Láttam boldog ellenzéki vezért is

Épp e hónapban lesz az első évfordulója annak, hogy a hararei kormány megindította a „Murumbatsvina!” („Űzd ki a szemetet!”) hadműveletet, amelynek során 700 ezer városi embernek kobozták el lakását, házát, illetve üzletét. Aki azt hinné, hogy az ellenzéknek az egész földgolyóbison Magyarországon a legkilátástalanabb a helyzete, legalább egy futó pillantást érdemes vetnie az afrikai Zimbabwéra.
Az egykori brit gyarmaton, Rhodesiában a marxista Robert Mugabe kormánya alatt az infláció mértéke áprilisban lépte át az ezerszázalékos küszöböt. Ma egy euró 250 ezer zimbabwei dollárt ér, és mivel a kormány nem hajlandó nagyobb címletű bankókat nyomtatni, az ország népének a legtöbb idejét a számolás köti le. Számolni viszont tudnak, ahogyan az ábécét is ismerik: az írni-olvasni tudók aránya 90 százalékos, ami az egész kontinensen a legjobb arány.
Mugabe poklából milliók menekültek a szomszédos államokba, de a tengerentúlra, az Egyesült Államokba és Nagy-Britanniába is. A terror tombol: nemcsak a fehérek farmjait sajátították ki a legdurvább erőszakkal, és rombolták le az épületeket, gyújtották fel az istállókat, de az ellenzéknek nincs sajtója, fizikailag támadják, sőt prominens alakjait megölik.
Mugabe politikája meghozta „gyümölcsét”: az egykor virágzó gazdaságú országban ma – Mugabe mellett – az éhínség és a munkanélküliség az úr. Az elnöknek – aki politikai okokból többek között bátyját is eltette láb alól – fő ellenfele Morgan Tsvangirai, aki nemcsak a Demokratikus Változásért Mozgalom (MDC), de a zimbabwei Szakszervezetek Kongresszusának is az elnöke.
Robert Mugabe a múlt hónapban, országa függetlenségének a 26. évfordulóján mondott beszédében figyelmeztette politikai ellenfeleit, hogy a „tűzzel játszanak”, ha meg akarják buktatni. Tsvangirai pedig nagyon is „piromán”: a szabadság és a demokrácia rettenthetetlen harcosa. Két éven át hazaárulással vádolták, amiért 2003-ban tüntetést szervezett Mugabe elnök ellen. A vádirat szerint azzal a céllal, hogy megdöntse a kormányt.
Amikor a nevetséges váddal letartóztatták, a börtönben négy ember akasztását „játszották el” megrettentésére. „Hazaárulási” tárgyalásán pedig – mint annak idején a globális londoni Economist című hetilap is tudósított róla – Mugabéék előhalásztak egy kanadai lobbistát és volt Moszad-ügynököt, Ari Ben-Menasét, aki Mugabe mellett „tanúskodott”. Mint vallotta, pontosabban hazudta a bíróság előtt: Tsvangirai százezer dollár előleget fizetett neki, és további négyszázezret ígért, valamint harmincmillió dolláros üzletet, ha elnök lesz. A bíróságban volt annyi mersz, hogy Tsvangirait felmentették.
Tsvangirai most éppen Brüsszelben járt két munkatársával: egyikük Zimbabwe legismertebb jogtudorai közé tartozik. Az afrikai vendégek tiszteletére brit, svéd és német barátai bensőséges vacsorát rendeztek.
A széles, kerek arcú, joviális, kissé pocakos, mindig mosolygó, 55 évesnek látszó ellenzéki vezető egyszerű ingben és szürke, halvány mintás pulóverben jelent meg a vendéglőben. A szerencse úgy hozta, hogy egymás mellett ülhettünk. Mindketten a népszerű belga ételt, a „waterzooit” kanalaztuk. A füles kagylókkal gazdagon megrakott levesben úszó egész borsszemek azt már amúgy is pikánssá tették, de Tsvangirainak nem volt elég: az „erőspista” trópusi változatát kérte.
A piros pépből versenyt kanalazva tettünk a levesbe addig, ameddig csak könnyek nélkül bírtuk. Tsvangirai ekkor lendült bele igazán. „Egy-két év, és elnök leszek” – nyugtatott meg Zimbabwe minden bizonnyal legszélesebb mosolyával.
– És ha addig megölik? – kérdeztem.
– Ó, semmi baj – felelte. – Ott vannak az embereim a rendőrségen. A múltkor is, amikor Mugabe ki akart dobatni a tizedik emeletről, előre telefonáltak, és addig elmentem sétálni, ameddig kijöttek az „alkalmazottak” – mesélte két szívből jövő nevetés között.
Megkérdeztem, hogy miként tudják eljuttatni pártjának az üzeneteit a néphez, amikor gyakorlatilag az összes médium Mugabéé, Tsvangirai elmondta: olyan rendszert dolgoztak ki, ami a törzsi doboláshoz hasonlít, csupán a dob helyett az emberek láncot alkotva egymás fülébe mondják a híreket, amelyek Hararéból az ország legtávolabbi sarkába is eljutnak.
– Azt pedig már szinte mindenki tudja, hogy jobban bízhat a mi üzeneteinkben, mint Mugabe hazugságában, hiszen a mindennapi valóság is ezt igazolja – mondta az MDC elnöke.
Zimbabwéra irigykedve hirtelen egy sokkal jobb helyzetben lévő, de reményét vesztett európai országra gondoltam. Nem sokat mélázhattam, mert Tsvangirai oldalba bökött: „Meghívom elnökké avatásomra – mondta, átadva névjegykártyáját. – Ha pedig Hararéban jár, látogasson meg!”
– Hogy találom meg? – kérdeztem.
– Érdeklődjön az első szembejövőtől – felelte.
Úgy éreztem, Tsvangirai azon ritka politikusok egyike, aki a szavát is megtartja, és népének jó elnöke lesz.