Szóló

Hazatérés

Lukács Csaba

Május első napjaiban útnak indult ötvenkét ember Hertelendyfalváról, hogy az „őshazába”, Székelyföldre és Bukovinába ellátogasson. Az al-dunai székelyek a Kárpát-medencében legdélebben élő nemzettársaink: a Pancsova melletti Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve lakói évszázados hányattatás után kerültek oda. Első vándorlásuk az 1700-as évek végére tehető, amikor a határőrség erőszakos megszervezése elől menekültek el Székelyföldről Bukovinába. A néhány ezer ember öt gyönyörű nevű falut alapított: Fogadjistent, Istensegítst, Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát. Száz év után egy részüknek újra indulniuk kellett, ekkor mintegy négyezren költöztek az Al-Duna mocsárvilágába.
A vándorlások ellenére is megtartották nyelvüket, szokásaikat, hagyományaikat. Minden megpróbáltatás, gáncsoskodás és megfélemlítés ellenére ragaszkodtak gyökereikhez – az egyik legnagyobb székelyről, Tamási Áronról nevezték el művelődési egyesületüket, és mindannyiuk közös álma volt legalább egyszer hazazarándokolni az ősi földre.
A májusi utat is évek óta szervezték. A szerbiai fizetésekből megoldhatatlan terhet jelentett volna a hetvenkét eurós vízumdíj az immár uniós Romániába, ezért a pancsovai szerb polgármester és a szabadkai román konzul segítségével háromnapos ingyenes beutazási engedélyt kértek. A hetvenkét óra alatt majd kétezer-ötszáz kilométert kellett autóbuszozniuk, hogy Szováta, Farkaslaka, Székelyudvarhely és Csíksomlyó mellett Bukovinát is meglátogathassák. Andrásfalván a helyi ortodox pap kedvesen fogadta őket (meglepő módon mindent tudott a múltjukról), a temetőben még régi rokonok fejfáit is megmutatta nekik.
Nagy tanítójuk, a három falu kántoraként, zenetanáraként ismert Borsos Tamás bácsi súlyos betegsége miatt már nem tudott velük menni. Hétfőn Hertelendyfalván meghalt az idős bukovinai székely. Ő fogalmazta meg a legreménytelenebbnek tetsző helyzetekben is lelki békét sugárzó hitvallását: „Nekünk jó, mert rájöttünk, hogy a világ szebb velünk, mint nélkülünk.”
Igaza volt.






Szabás-varrás

Zsebők Csaba

Szilikonos mellű, felvarrott fenekű, szemöldök nélküli, nagy felületen tetovált, testékszert viselő hölgyek a főszereplői megannyi filmnek, cikknek, valóságshow-nak. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban egyre több tini „szépészeti” beavatkozást kér érettségi (!) ajándékba: az Amerikai Plasztikai Sebészek Szövetsége szerint tavaly már mintegy 240 ezren tizenkilencedik születésnapjuk előtt befizettettek a szülőkkel egy kis mellnagyobbításra, zsírleszívásra vagy orrigazításra. Magyarhonban az új ajándékozási szokás még nem terjedt el, a kérdés csak az, hogy mikor lesz divat ebből is.
De mi lehet a magyarázata annak, hogy valaki már tizenévesen a kés alá fekszik, akkor, amikor még a természet sem formálta „készre” idomait? Abban persze nem kételkedem, hogy adódhatnak olyan esetek, amikor rendkívül előnytelen testi adottságokon lehet ily módon segíteni (kirívó hibák, születési rendellenességek, balesetek következményei) és javítani a páciensek életminőségén. De úgy nézem, az esetek többségében nem erről van szó.
Kérdés az is, a kamaszként jó ötletnek tűnő beavatkozásról akár huszonévesen is ugyanaz lesz-e a véleménye a delikvensnek. Vagy az önértékelés az érettségi után már nem változik? A korszellem is változhat: a ma menő műcsaj holnap ódivatú, nevetni való szuvenír lehet egy megmosolyogtató korból – akár a trapéznadrág, csak ezt nem lehet majd félredobni.
Az eltúlzott tetoválásoknál hasonló a helyzet, ráadásul az életfogytig felvitt szimbólumok egyéni és közösségi megítélése változhat. Mi lesz, ha újra a természetesség jön divatba? Mi lesz, ha kiderül – mint ahogy sokszor kiderül –, hogy egy-egy beavatkozás súlyos egészségügyi következményekkel is jár?
Minderről érdemes lenne szót ejteni a hazai iskolákban. Ha tényleg ekkora divatról van szó, miért ne lehetne erről szó a biológiaórákon, illetve az osztályfőnöki foglalkozásokon, akár kötelező jelleggel?
Még jóval az érettségi ajándékon innen.