Elrettentő példa

Kezdjük a lényeggel: több szempontból is hazánkat emeli ki a térség államai közül a bécsi WIIW gazdaságkutató intézet legfrissebb közép- és kelet-európai gazdasági előrejelzése. Magyarország viszont nem felfelé, hanem éppenséggel lefelé lóg ki a mezőnyből. Bármiről is legyen szó. Akár a várható gazdasági növekedési ütemről, akár az inflációról, vagy akár az államháztartási politikának a gazdasági folyamatokra gyakorolt hatásáról. A magyar gazdaság az elsők közül sereghajtóvá vált a térségben – figyelmeztetnek az osztrák gazdaságkutatók. Hát ide jutottunk. Öt esztendeje még Csehországgal álltunk versenyben, s csak Szlovénia körözött le bennünket. Csak egy adat. Az idén 6,3 százalék körül várható inflációval – amelyet a Magyar Nemzeti Bank optimista verziónak talál – csak Szerbiát és Ukrajnát tudja megelőzni Magyarország. Ők lennének az új versenytársaink?
Eközben Szlovéniában már euróban fizetnek, és a csehek is tartják magukat, a szlovákok pedig tisztességesen feljöttek. Ám tartsuk fejben azt is, hogy alaposan belehúztak a balti államok, s Lengyelország is bizony ráerősített gazdaságára. Az pedig a sors fura fintora, hogy a tőlünk kategóriákkal fejletlenebb gazdasággal rendelkező országok – említhetnénk Romániát vagy Bulgáriát – elképesztő ütemben gyarapodnak évek óta. Magyarország viszont az elrettentő példa.
A kérdés jogos: nem értékelik-e le túlságosan az osztrák gazdaságkutatók Magyarországot? Ha ők igen, akkor a világbankosok is. Magyarország ugyanis mindössze a kilencedik helyen áll a Világbank üzleti környezetet felmérő listáján. Csekély vigasz, hogy nem mi vagyunk az utolsók. Mellesleg utóbbi tekintélyéről pusztán annyit: a világ befektetői ebből tájékozódnak. Mit is jelent röviden ez? Nos, a üzleti környezet tekintetében a magyar klímánál csak a lengyel rosszabb a tíz kelet-közép-európai ország között. Ráadásul Lengyelország például működőtőke-vonzás tekintetében a múlt évben feljött, úgyhogy ne nagyon mutogassunk hátrafelé. Jogos az a felvetés is: hogyan sikerült ilyen szintre leküzdeni magunkat? A gyenge eredmény okaira a részmutatók világítanak rá. Az OECD-országok átlagához, vagyis a fejlett államok berendezkedéséhez képest például Magyarországon drága és sokáig tart egy vállalkozást elindítani, és nem különösebben rugalmas a munkaerőpiac sem. Igaz, e két fontos szempontból még alig foglalunk el rosszabb pozíciót, mint amit a teljes kép mutat, ám más területeken kifejezetten gyengén állunk. Például igen rosszul állunk az engedélyezési eljárásokban, a befektetővédelemben és az adózás tekintetében. Tavaly ráadásul valamelyest még hátrébb is léptünk a teljes rangsorban: a 175 országot vizsgáló projekt szerint hazánk a 60. pozícióból 2006-ra a 66. helyre esett vissza. A teljesség kedvéért jegyezzük meg: a balti államok a legjobb 25 között találhatók, Szlovákia és Románia pedig az első 50 között foglal helyet.
Bármilyen meglepő, de az adórendszerünk bonyolultsága a témához szokott Világbank munkatársait is meglepte. Az adórendszerünkre ugyanis jellemző, hogy egy középvállalkozás nálunk – miközben egyébként a fizetési kötelezettségek száma nem magas – másfélszer annyi időt kénytelen tölteni az adószabályoknak való megfeleléssel (nyilvántartás, előkészítés, fizetés stb.), mint az OECD-országok átlaga. Érdekesség, hogy az egyszerű adórendszer amúgy sem tartozik a kelet-közép-európai országok nagy vívmányai közé, ez ügyben csupán a balti államok tekinthetők pozitív példának.
