Felszámolt rivális

Thomas Dylan írta, hogy milyen szép, amikor az ember egy csónakot lát égni – főként, ha az a sajátja. Nem így érzi magát, amikor Amerika dekadenciájáról beszél, miközben itt is él? – kérdezem Molnár Tamás filozófust.
– Inkább a Titanicon ülök, mint egy csónakban. Ne feledje, 1949-ben érkeztem ide, ötvenhét éve. Ez még történelmi szempontból is tekintélyes idő. Közben azért bejártam minden kontinenst. Amerika akkor teljesen más volt, mint most, annak ellenére, hogy az 1776-os Amerika még mindig túlélte önmagát, és bizonyos szempontból most is túléli önmagát minden héten. Abban az időben Európát minden szempontból nagyra tartotta Amerika. Az volt a mintakép és a modern. Mára ez megfordult, Európa tartja Amerikát modernnek, mintaképnek, vagyis megváltozott a perspektíva. Amikor pedig azt mondom, hogy bajok vannak, az egész nyugati civilizáció esik szét – és ebben sok történész egyetért velem –, akkor ez értelemszerűen vonatkozik Amerikára és Európára is. Egyrészt mert egymást utánozzák, másrészt pedig ugyanaz a korszellem hat mindkét kontinensen.
– Hadd vessem ellen, hogy azért Spengler óta sok könyvet írtak a Nyugat alkonyáról, de ez az alkony elég hosszúra sikeredik. Nem lehet, hogy kétszáz év múlva is sok bölcs könyvben olvashatunk majd a Nyugat és Amerika alkonyáról?
– Nem lehet tudni, mert a „tudás” fogalma itt nem játszik szerepet. Mindig is ellene voltam, hogy a politikát tudománynak nevezzék, ugyanis a definícióba sok emberi érzés és sokféle árnyalat lép be, az ember összehasonlítja élete egyes fázisait, amelyek ahhoz a birodalomhoz és nemzethez kapcsolódnak, ahol él. Senki nem tudja, hogy mi lesz kétszáz év múlva, a tendenciát viszont lehet látni. Azt, hogy valóban nagyon sok könyv jelenik meg a Nyugat és Amerika széteséséről, s ez magában is rossz jel. Éppen ma hallottam arról a vitáról a rádióban, hogy lefordítsák-e spanyolra az amerikai himnuszt, miután a bevándorlási törvényeket meg akarják változtatni. A kétnyelvű himnusz is jele a dekadenciának. Ha ezt elfogadják, utána a többiek is ugyanilyen jogon követelhetik a japán, koreai és egyéb nyelvekre való fordítást. Amerikában a második világháború után egészen más volt a hangulat, mint most. Akkor Amerika győztesnek hitte magát. Ma már a harmadik gyarmati háborút folytatja, mert nyugodtan kijelenthetjük, hogy Irakban Amerika azt folytatja, amit Anglia a gyarmatbirodalma felbomlásával abbahagyott. Amerika most lett gyarmatosító, úgy érzi, hogy a világ uralmára hivatott, és majd a helyükre rakja a rakoncátlan népeket.
– Ha már így eljutottunk a napi politikához: a következő rakoncátlan ország Irán lesz?
– Ne feledjük el, hogy az ókorban Irán, vagyis Perzsia a Nyugat, vagyis a görögök ellen harcolt. Ez volt a nyugati történelem kezdete. Miltiadész és a maratoni csata. Tehát a nyugati elit körökben megvan ez a gondolat, hogy megint ugyanaz folytatódik, vagyis hogy Perzsia mindig a Keletnek volt a bajnoka, szemben Görögországgal, amely a Nyugat bajnoka volt. A Nyugat közben változott: a görögökből a rómaiak lettek, majd a keresztény császárság és így tovább, viszont a Kelet megmaradt, mert mindig is Perzsia volt a minta. Ezt tanultuk az iskolában, ez van jelen a nyugati gondolkodásban. Amerikának akkora hatalma lett e századra, hogy azt ki kell élnie. Meg akarja hódítani a világot. Ezzel szemben az a gondolat is él, hogy a világot nem tudja meghódítani a sokféle ideológia, vallás és kultúra miatt. Európa nyilván őrlődik: folytassa-e a miltiadészi háborút, vagy szakadjon le a veszélyessé vált Amerikáról? Vagyis a kérdésre nem lehet válaszolni, annyiféle megfontolás játszik szerepet. Az viszont nincs kizárva, hogy az amerikai kormány végül is a támadás mellett dönt, mert Amerika képes olyan veszélyes tetteket végrehajtani – gondoljunk csak Hirosimára, holott még Sztálin sem vetette be az atombombát később –, amelyekkel a világ nem akar szembenézni.
– Ha Amerika a rommá lőtt Irak után megtámadná az annál jóval nagyobb falatot jelentő Iránt, vajon az nem siettetné a birodalom végének eljövetelét?
– Először is egyáltalában nem vagyok biztos abban, hogy az arabok segítenének a nem arab Iránon, másrészt pedig, mint mondtam, a jövőről egyszerűen nem tudhatunk semmit. Ugyanakkor Párizstól Nepálig az egész világon a szemünk előtt bontakozik ki egyfajta ellenállás a nyugati világképpel szemben.
– Nem hinném, hogy a világ túlzottan boldog lenne, amikor két–három millió iráni hullát látna meg egy jó adag radioaktív sugárzást. Gondolok itt persze Oroszországra és Kínára is.
– Oroszország és Kína nyilván kapna is valamit azért, hogy „elfogadja” az eseményeket. De ismét hangoztatom: semmi nem jósolható meg.
– Azoknak van igazuk, akik szerint Európa és Amerika rivális hatalmak, vagy azoknak, akik szerint inkább alapvetően együttműködő szövetségesek?
– Véleményem szerint az európaiak teljesen hibásan gondolják együttműködésnek a kapcsolat alapját. Azt hiszik, hogy megismétlődik ugyanaz, ami már megtörtént az első és a második világháború kirobbanása után. Európa azt hiszi, hogy ha valami nagy baj érné, akkor Amerika most is megvédené.
– És Amerika Európában szövetségest vagy versenytársat, netán ellenséget lát?
– Már felszámolt riválist.
– Annyira jelentéktelennek tekinti?
– Igen. Mindennap jelentéktelenebbnek. Amerika teljesen el van telve önmagával. Korábban Európát tekintette szuperlatívusznak, modellnek, ma viszont önmagát tekinti annak. A finom bortól a női divaton át a könyvekig és az ideológiáig olyannyira Európa fölött állónak tartja magát, hogy már nem is tekinti versenytársnak.
– Mi az oka annak, hogy legyen akár republikánus, akár demokrata elnök, jobban fekszik neki a volt kommunistákból és a balliberális SZDSZ-ből alakult koalíció, mint az egykori természetes szövetséges, az antikommunista jobboldal?
– Amerikának az a rétege, amelyik tényleg vezet, kényelmesebben érzi magát az európai baloldallal, mint a jobboldallal, ha az a baloldal nem megy túlságosan messze a baloldaliságában. Magyarország nem megy túlságosan messze. Nem is szólva arról, hogy a koalíciót Budapesten ideológiailag az SZDSZ irányítja, nem pedig az MSZP. Ez garanciát jelent Amerika és az amerikai Izrael-lobbi számára, hogy Magyarországon nem lesz változás, és azok maradnak kormányon, akikkel ők egy nyelvet beszélnek. Ez lényegében az egyetlen ok, hogy Amerika az ilyenfajta magyar kormányt szereti inkább.