Modern háború

Több ezer ember vonult az utcára világszerte a hét végén, hogy megemlékezzen egy tőlük távoli országban folyó vérfürdő kezdetének negyedik évfordulójáról. Irak valaha Babilonnal volt azonos. Majd lett Szaddám Huszein országa, amely Iránnal háborúzik. Később a kuvaiti megszállás és a Sivatagi Vihar kapcsán lett ismert, hogy mára az állandó háború szinonimájaként használják. Az áldozatokat szinte számolni sem érdemes, a harci események olyan sűrűn követik egymást, hogy a hírlapírók és híradósok csak összefoglalókat tudnak készíteni az aznapi szörnyűségekről. Harminc áldozat Bagdadban, ötven Nedzsefben, tíz lefejezett holttest Kerbalában – a számokkal dobálózunk, miközben itt emberi életekről van szó. Ezek az emberek pedig meghaltak, értelmetlenül, egy tipikus XXI. századi háború következtében.
„A háborúk tovább folynak agymosott büszkeséggel / Isten szeretetéért és az emberi jogokért (…) A történelem elfedi polgárháborúink hazugságait” – énekelte a megfontolandó sorokat Axl Rose, a Guns N’ Roses rockegyüttes frontembere 1991-ben. Az iraki háború sem más, mint egy értelmetlen küzdelem, amely során fiatalok hazájuktól távol rendeznek vérfürdőt, s miattuk százezrek halnak meg káoszba fulladt hazájukban. Mindez a hadvezetés és a politikai elit által gyanított felsőbb összekapcsolódások megakadályozása érdekében. Mondjuk az al-Kaida hatalmának letöréséért, amelynek tagjai minden bizonnyal ott vannak Irakban, ám a híres, már-már humánusnak beállított, „sebészi pontosságú” rakétatámadások nem használhatók ellenük. Sokkal egyszerűbb azt mondani a katonáknak, hogy Isten szeretetéért és az emberi jogokért kell beszállni a szállítógépbe, amely Irakba viszi őket. Aki meghal, annak amerikai zászlóval leterített koporsóját visszahozzák szülőföldjére, a hadsereg egy trombitása eljátssza a takarodót, a nemzet pedig büszke lesz rá. Ha még sokáig folyik ez a háború, talán új falat építenek valamelyik amerikai városban. A régi Washingtonban van, rajta a Vietnamban elesett katonák nevei, fájdalmas egyszerűséggel, végeláthatatlan sorokban. Senki sem említi meg, hogy a katona halála ugyanolyan értelmetlen, mint a civileké, az utcai járókelőké. A XXI. század háborúit már nem a veszélyeztetett nemzetek fiataljai vívják a betolakodók ellen, hanem a politikusok taktikázása és szövetségkötései alapján „megelőzik a bajt”. Megelőző csapásként nevezik a bombázást, amely pedig egyszerű támadás, azaz a kifejezés csak ízléstelen játék a szavakkal. Nem tudjuk, mi történhetett volna, ha Irak úgy marad, ahogy volt. Az azonban bizonyos, hogy a mostani helyzetnél aligha lehetett volna szomorúbb jövőt elképzelni.
Nem kell ahhoz zseniális külpolitikai elemzőnek lenni, hogy felismerjük, az iraki háború kudarc. Ha valóban az volt a célja, hogy Irak békés demokrácia legyen, így stabilizáló tényező a Közel-Keleten, nos, azt nem sikerült megvalósítani. Láthat David Petraeus, az újonnan kinevezett iraki vezénylő tábornok biztató jeleket, ám a naponta robbanó bombákat nem lehet megszokni, se normálisnak nevezni. Úgy tűnik, Washington fogja eldönteni, meddig folyik az akció, s mikor kell feltett kézzel visszavonulni.
A felrobbantott irakit, a lefejezett síita zarándokot vagy a zászlóval letakart koporsóban hazaérkezett katonát már nem érinti, de érdemes feltenni a kérdést: a jövendő nemzedékei hogyan gondolkodnak majd a mostani iraki eseményekről? Megszállás és kudarc volt? Vagy az akkori „függetlenek” úgy látják, minden egyes áldozat csak fájdalmas, de szükséges építőkockája volt az Isten szeretetéért és az emberi jogokért vívott háború sikerének?