Székelyföldi újjászületés

Vannak a nagy erdélyi toposzok. A hófödte Hargita, a rendtartó székely falu, a mókázni mindig kész, képes beszédű helyiek, a kincses Kolozsvár, Wass Albert bánatos Mezősége, a medvetörténetek. Minden igaz és érvényes ma is, csak éppen alaposan megváltoztak a körülmények. Ha valaki mostanság ellátogat Erdélybe, leginkább bizakodó és élettel telt környezetet talál, nem pedig szárnyszegett, kedvetlen magyarokat. A XXI. századba robban be, és egyre kevésbé talál elmaradott viszonyokat. Immáron nem a nagy toposzok, hanem az élet kis sikerei, a szembetűnő változások érintik meg az utazót.
Mire alapozom ezt a merésznek tűnő kijelentést? Legalább negyvenszer léptem már át a jelenlegi magyar–román határt. Barátaimmal bebarangoltam az egész Székelyföldet, eljutottam a dél-erdélyi szórványba, jártam a gyimesi csángóknál és a moldvai magyaroknál. Az ország déli-keleti részén is megfordultam, Olténiában, Bukarestben. Fejlődésében és menetében tapasztaltam meg a rendszerváltozás utáni Románia gyermekbetegségeit és dilemmáit. Mi, régi utazók, amikor most, viszonylag hosszú idő után ismét átléptük a Királyhágót, egymás után ámultunk rá olyan dolgokra, amelyekről még néhány évvel ezelőtt sem hittük volna, hogy bekövetkeznek keleti szomszédságunkban.
A legszembetűnőbb változás tagadhatatlanul az, hogy Románia – s azon belül a Székelyföld – modernizálódik. Kisebb szakaszoktól eltekintve mindvégig kifogástalan utakon haladtunk, s a fiatalabb utazók már csak az elbeszéléseinkből tudták meg, hogy gödrök és bukkanók között miként szlalomoztunk még néhány éve is. Az út mentén gomba módra szaporodó vendéglők, hatalmas szerelőcsarnokok, világcégek harsány reklámjai. Éppen úgy, mint nálunk. Körülöttünk új és formás autók, a géppark nem elmaradottabb, mint Magyarországon. Míg néhány esztendeje román zászlóerdőbe burkolózott az egész ország, sőt Kolozsváron a padokat is kék-sárga-pirosra pingálták, ma már a kék uniós zászló is megjelent a közhivatalokon. A fiatalabb nemzedékek beutazták a világot, élményeket és tudást gyűjtenek, nyelveket beszélnek, és a legkisebb faluban is interneteznek. Egész Romániában nagy az utazási és vállalkozási kedv, nő a társadalmi mobilitás, az emberek nem tartanak a rövid vagy tartós idejű helyváltoztatástól. Csak Spanyolországban közel félmillió román él, akad olyan város, ahol már ők vannak többségben, egyes helyeken pedig az iskolában is anyanyelvükön tanulhatnak.
Bár a rendszerváltozás környéki statisztikai előrejelzések szerint nagy erejű és látványos etnikai változásnak kellett volna bekövetkeznie Maros, Hargita és Kovászna megyékben, valójában a magyar–román arány változásában nincs áttörés. Hangsúlyozottan csak a Székelyföldre áll mindez, a szórványokat továbbra is sújtja az asszimiláció. A tömeges román betelepülésnek és gazdasági térnyerésnek azok a városok és régiók állnak ellen, amelyekben a vállalkozási szabadság, a beruházások és a helyi vállalkozók az országos szintet célozták meg. Nem könnyű mindezt teljesíteni például Hargita megyében, amely máskülönben nemigen versenyezhet a regáti régiókkal, s ahol mégis oly szembetűnően gyors a változás. A helyiek beszámolnak arról, hogy Székelyudvarhelyen több szektorban máris magasabbak az árak, mint az ország harmadik legnagyobb városában, Kolozsváron. Abban, hogy a székely anyavárosba látogató magyarországi utazónak a pénzbeli kiegyenlítődés mégsem fáj, főszerepet játszik a legendás vendégszeretet és intelligencia. Az udvarhelyi Gondűző vendéglő például a legjobb budapesti kerületekben is megállná a helyét. Sőt, nem egy puccos, de lélektelen pénzmosóhelynél különb választás. A pincérek kinézetre és viselkedésre is láthatóan szakmabeliek, az étlap bőséges és változatos, a körülmények, a kiszolgálás, a belső dekoráció minden igényt kielégít. A Gondűző kiváló példa arra, hogy a világban nyitott szemmel járó székely ember a maga környezetében is megteremti a színvonalat. Mindez elképzelhetetlennek látszott a kilencvenes évek elején, amikor a székelyföldi gasztronómia a legtöbb helyen még a pacalleves és a miccs egyhangú kettősségét kínálta a kíváncsiaknak.
