Az út vége

Nicolas Sarkozy, immáron Franciaország elnöke, végrehajtotta grandiózus tervét. Nem volt könnyű, sok buktatót kellett elkerülnie, de sikerült. A magyar bevándorló fia, kettesével véve a fokokat a szamárlétrán, eljutott annak tetejére, s az Elysée-palota díszőrsége mától neki tiszteleg. Tudatosan építette fel magát, s jutott el oda, ahol neki – hite szerint – helye van. Nem lehet azt mondani, hogy érdemtelenül.
Ez a fiatalember ugyanis nem a francia előkelők vagy a „polgári arisztokrácia” gyermeke volt. Ő maga volt élő megtestesítője Sempé és Goscinny kedves hősének, a kis Nicolasnak. Amikor az emberfia tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász akart lenni, ő arról álmodott, hogy egyszer Franciaország elnöke lesz. Neuilly-sur-Seine, egy Párizs melletti település polgármesterévé választották, s elindult felfelé. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy tehetséges, fiatal kora ellenére az aktuális vezetőknél is jobb, ezért nem hagyta magát elnyomni a nagypolitika gigászaitól. Jacques Chirac ugyan a mentora volt, ám utólag mindez inkább úgy tűnik, hogy a leköszönő elnök mindenben a fiatal politikus elvárásainak megfelelően cselekedett. Azt a példátlan bravúrt is véghezvitte, hogy míg Chirac pártjának elnöke, a jobboldali kormány pénzügy- és belügyminisztere volt, magát mint a változás jelöltjét tudta elfogadtatni, aki véget vet az elmúlt 12 év lassú hanyatlásának. Úgy temette el a francia elnököt, hogy az képtelen volt bármit tenni ellene. Az egyébként is megtépázott tekintélyű Chirac ezért inkább jó képet vágott hozzá, és mosolyogva még támogatásáról is biztosította Sarkozyt.
Így, néhány perccel az urnák lezárása után gyakorlatilag ki lehet jelenteni, hogy az egész francia elnökválasztás Sarkozyről szólt, a többiek csak mellékszereplők voltak. Voltaképp már az Unió a Népmozgalomért (UMP) vezette kormányt is Sarkozy vitte a hátán, a mostani voksolás is inkább népszavazás volt a személyéről, s nem döntés a jobb- és a baloldali jelölt között. Az eredmény pedig önmagáért beszél. Nem volt öldöklő küzdelem vagy egyenlő erők izgalmas összecsapása, hanem egy önjelölt, ám a győzelem felé elszántan száguldó jelölt, akinek először 11 ellenfele volt, majd már csak egyetlen maradt, de az sem tudta még megszorongatni sem. Az 53-47-es végeredmény voltaképp nem meglepő, ennyi előnye mindig volt Sarkozynek vetélytársai előtt a kampány kezdete óta. Az elnöknek talán nem lesz rá szüksége, de erős ütőkártya lesz majd a kezében ez a május 6-a, pontosabban az, hogy a második fordulóhoz képest elképesztően sokan járultak az urnákhoz. Ez pedig azt jelenti, hogy Franciaország népe valóban bízik Sarkozyben, s nem a meteorológiának vagy a pillanatnyi hangulatnak köszönheti győzelmét. A kampány felépítése nyugalmat tükrözött, egy olyan ember képét festette le, aki tökéletesen biztos benne, hogy őt fogja Franciaország megválasztani, mégpedig azért, mert ő az egyetlen helyes választás az ország számára. Tudta, hogy a sajtó démonizálni fogja, a „magyarkártyát” is előhúzza, de mindig volt valami a tarsolyában, amellyel választ tudott adni az őt vádolóknak. Az újságok és a televíziók hisztérikus támadásai mind annak szóltak, hogy Sarkozyről leperegtek a bírálatok és sértések, s minden ütésük után erősödött kicsit az elnökjelölt. A média már-már cinizmusba hajló hitetlenkedése közepette gond nélkül elfogadta azt a „nyilvánvaló tényt”, hogy Sarkozy nem tartja a kapcsolatot édesapjával. A sajtó ezt hazánkban és Franciaországban is így tálalta, annak ellenére, hogy nem igaz, Sárközy és Sarkozy rendszeresen együtt ebédelnek.
A sokat emlegetett változás Franciaország életében bizonyosan be is fog következni. Meg lehet nézni a programját, amely ugyan a franciáknak szól, de minket, magyarokat is érint. Persze nem azért, mert Sarkozy apja történetesen tőlünk vándorolt ki Franciaországba, hanem mert országaink szoros szövetségesek, gazdasági partnerek. Az új doktrína a munkáról szól, az identitásról, a határozott franciaságról. Sarkozy szerint lehet valaki jó francia, még ha bevándorló is, de hazájának érzi a hatszögű köztársaságot. Ehhez azonban szív kell, amely az országért és népéért dobog, s ezt ki is meri mondani. Semmilyen értéket nem tisztelő korunkban erre az eszmére nagyon nagy szüksége van nemcsak Franciaországnak, de egész Európának. Arról nem is beszélve, hogy kis hazánk is mennyivel boldogabb lehetne egyszerűen azáltal, hogy vállalnánk önazonosságunkat. Ez a fajta öntudat sok franciában megvan, Sarkozyben is. Nem is kell tőle mást várni, mint amit Franciaország elnöke adni tud. Ne tévesszen meg senkit a neve, az EU és egyben a világ egyik vezető hatalmának az első embere nem fog ennek a káosz felé tartó országnak önzetlenül és megmagyarázhatatlanul segíteni. Különösen nehéz ezt elképzelni a jelenlegi hatalmi viszonyok, az UMP és az MSZP közötti szakadék ismeretében. Ha nálunk kormányváltásra kerülne sor, az ideológiai rokonság és a személyes kapcsolat megvolna a magyar és a francia vezetőség között, ám Sarkozy akkor is kizárólag abban az esetben lépne fel Budapest bármilyen gondja-baja orvoslásáért, ha azzal Franciaországot segíti. Szövetségesei ugyanis bármikor hátat fordíthatnak neki, betonbiztosnak tűnő partneri hálózata pillanatok alatt semmivé porladhat, de hazája mindig csak egy lesz: Franciaország.
Mégis jó hallani, hogy az egész magyar sajtó „hibásan” ejti a francia elnök nevét.