emlékeiben a kommunizmus rémtettei?
– Számos honfitársamtól megkaptam már a magamét, miszerint könnyű volt nekem ellenállónak lenni, amikor annyian támogattak. Az igazság az, hogy 1982-től 1987-ig teljesen egyedül cselekedtem, senki nem állt a hátam mögött. Legnagyobb támaszom a fiam volt, akit velem együtt vettek őrizetbe a brassói munkások 1987-es megmozdulása iránt kifejtett szolidarizáló kiáltványom miatt. Öt hétig voltunk letartóztatásban, én később házi őrizetbe kerültem. Megmondom őszintén, nem fűztem nagy reményeket Ceausescuék bukásához, még 1989. december 21-én sem hittem benne, annyira el voltam zárva a külvilágtól. Két évvel a forradalom előtt interjút adtam az Antenne2 tévécsatorna számára, és a két francia újságíró azt kérdezte, mi az oka, hogy a környező országokkal ellentétben Romániában senki sem mozgolódik. El kellett ismernem, nálunk valóban nem az történik, aminek kellene, mivel tisztában voltam vele, hogy sokkal többet lehetett volna tenni. Hiszen a hetvenes évek Ceausescu-korszakában relatív szabadságban volt részünk, nyitásban, romániai tavaszban reménykedtünk, és mi mégis lapultunk. Sőt, akkor sem reagáltunk, amikor a diktátor rövidebbre fogta a pórázt. Igazság szerint későn, 1975-ben ébredtem rá a rezsim veszélyeire, azelőtt ugyanis értékeltem Nicolae Ceausescunak a Csehszlovákia 1968-as lerohanása során tanúsított magatartását, úgy éreztem, visszaadta a románok becsületét. Akkor döbbentem rá, hogy nem jó irányba haladunk, amikor a diktátor 1975-ben szóbeli és írásbeli hűségnyilatkozatra szólította fel az állampolgárokat, mint földesúr a vazallusát a középkorban. Nem voltam hajlandó erre, és fokozatosan kinyílt a szemem. Viszont tudja meg, az ötvenes évek irtózatos sztálini kommunizmusához képest a Ceausescu-rendszer nem volt annyira durva, csakhogy mi, románok hajlamosak vagyunk a túlzásra. Első- éves egyetemista koromban vallási okokból hurcolt meg a Securitate, 12 órán keresztül vallattak, egy hónapon át naponta kellett nyilatkozatot adnom, egy évig pedig mindenhová követtek a titkosszolgálat emberei. Nemrég bukkantam rá 1949-ből származó dossziémra, benne egy korabeli fényképemmel, és úgy megörültem neki, mint egy régi barátnak.
– Neve egybeforrt az 1989. decemberi romániai eseményekkel, amelyeket az elmúlt 16 év során neveztek már forradalomnak, puccsnak, államcsínynek, de külföldi titkosszolgálatok beavatkozásának is. Mi is történt valójában?
– Akkor még azt hittem, hogy mi csináltuk a forradalmat. Ma már úgy látom, két dolog történt: a környező országokhoz hasonlóan utcai tüntetések formájában népfelkelés zajlott, másrészt létezett az akkori hatalom megdöntését célzó konkrét politikai akció, amelyet sokkal inkább államcsínynek neveznék. Ennek 1989 novemberében már voltak előzményei. Például amikor a kommunista ifjúság lapjában megjelent egy felhívás, amelyben arra figyelmeztették az egyetemistákat: ha a következő évben a tengerparton készülnek nyaralni, legyenek nagyon óvatosak, csak néhány percet napozzanak, vigyenek magukkal úszógumit, az úszni nem tudók pedig válasszák inkább a hegyvidéket. Akkoriban csúfolódásnak véltem az egészet, később azonban rájöttem, hogy talán a titkosszolgálatok kódja volt. Tény, hogy engem számtalanszor manipulált a frissen létrejött hatalom. Bukarestbe érkezésemkor a külföldi terroristákról a forradalom idején elterjedt mendemondák közepette mindenhová katonai kísérettel, páncélos járművel szállítottak a román fővárosban, még az egyik közlegény sisakját és zubbonyát is rám erőltették, nehogy felismerjenek az állítólagos terroristák. A tüntető fiatalokhoz intézett december 26-i köszönő- beszédemben el akartam mondani, mennyire nem tetszett, ahogy a rögtönítélő katonai bíróság lefolytatta a diktátorpár halálbüntetését kimondó pert, és nem tartom jó üzenetnek, hogy az új hatalom effajta gesztusokkal kezdi meg működését. Nemcsak azért, mert történetesen nem vagyok híve a halálbüntetésnek, hanem mert Ceausescuék elítélésére senkinek nem volt jogalapja, hiszen karácsonykor még az új hatalom sem állt fel. A Ion Iliescu köré csoportosult vezetés azonban könyörögni kezdett, nehogy szóvá tegyem ezt, mert a terroristák kezükbe veszik a hatalmat, és káosz lesz az országban. Megijedtem az esetleges következményektől, nem beszéltem a perről, majd felhívásomra hazament a Bukarest utcáit és tereit ellepő fiatalság, amely már akkor sem hallgatott Iliescura. Nagy hibát követtem el, amit mélységesen megbántam. Fel tudja fogni, hogy én vetettem véget a forradalomnak?
