Európai mutatványok

Disneyland Párizs melletti vidámparkja természetesen sikeres és vonzó. Ez nem értékítélet, hiszen a légy is leküzdhetetlen vonzalmat érez a tehénlepény iránt. A szórakoztató-központ meglátogatása drága. Egy egygyermekes család belépti díja egy napra 121 euró. A jegygyel vagy az óriás vurstliba lehet belépni, vagy a park melletti Disney-stúdiókhoz engednek bebocsátást. Akik a park mellett döntenek, azoknak a júliusi hőhullám is segíti emlékezetesebbé tenni a látogatást. Olyannyira, hogy egyesekben felötlik: vajon a mutatványospark tulajdonosai – 2000 óta Robert Iger elnökletével – nem akarnak-e bosszút állni elsősorban a franciákon, amiért nem csatlakoztak az iraki megszállókhoz?
Absztinencia, bezárt vendéglők
A disneylandi bosszú nemcsak az árban, de a várakozási időben is kiteljesedik. A látványosságok bejáratánál gondosan kifüggesztett várakozási idő átlagosan fél- és háromnegyed óra közötti. Vagyis a mutatványban töltött részvételi időt is beszámítva család legyen a talpán, amelyiknek 4-5 show-nál többre futja ideje és lankadó kedve. Ez családonként és látványosságonként 25-30 eurót jelent, amelyhez persze számítsuk hozzá az evés-ivás költségeit.
Gigantikus bevétel ez a Mickey Mouse-cégnek, amelynek tulajdonában nemcsak vidámparkok (Anaheim, Orlando, Párizs, Hongkong, Tokió), de számtalan stúdió is van (a névadón kívül a Touchstone Pictures, a Hollywood Pictures, a Miramax Films, a Buena Vista Home Entertainment, a Pixar, a Broadcast Television), nem beszélve a hatalmas ABC televízióhálózatról, számtalan más tévé- és rádióállomásról, könyvkiadókról, amerikai méretekben is nagy példányszámban kiadott magazinokról.
Az igényesebbek azt sem értik, ha Amerika egyenlő a légkondicionálással, miért kell izzadni a párizsi Disneyland mutatványosépületeinek fedett labirintusaiban és folyosóin? Meglehet, a kérdés illetlen, mint minden kérdés feltevése, amikor az elvárás a fegyelmezett mindent elfogadás és beletörődés. Pedig milyen jó lenne választ kapni például arra, hogy miért marad el a Disney-vállalkozás párizsi attrakciója az eredeti kaliforniai Disneyland akár 16 évvel ezelőtti állapotaihoz képest is? De megkérdezhetnénk – ha a tulajdonosok, lépést tartva a korral, valóban interaktívak lennének, vagyis érdekeltek lennének a válaszadásban –, hogy a szezon közepén miért van bezárva a park vagy tucatnyi vendéglője, köztük a legvonzóbbak? Az pedig a francia és hasonlóan latin vérű turistáknak szinte inzultusszámba megy, hogy Disneylandben egyetlen csepp bort, egyetlen pikolónyi sört sem árulnak.
Oszama bin Laden legalábbis a viktoriánus erkölcsű Amerika alkoholmentesen idevarázsolt darabján igazán otthon érezné magát. Itt, a rozéügyileg is szigorú Amerika kis francia szigetén. Azon morális Amerikáról van szó egyébként, amelynek több száz millió televízió-képernyőjéről a levágott karokból és lőtt sebekből lavórszámra spriccel a vér.
Az absztinencia elrendelésének persze meglehet a racionális magyarázata is. Talán az, hogy aki iszik, az rendetlenkedhet. Kivéve a tehetőseket. Ugyanis ők az amerikai–francia Disneylandben ihatnak. Csak be kell lépniük a park nyitva tartott vendéglői közül a legdrágábbikba, a Hamupipőkéhez címzett étterembe, ahol elegáns székek, kényelmes fotelok, hatalmas büféasztal és bőrkötéses, jó harminc oldal vastagságú étel- és itallap választja el őket a vegyszerekkel mérgezett „dzsúszok” kioszkos világától. A Hamupipőkében (rózsaszín buborék hintaja a vendéglő patiójában lehorgonyozva) inkább a bőség zavara kelt feltűnést. De hát 16 éve már mi megtapasztalhattuk: a demokrácia a kivételekről szól. Azokról, akik a demokrácia és annak törvényei fölött állnak Párizsban és a világon mindinkább.
Van még néhány évük, de szerencsére nem sok.
