A veterán brit filmrendező, Ken Loach alighanem maradandót alkotott az 1920-as ír polgárháború filmre vitelével. Kevesek előtt ismert életművében kezdettől fogva két szál dominált: az elesettek, az angol, skót és ír kisember mindennapjai mellett megrázó erővel ábrázolta a politika gyarlóságait. Első ismertebb filmje, az 1967-es Szegény tehén is kényszerű összekapcsolódásban ábrázolja a közügyeket és a magánéletet. Később Loach elmélyült a chilei válságban, aztán brit alkoholisták, másodgenerációs pakisztániak, sokgyermekes anyák sorsát ábrázolta filmjeiben, az igazán rangos szakmai elismeréseket csak az ezredforduló után söpörhette be. Először a velencei filmfesztivál legjobb rövidfilmjének járó díjat vette át társalkotóként a 11/09/01 – szeptember 11. című filmért, majd az Édes kamaszkor kapta meg 2002-ben az Európai Filmakadémia díját. Két évvel később a Még egy csók berlini sikere után már nem volt kétséges, hogy Loach befutott Európában, így aztán senkit sem lepett meg, hogy az idei cannes-i fesztiválon elvitte az Aranypálmát.
Már 1990-ben megfilmesítette az északír polgárháborút, azonban a magyar mozikban is bemutatott Titkos hadsereg című alkotása nem keltett feltűnést. Bírálói szerint nem sokat tett hozzá a közismert tényekhez. Voltak, akik a túlságosan puritán képi világra, a film némiképp erőltetett dokumentarista jellegére panaszkodtak, mások a túlságosan színtelen jellemformálást tették szóvá. Loach azonban nem szakított az ír témával, és talán jól tette, mert a nemzetközi politikában immár nyugvópontra jutott három évtizedes polgárháború történései mindig is vászonra kívánkoztak. Ezúttal időpontot változtatott: a The wind that shakes the barley a kilenc évtizeddel ezelőtti Írországba repít vissza, amikor a zöld szigetet vérbe borították az egymással háborúzó köztársasági fegyveresek és brit katonák.
Ahogyan újabban megszokhattuk, a napi politika, pontosabban az amerikai hegemónia bírálata Cannes-ban is uralta a fesztivált. Igaz, hogy Loach leginkább a londoni kormánynak címezte keresetlen szavait, de senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy különleges üzenetet tulajdonít az ír szabadságharc felidézésének. A rendező már a vetítést megelőző sajtótájékoztatón egyértelműen utalt a párhuzamokra: „Manapság is vannak megszálló hadseregek, amelyeknek egyesek ellenállnak. Ugye, mindenki tudja, Nagy-Britanniának jelenleg hol tartózkodik illegálisan megszálló hadserege.” Jóllehet Loach napi ügyekről szólt, már önmagában a témaválasztás is kényes kérdésnek számít a szigetországban, különösen azért, mert az első hírek szerint a nagydíjas film meglehetős ellenszenvvel ábrázolja az írországi brit állami elnyomást. Így aztán némiképp háttérbe szorult, hogy egy évtized után először nyert brit film Cannes-ban. Az angol mozilátogató lassan úgy érezheti magát a saját történelméről szóló filmeket szemlélve, mint a második világháborús szerepükkel újra és újra szembesülni kényszerülő németek: kényelmetlenül és feszengve. Az utóbbi évtizedekben megingott a brit birodalomról alkotott hagyományos kép (Gandhi), „lehullt a lepel” az ősi kollégiumokról (Tűzszekerek), s újabban már a középkor sem az övék (Rettenthetetlen). Különösen nagy erővel tör fel az angolellenesség az északír polgárháborút, közelebbről a brit katonai megszállást és az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) szerepét vizsgáló ír filmalkotásokban.
Ezek sorában Jim Sheridant és alkotói stábját illeti a képzeletbeli első helyezés. Producerként, íróként és rendezőként jegyzett filmjei – A rét, A bal lábam, Amerikában – mind-mind az ír nemzeti lét nagy kérdései körül forognak: az otthon maradás, az emigráció, a helytállás vagy az önfeladás nagy ívű példázatai. Közben persze lehetetlen szót nem ejteni a házba tolakodó szomszédról, az angol katonáról és telepesről. Az északír témájú A bunyós, Apám nevében és Őt is anya szülte című filmjeiben – az első kettőben a briliáns Daniel Day-Lewis a főszereplő – Sheridan éles kritikával szemléli Észak-Írország mindennapjait, s nincs sok jó szava a brit közigazgatásról és hadseregről. Az Apám nevében megtörtént esetet dolgoz fel, a hetvenes évek derekán ártatlanul bebörtönzött Gerry Conlon és a „guildfordi négyek” megrázó történetét. A huszonéves fiatalembert és társait a brit igazságszolgáltatás az elégtelen bizonyítékok ellenére IRA-tagnak és többszörös merénylőnek nyilvánította, és akkor sem mentették fel őket, amikor a valódi elkövetőket kézre kerítették. Sheridan filmje valósággal lerombolta a független brit igazságszolgáltatás mítoszát, s kis túlzással azt lehet mondani, hogy több hívet szerzett az északír köztársasági mozgalomnak, mint az előző harminc esztendő minden IRA szponzorálta könyve, újságcikke, dokumentumfilmje. A bunyósban hitelesen mutatja be az IRA-n belüli torzsalkodást, a köztörvényes bűncselekményekbe fúló bandaharcokat, a nyugat-belfasti katolikus gettók világát. Az Őt is anya szülte az 1981-es Bobby Sands-féle éhségsztrájknak állít emléket, hitelesen dokumentálva a Thatcher-kormány hajlíthatatlanságát és a brit fegyintézetekben uralkodó állapotokat.
Jim Sheridanhez hasonlóan erőteljes dokumentarista hajlamú Neil Jordan, aki a Síró játékkal és a Michael Collinsszal alkotott maradandót az ír politikai témájú filmek történetében. Az előbbi magánéleti konfliktusok gyűjteménye északír környezetbe ágyazva. A Michael Collins nagyszabású történelmi film hollywoodi sztárokkal. Aligha kétséges, hogy ennél hatásosabban egyetlen alkotás sem mutatta be a XX. századi ír–angol szembenállást. Jóval szerényebb kísérletként értelmezhető két amerikai film, a Férfias játékok és Az ördög maga. Harrison Ford, Brad Pitt és más szupersztárok sem tudták feledtetni a közhelyes történetszövést, ráadásul a történeti hitelességgel is bőven akadt gond.
Fontos körülmény, hogy az északír témájú filmek alkotói – írek, britek vagy éppen amerikaiak – rangos szakmai kitüntetések birtokosai. A Síró játék Oscar-díjat kapott, a Michael Collins Aranyoroszlánt, az Apám nevében Aranymedvét, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ehhez a sorhoz csatlakozik most Ken Loach alkotása. A szakma és a mozilátogatók pedig a jelek szerint továbbra is élénken érdeklődnek az ír történelem és az északír mindennapok iránt.
origo.hu
Gyárfás Tamás-interjú: Portik csőbe akart húzni – új bizonyíték került elő
