Obsit és visszaigazolás

Járai Zsigmondot a 2006. év európai jegybankárának választotta a The Banker magazin a napokban. A nemzetközi elismerés kiemeli a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökének töretlen elkötelezettségét az infláció leszorítására és a jegybank függetlenségének megőrzésére. A szóban forgó hír felettébb jól jön most: nemcsak az elnöknek, hanem hazánknak is. Különösen annak tükrében, hogy ha az utóbbi években Magyarországról esett szó a nemzetközi pénzügyi és gazdasági sajtóban, rendszerint a leminősítésektől, a rekordhiányról, a magas államadósságról vagy éppen a visszaeső gazdasági növekedésről olvashatott a „globális nagyérdemű”. Magyarán a pénzügyminisztériumi fiskális politika hiteltelenné vált, eközben viszont az MNB és annak elnöke tartotta a lelket a befektetőkben, ami különösen fontos olyan pillanatokban, amikor a forintspekuláció veszélye is fennáll.
Járai Zsigmond az első magyar díjazott a The Banker magazin jegybanki kategóriájában. Az elismerést olyan vezetőknek ítéli oda a zsűri, akiknek különösen kemény kihívások közepette kell hiteles és átlátható monetáris politikát megvalósítaniuk. Természetesen nemcsak Magyarországnak jött jól a szakmai magazin elismerése, hanem az érintettnek is, hiszen a jelenlegi jegybankelnöknek még egy hónapja van hátra mandátumából. A díj egyben obsit és visszaigazolás. Vigaszdíj a sokszor nemtelen (politikai) támadásokra. Ráadásul értékét növeli, hogy külföldi szakmai zsűri ítélte oda, nem pedig a budapesti pénzügyi elit. Aki esetleg nem tudná: az 1926-ban alakított The Banker magazin ablakot nyit a bankszektor és gazdasági élet kulcsfontosságú folyamataira, egyben a globális pénzügyi világ egyik legfontosabb hírforrása.
De kanyarodjunk vissza az indokláshoz: az elismerést olyan vezetőknek ítélik oda, akiknek különösen kemény kihívások közepette kell hiteles és átlátható monetáris politikát megvalósítaniuk. Ám Magyarországon, ha lehet így fogalmazni, ettől is durvább helyzet alakult ki. Az utóbbi évekre jellemző laza fiskális politika mellett egy szigorú monetáris politika honosodott meg, ami első pillantásra közgazdasági nonszensz. Hiszen papírforma szerint éppen az ellenkezője lenne az ideális. Járai kapott hideget-meleget. Ki gondolta volna, hogy az árstabilitásra törekvés és a jegybanki függetlenség fenntartása egyes körökben milyen heves ellenállást vált ki?
A kérdés jogos: kellett-e permanensen harcolnia az árstabilitás – mint legfőbb MNB-cél – érdekében a jegybanknak a kormánnyal éveken keresztül? A kérdésre kérdéssel felelünk: ugyan mi mást tehetett volna a jegybank és annak elnöke? Esetleg asszisztált volna a katasztrofális költségvetési folyamatokhoz? A világ szemében hitelét vesztett felelőtlen államháztartási politikához? Kétségtelen, ha így tett volna, összhangban lenne a kormányzattal és a Pénzügyminisztériummal az MNB. Tény az is, az elnök követett el hibákat – amit utólag beismert (lásd 2003-as sáveltolás) –, ám egy hatéves periódusban ilyen előfordul.
Ugyanakkor kár, hogy fő kritikusai egyetlen alkalommal sem teszik hozzá: az elnök soha nem állított valótlant, legfeljebb magánvéleményét fogalmazta meg néha markánsan. Eközben viszont olyan szervezetté formálta a jegybank apparátusát, amely nagy pontossággal lőtte be a makrogazdasági folyamatok alakulását, no és a számokat. Nem hagyhatjuk ki az ellene legtöbbször felhozott vádat, miszerint túl sokat beszél, és a verbális kommunikációja inkább árt, mintsem használ.
Nézzük, mi a helyzet! Egy ilyen alacsony pénzügyi kultúrájú országban, mint a miénk, cseppet sem ártalmas, ha a jegybankelnök nemcsak szakmai konferenciák résztvevője, hanem járja a vidéket is. Amúgy nem lehetne azt állítani, hogy az elnök túl sokat szerepelne. A jegybankelnökök szereplési gyakorisága évi száz körül alakul, és bárhová is mennek, általában ugyanazt mondják: ismertetik a monetáris politika fő céljait és eszközeit, valamint gazdasági helyzetértékelésüket. De miket is mondott Járai?