A vizes látványosságok – karib-tengeri kalózok, csónakos kanyargók – mellett sárga gúlákra írt Wet floor! (Vigyázat, nedves, csúszós padló!) felirat, ami – „amerikaira fordítva” – valójában nem humanitárius figyelmeztetés, hanem azt jelenti: „Ha elcsúszol és agyrázkódást szenvedsz, nem tudsz bennünket beperelni, mert mi kiírtuk a figyelmeztetést.”
Disneylandben délután négykor kezdődik a parádé. Az „amerikai kisvárosi főutcán” a kíváncsiskodók sorfala mellett indulnak meg a mazsorettek, majd a kerekeken guruló mesevilágszigetek következnek. Lehet, hogy az elgördülő járműveken a kígyók, a malacok, a Miki egerek és a krokodilok Iger és a Disney-részvényesek megszemélyesítői. Ha már bohoka a játék neve, legyenek gondolataink is bohókások. A felvonulást hangos Disney-zene kíséri. Hetven év körüli nagymama rázza magát az ütemére.
A sorban állásért is sorban kell állni
De nemcsak a Disney-parkon mutatkoznak a fáradtság jelei. Meg kell adni: a gallok fővárosa azért előre lépett az elmúlt huszonkét évben. Elsősorban a multikulturalitás és a türelem jegyében. Míg a nyolcvanas évek közepe táján csupán a metrófolyosók voltak vizeletszagúak, mára már a helyiérdekű vasutak (RER-ek) peronján is cuppog a cipőtalp. Politikailag remélhetőleg korrekt módon kifejezve: színes tömeg hullámzik Párizsban. Olykor szinte Dakarban is érezhetnénk magunkat, ha Szenegálban nem a monokróm, hanem a szivárvány emberfolyam lenne a módi. Párizsban talán még a sorállásért is sorba kell állni. Az Eiffel-torony alatt több száz méteres kígyóvonalat követve igyekeznek feljutni a turisták a vastraverz tetejére, míg az áhítattól tökéletesen megfosztott Notre- Dame oldalához lapulva tikkadt látogatók százai várják, hogy a galériába feljutva a vízköpők mögött megpillantsák Quasimodót.
De sorok állnak a híres Lafayette áruházban is, ahol a nyereségvágy szinte kézzel tapintható: a vevők sokasága nem indokolná, hogy takarékoskodjanak a pénztárosokon. A néhány működő pénztár előtt zokszó nélkül várakozó sorok azért még nem érték el a Magyarországon működő francia szupermarketekben megszokott képet, de azért a kiegyenlítődésre való igyekezet felfedezhető.
A francia főváros nemcsak zsúfolt, de meghökkentően drága is: az Északi pályaudvar melletti egyik, kutyaürüléktől és emberi váladékoktól sem mentes vendéglője teraszán a cirkuszi törpe benyomását keltő „pincérnő” négy sörért és két gyümölcsléért 56 eurót kaszszíroz be, ami azért nappal is pénz.
Münchenben minden működik
Nincs mit tenni, Bajorországba kell utazni levegőt venni. A Bajor Szabad Állam – és annak főleg déli része – Európa egyik utolsó paradicsomainak egyike. Párizzsal ellentétben másfél évtized alatt szinte nem változott. A tartományban, akárcsak székhelyén, Münchenben, minden működik, minden zöld, minden tiszta és – a város idegenforgalommal erősen terhelt bevásárlóutcáján kívül – minden homogén. Az iskolák osztálytermeiben feszület. Ezen néhány ottani, budapesti dühvel megvert rezidens kedvéért sem változtattak, noha az ügy még a karlsruhei legfelsőbb bíróságot is megjárta.
A képeskönyv szépségű Tegernsee partján haladó út mentén a benzinkutas nevetve mondja: „Nem értem, miért jönnek ide az olaszok, a bajorok meg miért járnak a comói tóhoz ahelyett, hogy mindenki otthon maradna?”
Az autópályáról letérve, majd a tavak mellett Salzburg felé haladva telt ház van a Simsseetól az Alzsee-ig.
Bajorország sikerének az oka lefegyverzően egyszerű: a háború óta megszakítás nélkül csak jobboldali tartományi kormányt választottak. A szabad állam választói Nürnbergtől Garmisch-Partenkirchenig nem akarnak változást.
Egészen mostanáig. De ez már egész Németországra érvényes: a foci-világbajnokság után a házakon maradtak a német zászlók. Sőt: a kocsikon is. Nemritkán mindkét oldalon. Mintha Németország lányai és fiai egy hosszú-hosszú álom után megrázták volna magukat, és most be akarnak állni a normális országok sorába. Ami azért sem árt, mert a patriotizmus pozitív erő. Segíti a gazdaságot is.
Talán ennek hiánya miatt megy most végleg tönkre 16 év után a külföldiek kezébe jutott „magyar” gazdaság.