Székelyföldinek lenni ma már nem regionális és néprajzi érdekesség a magyarországi utazónak, hanem egyenrangú viszony minden tekintetben. Ha csak a gazdasági hátteret tekintjük, aligha tudunk olyan árut megnevezni, amit ne kapnánk meg Hargita megyében. Ha a kultúra iránt érdeklődünk, az udvarhelyi Kossuth utcában olyan CD-t is kapunk, amelyet Budapesten csak eldugott, periférikus helyeken találunk meg. A székelyföldi fejlődést jól példázza a turizmus alakulása. Már az utazás előtt a szálláshelyek és látnivalók szinte áttekinthetetlen sokaságát találjuk a többtucatnyi ezzel foglalkozó honlapon. A panziók, szállodák rugalmasak, elérhető áron és kiváló színvonalon kínálják szolgáltatásaikat. Ha az ausztriai és a szlovákiai síparadicsomokkal nem is kelhet versenyre, a Madarasi-Hargita mégis kiváló választás a téli sportok szerelmeseinek. Szembetűnő a belföldi turizmus jelentős aránya is. Bár márciust írunk, a parajdi sóbányába tömött buszokkal érkeznek a román turisták, s a híres fürdőhelyen, Szovátán is szemmel láthatóan zajlik az élet.
Joggal vetődhet fel: a fenti derűs helyzetkép nem homályosítja-e el a kétségbevonhatatlan tényt, hogy Erdélyben is sok a szegény ember, hogy a nyugdíjak és a fizetések jóval a magyarországi alatt maradnak, s hogy a blokkházakban az élet néha éppen olyan reménytelen, mint a magyarországi lakótelepeken? Valójában létezik gond, baj arrafelé is, a modernizáció előretörésével a globalizmus térhódítása is zajlik. Az értékeket az érdekek váltják fel, és a pénz mindenhatósága olykor legyűri a szilárdnak hitt emberi és közösségi kapcsolatokat. Súlyos gond az általánosan burjánzó korrupció, mint ahogyan a szervezett bűnözés is jelen van a Székelyföldön. Kábítószer után kutató rendőrök, leszámolás, „védelem”, prostitúció – mindezek már Erdély magyar többségű részein sem ismeretlen jelenségek. Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a bűnözők között magyarok és románok egyaránt találhatók, felesleges volna tehát valamifajta politikai mozgatórugókat, következtetéseket kutatni.
Azért akad valami, ami nem változott. Már régebben is észrevettem, hogy a Székely himnuszt egészen másképp éneklik Erdélyben, mint az anyaországban. Ennek a tézisnek az igazolására idecitálom az István, a király emlékezetes csíksomlyói előadását, ahol több százezer torokból úgy zengett a közismert nemzeti imádság, hogy nemcsak Hargita megyében, de egyszerre két fővárosban is meghallották. Harciasan szólt a Székely himnusz, úgy, ahogyan azt eredetileg is eltervezhette megkomponálója. Mostani utam alkalmával aztán Csíkszeredában magam is tanúja voltam, hogy a mindenek felett álló Sportklub–Steaua hokimérkőzésen valóságos harci induló zengett a jégcsarnokban. S miközben az ember a Székelyföld sorsáért aggódik, a jelent és a jövőt mérlegeli, mindennél beszédesebben árulkodik az ottani viszonyokról, hogy az ezredik közös éneklés után is bepárásodnak a szemek, kipirulnak az arcok. Mert a Székelyföldön a magyar nemzet tagjai élnek, nem pedig valamiféle gyülevész sokaság.
A meccset egyébként mi nyertük négy-kettőre.