A helyzet tehát cseppet sem rózsás. Számtalan elemzés jelent már meg a brit The Economist gazdasági magazinban vagy éppen a Financial Timesban, amellyel az egyre égetőbb gazdasági problémákra világítottak rá. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt években jócskán kijutott a hitelminősítők lerontásából is, amely nemcsak az országot értékelte le, hanem néhány bank révén a magyarországi vállalatok pénzügyeit is. Nagy gond persze az is, hogy az európai uniós csatlakozás gyakorlati – értsd: pénzügyi – előnyeire nem sikerült „rákanyarodnunk”. Amennyiben megvizsgáljuk az erről szóló kimutatásokat, az egyenleg bizony nem mutat túl sok milliárdot. Sőt csatlakozásunk első évében majdnem nettó befizetői lettünk az Európai Uniónak. Amúgy a tétlenkedést maga a kormányzat is elismeri, ha például a sikertelen első Nemzeti fejlesztési terv szóba kerül. Miközben a magyarországi pályáztatási-lehívási rendszer mind a mai napig nincs gatyába rázva, hogyan is remélhetnénk nyolcezermilliárd forint elnyerését a közös kasszából? Úgy tűnik, ez az utolsó aduja a kormányzatnak.
Mindezek tükrében nem is csoda, ha a bécsi WIIW szóban forgó jelentésében úgy fogalmaz: az új európai uniós tagországok gazdasági fundamentumai manapság igen szilárdak, ez alól egyedül Magyarország jelent kivételt. Tegyük hozzá: remélhetőleg időlegesen. Ugyanakkor a költségvetési folyamatok a térség országaiban általában nem zavarják a gazdaság reálnövekedését, ám hazánkra ez a megállapítás sem igaz. Ráadásul az üzleti körök úgy látják, hogy a kormánynak nincs egységes jövőképe. Ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy ilyen körülmények között nehéz megtartani a befektetők bizalmát. Utóbbiak közül többen is akképpen vélekednek, hogy Magyarország veszített rendszerváltás kori előnyéből mind a munkaerőpiacot, mind az oktatást tekintve, de az adózási rendszer is alapos reformra szorul. A kelet-közép-európai régióban ma már nem vonzó a magyar munkaerő, mivel nem eléggé mobil és rugalmas, az oktatás pedig az évek során nem alkalmazkodott kellően a gazdaság szerkezetváltásához – sorolják érveiket rendre a cégvezetők. Mellesleg a menedzserek azt is kiemelik, hogy a hatékonyság- és versenyképesség-növelésnek el kell végre érnie a közszférát is, ahol a szükséges lépések után hatalmas összegek takaríthatók meg. Problémás az is, hogy nehezen tervezhetők az állam megrendelései, sok a homály a mostani közbeszerzések körül. A kormánynak meg kell tennie mindent az átláthatóság biztosítására, mert a cégektől sem várható el addig, hogy ne keressék az adóelkerülés lehetőségeit. Az Európai Unióban a vállalkozások 42 százaléka folytat valamilyen formában innovációs tevékenységet, Magyarországon ez az arány éppen feleekkora. A tíz főnél nagyobb cégekre kiterjedő Eurostat-felmérés eredményeiből szembeötlő, hogy a sikeres országokban általában magas ez a mutató. Hol marad az állami ösztönzés?
Nem tudni, azt viszont igen, hogy a kimutatások alapján hazánkban válságban van minden harmincadik cég. Az elmúlt évben például tizenötezer fölé emelkedett a fizetésképtelenségi eljárások száma, ami csaknem húsz százalékkal haladja meg az egy évvel korábbit. A mindennapokban a drámai növekedés azt jelenti, hogy a regisztrált cégek 3,15 százaléka nem tudta teljesíteni a kötelezettségeit. S mi a helyzet ágazati szinten? Nos, továbbra is a textil- és építőipar, valamint a biztonsági tevékenység számít kockázatosnak.
Válság, milyen válság? – kérdeztek vissza sokszor cinikusan kormánypárti politikusok, amikor is az ellenzéki párti képviselők a fenti adathalmazok valamelyikével hozakodtak elő. A fentebb részletezett jelentések megadják a választ. De szögezzük le, hogy a válságjelekből kirajzolódó magyarországi helyzet nem pusztán a gazdaság állapotának ellentmondásaira világít rá. Sokkal többre. Jelesül arra, hogy baj van minden fronton. És ami a legfontosabb: már nem pusztán sereghajtók vagyunk üzleti körökben. Hanem az elrettentő példa.