Rövid távú terv

Bármilyen meglepő, a kormányzati megszorítócsomaggal (fedőnevén reform) éppen az a baj, hogy kevés. Pontosabban: az intézkedéscsomag egészét tekintve rövid távú pénzügyi korrekcióként szolgál, hiszen az alapproblémákra nem ad választ. Jelesül az alacsony foglalkoztatási szintre, a feketegazdaság kiterjedtségére, a térségi versenytársakhoz képest előállt lemaradásra, vagy éppen a hatalmas, Latin-Amerikát idéző, regionális különbségekre. Ez a rövid távú terv nem biztos, hogy hozza a pénzügyi várakozásokat. Sőt az Európai Bizottság – legalábbis tegnapi jelentése nyomán – a kormány által előirányzott hiánynál nagyobb deficitet vár. Pedig, köztünk szólva, a kabinet ez évre vonatkozó hiánycélja is, amennyiben teljesül, ugyanolyan negatív rekord lesz Európában, mint a tavalyi adat volt. A 2007-re tervezett, több mint 1582 milliárd forintos deficit túl sok a pénzpiacnak, túl sok az uniónak, és túl sok egyáltalában.
Akárhogyan is, de kínos, hogy a kormány – ötödik éve – képtelen olyan költségvetést készíteni, amelyről pár hónap, legfeljebb fél év múltával nem derül ki, hogy alapjában véve el lett szúrva. Feltűnt már ez Brüsszelben is. Mármint az: mik a fő jellemzői a honi költségvetési trendnek. Többek között elszámolt gazdasági növekedés, rosszul becsült központi bevételek s rendre megemelt adó-előirányzatok. No, és visszatartott támogatások, trükközés, a gazdasági adatokkal való folyamatos zsonglőrködés. A valóság az, hogy a mindenkori elfogadott magyar büdzsék tarthatatlanok, s év közben százmilliárdokat kell beszedni vagy zárolni ahhoz, hogy valamennyire is őrizni lehessen a hitelességet. Ide tartozik sajnos az is, hogy a választópolgárok többségének semmit sem mond az, hogy a deficit hat vagy éppen hét százalék. Ám a húsba vágó intézkedéseket, amelyeket hiánycsökkentés címén hoz a kormány, a lakosság az idén már megérzi. Ugyanakkor tény, hogy a kialakult helyzet miatt valamit gyorsan kellett csinálni, hiszen a régi-új kormány az elmúlt években túlköltekezett. Ám oszlassuk el a kételyeket: bizonyosan gyors kiigazítást kellett volna csinálni akkor is, ha az ellenzék kerül tavaly tavasszal kormányra. Ilyenkor persze könnyebb a megelőző évek hibáira hivatkozni, és a megszerzett többség birtokában nekimenni a politikailag érzékeny ügyeknek is. De hát ez most már csak hipotetikus ügy.
Miért is okoznak ekkora társadalmi ellenállást a bejelentett intézkedések, a reformok? Nos, a magyarázat és a történet roppant egyszerű. Egy szűk csapat valahol szobák homályában kitalálja, hogy mit kellene tenni, hogyan lehetne „boldogítani” a magyar népet. Nálunk ennek van hagyománya. Gondoljunk csak vissza a nyolcvanas évek reformjaira vagy éppen a Bokros-csomag előkészületeire. Amennyiben tehát társadalmi egyeztetés nélkül születnek a társadalmat érintő hatalmas átalakítási tervek (lásd: egészségügy), nyilvánvaló, hogy nagyon nagy lesz az ellenérzés.
Sötétben tapogatózunk, esetleg látható a fény az alagút végén? Nos, a nemzetgazdaság közepes állapotban van, ám lehetőségeihez képest alulteljesít, másfelől az államháztartással, a szűkebben értelmezett költségvetéssel valóban rengeteg a gond. Eközben, mint azt említettük, a térségi regionális különbségek nem csökkennek, egyes nemzetgazdasági ágazatok leszakadófélben vannak. A hazai kis- és közepes vállalkozások pedig nem tudnak bekapcsolódni az itteni multik beszállítói láncába, s a csordogáló uniós fejlesztési pénzek aligha elegendők a látványos bővüléshez. Ám a pillanatnyi (igaz, ez a pillanat már évek óta tart) gazdasági-pénzügyi problémák mellett, ami főleg lehangoló, az a társadalom állapota. Az elöregedés mértéke, a nyelvtudás és a mobilitás hiánya, az innovációs képesség terén fennálló lemaradásunk, egyszóval csupa olyasvalami, amin nagyon nehéz változtatni. Mind-mind olyan dolog, amihez tényleg reform kell. Az ágyszámleépítés vagy az iskolabezárás azonban nem reform. S miután minden kiigazítás feszültséggel jár, bizonyos, hogy gazdasági szempontból a következő évek is zavarosak lesznek. Az tehát elég nyilvánvaló, hogy nem a szűken vett gazdaságban vannak a bajaink, hanem a nehezebben megoldható ügyekben. Ilyen a demográfia, a településszerkezet, az iskolázottság, az értékrend, az együttműködési készség, és egy csomó olyan tényező, amivel a közgazdászok nem sokat tudnak kezdeni.
