A Magyarországon lezajlott választási kampány idején a volt kommunistákból és balliberális „szabad demokrata” partnerükből álló koalíció vadul támadta a katolikus egyházat, amiért úgymond „politizál”. Szerintük az egyháznak semlegesnek kell lennie a politikában. Osztja ezt a nézetet?
– Egy demokráciában – és Magyarország arra törekszik, hogy demokrácia legyen – a politikai szuverenitás természetesen a népé. Márpedig a katolikus egyház a nép része, és éppen olyan szuverén módon választhatja meg, miként juttatja el üzenetét a társadalom egyes csoportjaihoz, mint bárki más, bármely más csoport vagy szervezet. Tény, hogy a volt kommunista országokban az egyházak meglehetősen bizonytalanok, miként viszonyuljanak a nyilvánossághoz, ahogy erről szó volt egy bécsi konferencián, amelyről nemrég tértem haza. Egykor persze más volt a helyzet: az egyház kívánta megszabni a társadalom fő csapásirányait, ami természetesen jelentős ellenkezést váltott ki a felvilágosodás korában. Az inga akkor átlendült a másik irányba: a felvilágosodás úttörői azt akarták, hogy egész Európa szekuláris „vállalkozás” legyen. Ennek ma is megtaláljuk a maradványát, hiszen az Európai Unió például meg sem akarja említeni alkotmányában a kontinens keresztény gyökereit. De visszatérve eredeti kérdésére: az egyház tagjai teljes jogú állampolgárok, akik éppen úgy gyakorolhatják szólásszabadságukat, mint bárki más. Őket nem lehet annak alapján kizárni a politikai folyamatokból, hogy egy egyháznak a tagjai. Ők is saját legitim kommunikációs csatornáikon juttatják el üzeneteiket az emberekhez. Aki azt hiszi, hogy csak az állam juttathatja el politikai üzeneteit az emberekhez, az alapvetően félreérti a demokratikus folyamatokat. E folyamatban az állam csak az egyik, a többivel egyenlő szereplő a politikai üzenetek eljuttatásában.
– Térjünk vissza arra, hogy az Európai Unió nem óhajtott utalni alkotmányában Európa keresztény gyökereire. Erről mi a véleménye?
– Mint tudja, az unió alkotmánya valójában nem alkotmány, hanem szerződések, egyezmények és utópisztikus álmok négyszáz oldalas egyvelege. De ezen túlmenően nagyon bizarrnak tartom, hogy Európa meg akarja tagadni saját identitását azzal, hogy nem hajlandó még utalást sem tenni a kereszténységre. Ez nagyjából olyan, mintha valaki úgy jellemezné az Egyesült Államokat, hogy kifelejti azt az alapvető tényt: angol nyelvű országról van szó. Európának fel kellene ismernie, hogy haldokló kontinens marad, ha nem érti meg: a gazdasági prosperitáson és biztonságon kívül létezik egy spirituális szféra is.
– Igen ám, de nem éppen Washington erőlteti Törökország csatlakozását az Európai Unióhoz? Márpedig hogyan csatlakozzon egy hatalmas iszlám ország egy keresztény klubhoz?
– Nagyon fontos kérdést vetett fel. Szilárd véleményem, hogy az európaiak részéről kifejezett hiba lenne, ha identitásukat a török csatlakozástól tennék függővé. Az európaiak tévednek, ha azt hiszik, hogy a már ott élő törökök például jobban beilleszkednek Európába csak azért, mert a kontinens nem hajlandó azonosulni saját múltjával.
– A budapesti kormány nemcsak az egyházat akarja eltiltani a politizálástól, de ahol csak tudja, meg is kurtítja az egyházi intézményeknek adandó pénzeket. Könnyekre fakadna, ha látná, hogy egyházi iskolákban a harmadik évezred elején több száz magyar kisgyereknek nincs hol tornáznia, mozognia a teljes tanévben. Számos egyházi iskolában ugyanis nincs pénz tornateremre. És mégis: az amerikai kormányok, legyenek azok republikánusok vagy demokraták, a jelek szerint sokkal közelebb érzik magukhoz a volt kommunisták és a balliberálisok koalícióját, mint a jobbközép kormányokat. Mi ennek az oka?
– Nem ismerem annyira a magyar viszonyokat, mint a lengyel helyzetet. Amit mond, elkedvetlenít, de nem lep meg. Ugyanis annak ellenére, hogy az amerikai külpolitikában van egy erős morális elem, a külügyminisztériumban ez a moralitás meglehetősen elbazárosodott, és ott a fő elv az amerikai érdekek érvényesítése. Ez pedig azzal a gyakorlati következménnyel jár, hogy a hatalomban lévőket favorizálják.