– A sorozatos manipulációnak tudható be az is, hogy 1990 januárjában lemondott a frissen alakult vezetés, a Nemzeti Megmentési Front (FSN) vezető tanácsában betöltött tagságáról? Vagy annak, hogy a front erősen gorbacsovi távvezérléssel működött?
– Ez mind figyelmeztető jelzés volt. Képzelje, autóbuszban ültem, és a rádióból értesültem arról, hogy a megkérdezésem nélkül az FSN-lista élére tették a nevemet. Mindez persze csak két napig tartott, azután számos disszidenssel együtt a lista végére kerültünk, Iliescu és emberei pedig az elejére. De 1990 januárjában sok minden más is történt, számtalan visszásságra rádöbbentem, rengeteg dokumentumhoz hozzájutottam, amely miatt eldöntöttem, hogy nincs mit keresnem a frontosok között. Ráébredtem, hogy Ion Iliescu ízig-vérig kommunista. A KGST és a Varsói Szerződés újraalakítását szorgalmazta, miközben Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia visszautasította az ötletet. Hab volt a tortán, amikor az FSN országos tanácsának alakuló ülése közben Iliescut a telefonhoz hívták, majd a beszélgetés végén széles mosollyal dicsekedett: Gorbacsov elvtárs érdeklődött, hogyan zajlik a forradalom. Még kétszer voltam szemtanúja a gorbacsovi hívásoknak, amelyek visszatetszést keltettek bennem, hiszen nekünk még az emberarcú kommunizmusra sem volt szükségünk.
– Manapság mégis sokan vannak Romániában, akik nosztalgiát éreznek a kommunizmus iránt, ugyanakkor a fiatal nemzedék nagyon keveset tud a korszakról.
– Sajnos nem is akarnak információhoz jutni, még az áldozatokkal kapcsolatban sem. Igazság szerint az 1989-eshez hasonló események általában felkészületlenül érik a társadalmat. Tapasztalatom szerint a környező országok polgárai, a lengyelek, a csehek és a magyarok a románokhoz képest jobban felkészültek a rendszerváltásra, megannyi áldozatot vállaltak, mivel számtalan szenvedésen mentek keresztül. Példa erre az ’56-os magyar forradalom, a ’77-es csehszlovákiai események vagy a lengyelországi munkásmegmozdulások, amelyek nyomán emberek ezreit vetették börtönbe. Ők évtizedekkel korábban kezdték, így ezekben az országokban szolid alapja volt a változásnak. Sajnos Romániában manapság főleg az alacsony minőség és színvonal a mérvadó. Nem sírom én vissza a kommunizmust, de volt egy pici előnye: a társadalom szolidarizált bizonyos eszmék körül, amelyre ma nemigen létezik példa. Akkoriban kommunistaellenes tiltakozásnak számított templomba járni, feltámadáskor gyertyát gyújtani, Ana Blandianát olvasni. Mindez nemcsak menedék volt, de tiltakozási formának is számított betiltott könyveket, szerzőket olvasni. Talán ha kicsit eltökéltebbek lettünk volna a változásra, valószínűleg más mentalitással érjük meg a forradalmat, a jelenlegi satnyaságban viszont szinte mindent másoktól veszünk át, nem vagyunk képesek a jó választásra, holott senki nem dugja le a torkunkon a Coca-Colát. Társadalmunk értékrendje rendkívül elsatnyult, a legfőbb érték a pénz lett, a meggazdagodás iránti elvetemült hajsza. A gazdagság önmagában persze nem megvetendő, de nem válhat a legfőbb értékké, léteznek hierarchiák. Márpedig az a nép, amely elveszíti értékrendjét és erényeit, pusztulásra ítéltetett. E riasztó kulturálatlanság miatt valószínűleg mi, pedagógusok is felelősséggel tartozunk.