Ám a kialakult helyzeten csak úgy lehet segíteni, ha javulnak az életfeltételek, ha lendületbe jön a magyar gazdaság, vagyis serkenteni kell a növekedést. Emlékezetes, hogy a tavalyi választási kampány során, legalábbis a Fidesz részéről, rengeteg szó esett arról, hogy jelentősen le kellene vinni a béreket terhelő adókat, járulékokat. S a kormány terveiben is volt egyfajta adóleszállítási lendület. Ezzel szemben most a megszorítócsomag felemeli az adókulcsokat vagy éppen a társadalombiztosítási hozzájárulást. Márpedig ez pont arra ösztönzi az embereket, hogy ha tehetik, visszamenjenek a szürke- vagy feketegazdaságba.
A kormányzati csomagokkal a gond az, hogy kisebb részt operálnak az állami kiadások csökkentésével, és nagyobbrészt a munkavállalókat terhelik meg. A foglalkoztatás kulcsa nálunk a középvállalat, mert a nagyok elég termelékenyek, és nem foglalkoztatnak tízezreket, a mikrocégek pedig eleve alig használnak családon kívülieket. A költségvetés maradék erejét a közepes méretű cégek helyzetbe hozására kellene felhasználni. Bizonyos támogatást jelenthet az unió a maga felzárkóztatási alapjaival, de ezek lehívásához is kell társfinanszírozás, azaz hazai, kormányzati pénz. Azt mindig el lehet, el kell dönteni, hogy ki viselje az alkalmazkodás fő terhét, esetünkben a nyugdíjasok vagy a foglalkoztatottak. Esetleg az államigazgatás vagy a fejlesztések. Úgy tűnik, a nyugdíjasokat és a fejlesztéseket, ide értve az autópálya-építést, ráadásul utóbbi nálunk politikai szent tehénné vált, a lehetőség szerint kímélni akarja a kormány. Így viszont az aktív korosztály terhei nőnek. S persze az áfaemelésen és a gázáremelésen keresztül mindenkinek a terhe nő. Tény, az államigazgatásban nem könnyű megtakarítani, mert ha valakinek felmondanak, akkor is többhavi bért kell kifizetni, azaz tényleges megtakarítást a büdzsé csak jövőre könyvelhet el.
A rövid távú pénzügyi terv nagy hátulütője az is, hogy a kiigazítás megemeli az árszintet: idén aligha úszhatjuk meg éves viszonylatban hat-hét százalékos infláció nélkül. A nemzeti bank már nem folytathatja a kamatleszállítást, ha pedig fölfele indulnak a jegybanki kamatok, akkor drágul a hitelfelvétel a háztartások, a vállalatok számára.
Végezetül térjünk vissza a reformokhoz. Ezek az intézkedések sok megpróbáltatással, fájdalommal is járnak, sokaknak szenvedést okoznak. A nehéz helyzetbe jutottak úgy tekintenek a kormányprogramra, mint egy sokkterápia megkezdésére, amelyről nem tudni, hová vezet. Ráadásul sokan értetlenkednek is, hiszen nem is olyan régen még jólétről s a magyar gazdaság szárnyalásáról volt szó. A társadalom többsége nem is tudja, miként értelmezze a megszorításokkal járó projektet. A kérdések (mi késztette a kormányt a program kidolgozására és megvalósításának kezdeményezésére, milyen problémák vetődnek majd fel?) máig megválaszolatlanok. Elszomorító az is, hogy ugyanazok a nemzedékek sokadszorra élnek meg egy megrázkódtatással és szenvedésekkel járó kiigazítást. Ami egyelőre rövid távra szól – legalábbis pénzügyi értelemben. A probléma persze az, hogy a hosszabb távú, negatív társadalmi hatásokkal a kormány egyáltalán nem számol. Csakúgy mint a Bokros-csomag idején.