Sokan, sokféle információt leírtak már az iráni atomprogramról, ám biztosat a nyilvánosságra hozott adatok alapján senki sem állíthat arról, hogy mennyire áll közel (vagy távol) Teherán saját bevethető nukleáris fegyver létrehozásához. Ha abból indulunk ki, amit az iráni atomenergetikai hivatal közölt a minap beindított urándúsítási eljárásról, akkor még hosszú éveknek kell eltelniük az elegendő mennyiségű és a 235-ös tömegszámú urániumot megfelelő koncentrációban tartalmazó alapanyag felhalmozásához. Irán most 164 gázcentrifugában választja ki az uránium-hexafluoridból ezt az izotópot, ám a többször ismételt procedúra ellenére is csak 3,5 százalékos koncentrációnál jár – mindez elégséges az atomerőművi fűtőanyaghoz, de messze van a fegyvergyártáshoz szükséges kilencvenszázalékos tisztaságtól. Év végére akár háromezer is üzembe állhat ebből a szerkezetből, amely kétszeres hangsebességgel forogva „penderíti ki” a bevezetett gázvegyületből a nehéz 238-as urániumot. Irán akkor tudja majd saját forrásból fedezni az oroszok által Busherben épített egy gigawattos erőmű fűtőanyag-szükségleteit, ha 54 ezer ilyen centrifuga működik majd, amelynek megvalósítására azonban az illetékesek nem jelöltek meg határidőt.
Azt persze, hogy az iráni vezetés mennyire őszinte, vagy az őszinteség mellett mennyire hallgat el más fejleményeket, legfeljebb az amerikai és izraeli hírszerzés (esetleg néhány európai és az orosz titkosszolgálat) tudhatja. Arról például, hogy nem a fenti utat választották, hanem mást, esetleg „készen” jutnak nukleáris képességhez posztszovjet hagyatékból, vagy az észak-koreai vonalon, vagy éppenséggel a pakisztáni Abdul Kadír Hán professzor technológiaexportja révén. Akárhogy is, Mahmúd Ahmadinezsád elnök roppant magabiztos, legalább annyira, mint akinek egy váratlan amerikai vagy izraeli csapás esetére már aduk vannak a kezében. Irán nem Irak, a perzsák pedig (a mindent leegyszerűsítő nyugati szemlélet dacára) távolról sem arabok.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