Alapvetően igazságokat, amelyeket utólag a piac is visszaigazolt. Például az alábbiakat: „Új gazdaságpolitikára van szükség”; „Ha így folytatjuk, sosem lesz eurónk.” Kijelentéseit amúgy előszeretettel tálalták úgy, hogy a jegybankelnök káosszal riogat, vagy éppen a Fidesz nemzethalál-víziójára hajaz. Előbbitől nem vagyunk olyan távol, utóbbival kapcsolatban gyorsan meg is jegyeznénk, hogy Járai Zsigmond pénzügyminisztere volt a most ellenzéki pártnak. Normális demokráciában ezzel persze nem volna semmi baj, de hát…
Problémás, hogy a jegybankelnököt a kormányoldal kezdettől fogva politikai ellenfélként kezelte: a kifejezetten a megrendszabályozására alkotott tavalyi törvénymódosítás vitájában egyenesen azzal szólították fel lemondásra, hogy „miért nem adja meg a lehetőséget Járai Zsigmond a másik oldalnak, hátha lemondása után jobban mennének dolgok”. A túlságosan átpolitizált légkörben minden szavát felkapták, majd esetenként kiforgatták. Sokszor nem is feltétlenül tartalmuk alapján ítélték meg. Érdemes eltűnődni azon is, hogy a napokban jelentette be Veres János pénzügyminiszter: módosítják a jegybanki törvényt, és ennek nyomán még nagyobb önállóságot kap majd az MNB. Természetesen a Járai-korszak után. No comment. Nem árt azt sem fejben tartani, hogy a pénzügyi tárca és az MNB között az együttműködés már a törvényi minimumra korlátozódott. Sőt, rendszeresen előfordul, hogy az MNB szakmai rendezvényein a PM-et egyáltalán nem képviseli senki.
Ennél a pontnál szükséges néhány dolgot megjegyezni. Mindenekelőtt azt, hogy a jegybankelnök véleményének lényege nem nagyon különbözik a független közgazdászokétól. Vagyis amit Járai mond, sokan mondják. És szó sincs arról, hogy itt lenne a világvége. Az elnök pusztán többször is azt emlegette: a kormány túl sokat költ. Úgy él, ahogy szeretne, nem pedig úgy, ahogyan a – költségvetési – lehetőségei engedik. Sajnos a találó megállapítás nem csak a választások előtt volt érvényes. Abban is van igazság, ha így folytatjuk, bizony sosem lesz eurónk. S megélhetjük azt a szégyent, hogy a környékbeli országok már rég a közös európai pénzzel fizetnek, miközben mi csak tervezgetjük a fizetőeszköz bevezetését. Eközben meg véget is érhet a nemzetközi pénzbőség, így az államháztartási hiányt kisebb lelkesedéssel és más feltételekkel finanszírozhatják majd a befektetők.
A legfontosabb kérdés persze az, hogy mi Járai öröksége? Mandátuma alatt vezetett be az MNB egy új típusú inflációscél-követési rendszert. Ennek lényege, hogy előre meghatározták az inflációt, és ehhez rendelték hozzá a pénzpolitikát. Ez egy új rendszer a korábbi csúszó leértékeléshez képest. Ennek köszönhetően azok után, hogy korábban három éven át nem sikerült tíz százalék alá szorítani az inflációt, tavaly minden ellentmondás dacára nem érte el a négy százalékot, miközben a hatósági árak jelentősen emelkedtek.
Hónapok óta folyik a találgatás, hogy ki kerül a Magyar Nemzeti Bank élére. Annyi bizonyos, hogy a gördülékeny átadás-átvételt nem segíti a mesterségen szított politikai hangulat és egyes jelöltek besározása. Eközben a pénzügyes szakma egy része máris bagatellizálja a kérdést, miszerint ilyen kormányzati megszorítások közepette aligha lesz egyedi pályája a leendő jegybankelnöknek. Úgy nem is, ha csak a kormányzat drukkereként, az ország kárára viselkedik alapvető monetáris kérdésekben.
Ezt a szívességet Járai Zsigmond nem tette meg. És ezt díjazta a The Banker.