– Ne fogalmazzunk kicsit nyersebben? Ne gondoljunk arra, hogy a volt kommunisták és balliberális társaik sokkal könnyebben adják el az ország javait az amerikaiaknak is, minden gátlás és megfontolás nélkül, szemben a jobboldali kormányokkal?
– Amerika külpolitikája, mint bármely más ország külpolitikája vagy bármi, ami emberi, súlyosan terhelt az eredeti bűnnel, önzéssel és egyéb rossz tulajdonságokkal, beleértve a vakságot is. Nagyon szomorú vagyok, hogy ezt hallom, de tudom: Lengyelországban is ez volt a helyzet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Egyesült Államok, bármely nagyhatalomhoz hasonlóan, nem fordít figyelmet egy másik ország belső igazságtalanságaira vagy a korrupcióra, mert elsősorban üzletet akar kötni.
– Az a hölgy, aki révén eljutottam önhöz, elmondta, hogy azért áll kapcsolatban Lengyelországgal, Magyarországgal pedig nem, mert hazánkból senki sem kereste meg, a lengyelek viszont igen. Ez igaz?
– Úgy fejezném ki magamat, hogy részben így van. Rendszeres kapcsolatom nincs Magyarországgal, szemben Lengyelországgal. Viszont a krakkói nyári szemináriumunkon magyar diákok is részt vesznek. Az tehát igaz, hogy Magyarországgal soha nem volt semmilyen programszerű kapcsolatom. Ugyanakkor csodálom ennek a kis országnak az intellektuális teljesítményét, és nagyon jóban vagyok olyan itt élő, amerikai magyarokkal, mint Molnár Tamás filozófus vagy John Lukács.
– 1988-ban az Egyesült Államok 32 legbefolyásosabb értelmiségije között sorolták fel. Tekintettel – legalábbis Európából ez így tűnik – a világon terjedő immoralitásra, ma is ilyen előkelő helyen állna?
– Igazán nem a legautentikusabb személy vagyok, aki meg tudná becsülni befolyásomat vagy intellektuális képességeimet. Annyi bizonyos, hogy folyóiratom, a First Things és könyveim ma befolyásosabbak, mint húsz évvel ezelőtt. Ha az előfizetők számán, a könyveim eladott példányszámán mérem és azon, hogy a média mekkora figyelmet szentel nekik és nekem, akkor a folyóiratomnak és a köré épült intézménynek feltétlenül nagyobb most a befolyása.
– Az internetes információkat nyilván óvatosan kell kezelni, hiszen oda bárki bármit írhat. Ennek előrebocsátásával kérdezem, hogy igaz-e az az internetes információ, amely szerint ön a hatvanas évek táján a felszabadítási teológia követője volt?
– Soha. Ellenkezőleg. Mindig is ellene voltam. A marxizmusnak vagy a szocializmusnak semmilyen formájához soha semmi közöm nem volt. Mindkettő esztelen félreértések és tévképzetek csúf tárháza. De igen aktívan tevékenykedtem a polgárjogi mozgalomban a hatvanas években. Közel voltam az ifjabb Martin Luther Kinghez, elleneztem Amerika háborúját Vietnamban, de a felszabadítás teológiája – soha.
– És az igaz-e, hogy ön közel áll a neokonzervatívokhoz?
– Nem izgatnak túlzottan ezek a címkék és kategorizálások. Ha úgy definiálja a neokonzervatívot, hogy valaki korábban liberális volt és ma konzervatív, akkor az vagyok, és gyakran neveznek is annak. Vagy legújabban – legalábbis az utóbbi években – „teokonzervatívnak” (szójáték: „teológiai” irányzatú konzervatív – L. I.). Kritikusaim – és a First Things kritikusai – neveznek így. „Teokonként” támadott meg például Garry Wills (neves amerikai történész – L. I.) a New York Review of Booksban (az amerikai liberálisok kéthetente megjelenő „zászlóshajója” – L. I.). A múlt hónapban a New Republic (Amerika egyik legbefolyásosabb, enyhén liberális irányzatú véleményformáló hetilapja – L. I.) a címlapján szerepeltetett, és támadt nekem azzal, hogy „teokráciát” akarok létrehozni az Egyesült Államokban.
– Tudtommal három neokonzervatív intézmény igazgatótanácsának tagja. Ez igaz?
– Igaz.
– Neuhaus atya, ebből azt a következtetést kell levonnom, hogy konzervatív katolikusként támogatja az iraki háborút?