– Mi az oka annak, hogy a romániai társadalom még mindig nem képes szembenézni a múltjával? Például ma sem tudni egészen pontosan, kik működtek együtt a szekuritátéval, sőt 16 év után a politikumnak még egy lusztrációs törvényre sem futotta.
– Nem szabad általánosítani, hiszen nagyon sok román elismeri a bűnét. Sőt, számos értelmiségit hallottam beszélni saját felelősségéről, hogy a kommunizmus idején nem szólalt fel a rendszer ellen, vagy nem tette elég hangsúlyosan. Gabriel Andreescu, Paul Goma, Sorin Tudoran ellenzékiségének, politikai megnyilvánulásának például számtalan hallgatag híve akadt. A múlt tisztázásával, feltárásával nemcsak a romániai, de a környező országok társadalmai sem sietnek. Gondoljunk csak bele, mennyire átitatta a társadalom különböző rétegeit a rendszer. Látja ezt a vaskos dokumentumköteget az íróasztalom mellett? Ez csupán hat a 32 kötetes szekusdossziémból, az egészet talán soha nem fogom átolvasni. Elképedne, ha tudná, hány hozzám közel álló személy, a családom és a rokonságom hány tagja volt besúgó. Nem haragszom rájuk, nem is beszélek a dossziéimról, nehogy rájöjjenek, hogy tudok róluk. Nos, ha egy családban ennyien működtek együtt a titkosszolgálatokkal, akkor hányan voltak érintettek az intézményekben, a társadalomban? Ennek fényében érthető például, miért nem működik olajozottan a román igazságszolgáltatás. Nemrég megijedtem, amikor megláttam a tévében a bukaresti alkotmánybíróság idős, a régi rendszert is szolgált tagjait, akik nem is hasonlítanak a hétköznapi emberekre. Amíg törvény nem születik az összes kommunista titkosszolgálati dosszié megnyitásáról, addig nem leszünk képesek szembenézni a múlttal. Meg kell nyitni a bírák, ügyészek, sőt a papok dossziéit is, még ha a felekezetek annyira tiltakoznak is ellene. Hiszen az ortodox egyház számtalan papja együttműködött a rezsimmel, miközben akadtak mártírok is, akiket börtönbe vetettek ellenállásuk miatt.
– Hogyan vélekedik arról, hogy az Európa Tanács a minap felemás döntést hozott a kommunizmus elítélése kapcsán, és nem szavazta meg a konkrét lépéseket célzó beadványt? Arról nem beszélve, hogy a totalitárius rendszer rémtetteit eddig egyetlen bukaresti kormány sem ítélte el.
– A nyugat-európai államoknak valószínűleg elegük lett a kapitalizmusból, és emiatt látják tőlünk eltérően a kommunizmust. Egyetlen rendszer sem tökéletes. Ugyanakkor bizarr, hogy történetesen nálunk sem meri egyetlen kormány, egyetlen államfő sem elítélni, holott a hazai társadalom annyit szenvedett a kommunizmus alatt. Ion Iliescutól persze nem várom el, de furcsa, hogy még Emil Constantinescu sem tette meg. Hivatalba lépése óta Traian Basescunak számtalanszor üzentem, hogy államfőként kérjen bocsánatot a kommunista állam bűncselekményeiért, ítélje el a kommunizmust, de nem siet a gesztussal. Roppantul sajnálom, mert az ő megítélésének is jót tenne, ráadásul sok tízezer ember számára jelentene erkölcsi jóvátételt. Annak ellenére, hogy Basescu egy évvel ezelőtt hadat üzent a kommunista titkosszolgálat ma is működő apparátusának, szerintem valójában nem akar harcolni a volt szekusokkal. Viszont azt tapasztalom, hogy észrevétlenül egyenként előlépteti, majd nyugdíjba küldi a titkosszolgálatok ma is aktív öregjeit. Meglehet, ez a jó taktika.
origo.hu
Szalay-Bobrovniczky Kristóf: Magyar Péter nem hazája katonája, hanem a háborúpárti Brüsszel csicskása! - videó
