A magyar közoktatás színvonala

Ritter Betty középiskolai tanárnő A közoktatás hanyatló színvonala című cikkében (Magyar Nemzet, május 5.) az iskolai büfék kínálatát fókuszba állító minisztériumi kommunikáció bírálata kapcsán több olyan állítást fogalmaz meg, amellyel igazolni véli azt, hogy a hazai közoktatás színvonala hanyatlik. Az állítások egyikével-másikával (pl. azzal, hogy a pedagógusok alulfizetettek) vita nélkül egyet lehet érteni. Vannak olyanok, amelyekkel nem, ilyen például az, hogy „az érettségi követelmény nem teszi lehetővé, hogy az egyes témákat alaposan, megértésig tárgyaljuk”. Nem szeretnék azonban a cikk minden egyes állításával külön foglalkozni, sokkal inkább azzal, hogy én is megfogalmazok néhányat, amelyek árnyal(hat)ják azt a képet a közoktatásról, amit az idézett cikk szerzője felvázolt.
A közoktatás egyik legendája a túlhajszolt pedagógusokról szól. Vannak olyan tanárok, akik valóban nagyon sokat dolgoznak és nagyon komoly eredményeket tudnak felmutatni munkájuk során. De a csökkenő gyereklétszám, amely az iskolák többségében alacsony osztálylétszámokat produkál, már nem azt a munkaterhet rója a pedagógusra, mint tette azt 25 vagy éppen 45 évvel ezelőtt. A kötelező órákon túl a pedagógusok igen jelentős része nem az iskolában, a gyerekekkel (a szakmával) foglalkozva tölti el az időt, hanem azon túl keres a maga számára elfoglaltságot. (Persze, ha akarom, lehet ezt a problémát kizárólag az alulfizetettség számlájára is írni. Lásd erről: A tanulók munkaterhei Magyarországon, OKI, 2003, szerk.: Mayer József.) Ami a tanórákat illeti, ahol a pedagógusok szakmaisága kibontakozhat, már több a gond. Egyrészt jelentős szakmai hiányosságok mutatkoznak az egyes tantárgyak tanítása során, amelyek jól mutatják az önképzés és a továbbképzések hiányát, másrészt a módszertani kultúra egyoldalúsága az, ami sok esetben eredménytelenné teszi a tanítást az osztályokban helyet foglaló, egyre heterogénebb összetételű tanulók esetében (lásd erről: A második esély iskolái, OKI, 2005, szerk.: Mayer József). Mindezek alapvetően gátolják azt, hogy sor kerülhessen a tananyag alapos megtárgyalására. Természetesen vannak kiváló szaktudással és módszertani felkészültséggel bíró pedagógusok, akik rendszeresen képezik magukat és újítják meg szakmai ismereteiket. Az itt elmondottaknak nem az volt a célja, hogy a hibákért, a problémákért a pedagógusokra hárítsuk a felelősséget. Arra szeretnék azonban rámutatni, hogy a közoktatás hanyatló színvonaláról folyó diskurzusokban a nehézségekért a kulcsszereplők, a pedagógusok (és ettől a cikk írója sem mentes) csak és kizárólag a külső (OM, iskolafenntartó, tanuló, családi háttér stb.) tényezőket okolják, és még véletlenül sem esik szó azokról a hiányosságokról, problémákról, amelyeknek eredői önmagukban találhatók! Kiegyenlítettebb (ön)értékeléssel valószínűleg jelentős mértékben megemelhetővé válna a pedagógus szakma presztízse.
Szóba kerültek a tantárgyak tartalmi kérdései is. Nincs vita, lehetne az egyes anyagrészeket másképpen is csoportosítani, de nem feltétlenül azon az alapon, hogy mi áll közel, illetve távol a lelkünkhöz. Nem halogatható tovább azoknak a multi- és interkulturális tartalmaknak a beemelése a tantervi programokba, amelyek például erősíthetnék az iskolákba járó roma (és más etnikumokhoz tartozó) tanulók identitását, s ezen túlmenően elkötelezettségét az iskolák és a tanulás iránt. (Noha részletkérdés, de változtatnék azon is, hogy az irodalomban szinte kizárólag „halott fehér férfiak” alkotásait tanítjuk. Biztosan akadnának olyan női szerzők is, akik az előbb említettek miatt helyet kaphatnának a tananyagban.)
A közoktatásban felmerülő problémák kapcsán szót kell ejteni azokról a tanulókról, akiknek a sikeres integrációja szerintem talán a legfontosabb probléma, a legnagyobb kihívás az iskolák és a pedagógusok számára. Ez kiváló alkalmat kínálhatna arra, hogy az integrációs folyamat nehézségei kapcsán én is elmondjam kedvezőtlen tapasztalataimat az iskolákról és a pedagógusokról, a szeg-regáló szándékról. De nem ezt teszem, hanem felhívom inkább a figyelmet azokra a jó iskolai gyakorlatokra, amelyek akár a roma tanulók, akár pedig a sajátos nevelési igényű tanulók iskolai integrációját oldja meg sikerrel. Noha ez a folyamat még csak az elején tart, mindenképpen a közoktatás jelentős sikereként kell elkönyvelnünk, s nemcsak azért, mert az elmúlt időszakban hazánkban is tapasztalhatók voltak kedvezőtlen tendenciák, hanem azért is, mert az eredmények ezen a nagyon nehéz területen is megállják a helyüket nemzetközi összehasonlításban a közép- és a kelet-európai térség más országaival. (Lásd erről: Esélyt teremtő iskolák, OKI, 2003, szerk.: Mayer József.)
Befejezésül fontosnak tartom megjegyezni, hogy az olyan típusú írások, mint a szóban forgó cikk, semmit sem visznek előre. Ennek nagyon egyszerű módszertani (és szemléleti) oka van. Nevezetesen az, hogy nincsen súlya (és érvénye) annak a kritikának, amelyik a kritikán túl (és amellett) nem képes új javaslatok és ötletek megfogalmazására.
Mayer József
Országos Közoktatási Intézet
Iskolafejlesztési és Integrációs Központ
igazgató