– Ami az iraki háborút és az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikáját illeti, csak néhány éve, 2002-től kezdték azokat illetni a „neokonzervatív” jelzővel, akik meg akarják változtatni Bush külpolitikáját elsősorban a Közel-Keleten. Márpedig ez már mást jelent, mint a fogalom korábbi használata. A neokonzervatív kifejezés először a hetvenes évek vége felé jelent meg. A fogalom új értelmében nem vagyok szuperhéja, de ami az Egyesült Államok iraki háborúját és Szaddám Huszein rendszerének megdöntését illeti, azt hiszem, hogy ez igazolható és indokolt volt, és egybevág a katolikus egyháznak az igazságos háborúkról szóló hagyományos tanításával. Most a morális igazolhatóságról beszélek. De ha azt mondom, az iraki háború igazolható, nem jelenti azt, hogy bölcs döntés is volt. Egy bölcs embernek most még elhamarkodott volna nyilatkoznia arról, hogy e döntés bölcs volt-e. Ezt majd a következő három-négy év dönti el. Arra a lehetőségre is nyitott vagyok, hogy tíz év múlva széles körben csodálni fogják Bush ötletes külpolitikáját. A történelemben mindenütt találkozunk hirtelen hozott ítéletekkel és olyanokkal, amelyeket fellángolt szenvedélyek nyomán hoznak. Különösen katolikusként az embert nem szabad befolyásolnia efféle lelkesedésnek, ilyen hirtelen ítéleteknek vagy ellenérzéseknek.
– Háromszázezer iraki polgár halála után a világon sokan aggódnak, hogy az Egyesült Államok Iránt is megtámadja, és ott még súlyosabbak lehetnek a következmények. Egy Irán elleni háború is igazolható, főként ha atomcsapással vezetik be?
– Nem lehet igent vagy nemet mondani általánosságban. Ismerni kell a pontos körülményeket, amelyek alapján a döntést meghozzák. Az Irán elleni háború kérdése nyilván fel fog vetődni akár a jelenlegi kormány, akár a következő alatt, hacsak nem lesznek belső változások Iránban.
– Egy sor nehézsúlyú amerikai értelmiségi publikált az elmúlt években könyvet Amerika vagy az „amerikai birodalom” hanyatlásáról. Ön szerint ezek a gondolatok szimptomatikusak, vagyis e kötetek a tényleges kilátások baljós előhírnökei vagy csupán valamilyen hisztéria kifejeződései?
– Először is úgy gondolom, hogy nem helyes „amerikai birodalomról” beszélni, mert egy birodalom esetében a birodalomhoz csatolt területekről van szó. Az Egyesült Államok nem csatolta magához senkinek a területét. De nevezzük birodalomnak, hegemóniának vagy aminek akarjuk, az Egyesült Államok ma és a jövőben – tetszik nekünk vagy nem – vezető hatalom, az is lesz minden tekintetben: kulturálisan, a tudomány és az oktatás területén. Valamint természetesen politikailag és katonailag. Lényegében semmilyen más nagyhatalom nem jelent meg a radarernyőn. Kína? Talán valamikor a jövőben. Vagy akár India. De a jelenlegi erőviszonyok mellett egyetlen ország sem tud az Egyesült Államok helyébe lépni. Európát – amelynek Amerikában mindannyian a gyermekei vagyunk – nagyon fájdalmas haldokolni látni. Olyan, mintha saját szüleink halnának meg. Mert Európával ez történik: demográfiailag, kulturálisan és keresztény azonosságtudatában. De abban is, hogy képtelen jelentős szerepet játszani a világpolitika színpadán. Európa a partvonalon kívül ücsörög, beleértve az Európai Uniót, amely nem tesz mást, mint folyvást azon aggódik, hogy a kontinens felrobban valamilyen konfliktusban. Josef Joffe, a német Die Zeit kiadója, neves politikatudós legújabb könyvében nagyon jól kifejezte azt, hogy a történelem kereszteződéseiben egy hatalomnak mindig el kellett játszania a rendőr szerepét, és most Amerikának jutott ez a feladat, vagyis a világrendőr szerepköre. Ugyanis Amerika az egyetlen hatalom, amelynek megvan hozzá a képessége és az akarata is. Ahhoz is, hogy sakkban tartsa a világ legfanatikusabb embereit. Ki más tenné meg? Az az Európa, amelyik a lelátóról fütyüli be alkalmanként a nemtetszését? Nagyon fájdalmas az olyan embereknek, mint én, akik annyira szeretik Európát, látni saját szüleiket megöregedni, reszketeggé, szenilissé válni.
origo.hu
Még ma összeül a Védelmi Tanács Ukrajna miatt
