Zöld folt

A magyarok ismertsége elmerül a japán tengerben – mondta Umemura Yuko, a hazánkban élő történész. A napokban jelent meg A Japán-tengertől a Duna-partig című könyve, amelyben a két ország kapcsolatát évtizedekig befolyásoló Imaoka Dzsúicsiró életét mutatja be.
– Milyen kép él Japánban a magyarokról?
– Nem mondhatom, hogy Magyarország sokat szerepelne az újságokban, a televízióban, így az embereknek sincs tiszta képük a magyarokról. A mézet, a bort, a herendi porcelánt és persze a zenét viszont Magyarországhoz kötik. Magam is az utóbbi kapcsán kerültem ide, mert a Zeneakadémiára jöttem tanulni. A Kodály-módszer nálunk is elterjedt, Bartók Béla vagy Liszt Ferenc neve egyaránt ismert, működik néhány táncklub is, amely magyar néptáncokkal foglalkozik. Kertész Imre, Esterházy Péter, Márai Sándor vagy Kristóf Ágota kötetei is kaphatók, ennek ellenére azt kell mondanom, hogy a magyarok ismertsége bizony elmerül a japán tengerben. Azt viszont általában tudják az emberek, hogy a magyarok ázsiai eredetűek, így bizonyos szimpátiával tekintenek rájuk. Van egy érdekes felvetés, miszerint a magyarok azért rokonaink, mert előfordulhat náluk a „mongolfoltként” ismert génmódosulás. Ez a csecsemők dereka körül található kis zöld folt, amely később eltűnik, és csak ázsiai népekre jellemző.
– Egy ideje már Magyarországon él. Milyenek a tapasztalatai?
– Először a nyolcvanas évek elején érkeztem ide, azután pedig ingáztam Magyarország és Japán között. Itt-tartózkodásom első pillanatától kezdve éreztem azt a rokonszenvet, amely a magyarokban él a japánok iránt. Ez indított arra, hogy könyvet írjak a két ország kapcsolatáról. A húszas–harmincas években a Magyar–Japán Baráti Társaság igen fontos szerepet töltött be, de nem ez volt az első „japán divat”, előtte a Monarchia időszakában volt érezhető jelentős érdeklődés Japán iránt. A kapcsolatoknak a második világháború után vége szakadt, s országunk csak a japán gazdasági csoda idején került újra a magyarok figyelmébe.
– Könyve Imaoka Dzsúicsiróról szól, aki egy személyben magára vállalta a két nép barátságának ápolását…
– Imaoka tanulmányútra indult Európába, s még Japánban megismerkedett B. Balogh Benedekkel, aki Magyarországra csábította. A rövid látogatást követően végül kilenc évig élt Magyarországon. Előadásokat tartott, megszerette az embereket. A második világháború előtt a japán professzor meghatározta a két ország kapcsolatát, ez azonban megváltozott a kommunizmus évtizedei alatt. Elhalványultak a magyar kapcsolatok, amelyek csak a rendszerváltozás után élénkültek fel, a fokozatosan épülő gazdasági kapcsolatoknak és a turistáknak köszönhetően. A jellegzetes fényképezőgépes japán turista Magyarországon is megjelent, nagy kalandnak számított, sőt kifejezetten divatos volt az egykori kommunista országba látogatni.
– Milyen lehetőségeket lát arra, hogy újra megtaláljuk egymást?
– Jó lehetőség lett volna például a Nagojában rendezett Aichi Expo, sajnálatos, hogy a magyarok ott nem mutatkozhattak be. A magyar borokat ismerik a japánok – főleg a tokajit, a többi finom magyar bort nem igazán –, de csak a nagyobb áruházakban kaphatók. Talán hiányzik a megfelelő marketing. Hasonló a helyzet a húskészítményekkel. Most már feloldották a húsimporttilalmat, ennek ellenére nekem még mindig szólnak a rokonaim, a barátaim, hogy vigyek nekik téliszalámit. Japánban ugyanis beszerezhetetlen. Nálunk a zöldséget nagyüzemi üvegházakban termesztik, az íze nem is hasonlítható a magyaréhoz. Csodálatos élmény volt itt friss gyümölcsöt és zöldséget fogyasztani. Japánban nincs meggy. A nem igazán jó amerikai cseresznyét persze kapkodják a boltokban, de a magyar meggy és cseresznye talán még kapósabb lenne.
– Járt-e a környező országok magyarlakta területein?
– Erdélyben már sokszor megfordultam a nyolcvanas évek közepén, még Csángóföldre is eljutottam. Kendővel, sállal burkoltam be magam, napszemüveget tettem fel, nehogy felfigyeljen rám a titkosrendőrség. Megdöbbentő volt számomra, hogy a csángóknak megtiltják anyanyelvük használatát. Az ELTE-n tanítottam székelyföldi és szabadkai diákokat, s azt tapasztaltam, hogy nem akarnak hazatérni, mind Magyarországon képzelik el a jövőjüket. Japánban nehéz elmagyarázni, hogy Romániában vagy Szerbiában magyarok élnek, nálunk ugyanis homogénnek mondható a társadalom. Ugyebár Mozart-évet ünneplünk, nálunk utakat is szerveznek, amelyek követik a nagy zeneszerző életének fontos állomásait. Egy japán ismerősöm megemlítette, milyen kár, hogy Mozart nem járt Magyarországon, csak Ausztriában és Szlovákiában. Pozsonyt most természetesen szlovák városnak ismerik, nem tudják, hogy Mozart idejében Magyarországhoz tartozott.