Mártírgyár

Abdul Rasid Gázi megelőlegezte magának a mártíromságot, mikor elindult a pakisztáni hadsereg támadása a Vörös Mecset ellen. A bent tartózkodó diákok vezetője tudta, hogy a harcokból élve kikerülni nincs esélye, sőt ha túlélné a csatát, minden törekvése kárba veszne. Az most voltaképp mindegy, hogy épp ő indította el a harcot, amely terebélyesedve szerencsétlen esetben el is boríthatja az országot. Az elveikkel egyetértő, radikális vallásos rétegek szemében felmagasztosul Gázi, az igaz ügy hírnöke, Pervez Musarraf diktatúrájának ellensége. Nem kell azonban radikális iszlamistának lenni, hogy valaki utálja Musarrafot. Az államfő ugyanis tipikus példája az Amerikával kokettáló, korrupt és kétkulacsos vezetőnek. Az Egyesült Államokra szüksége van külföldi megerősítésként, diplomáciai törekvései megsegítésére, Washingtonnak pedig Pakisztánra közép-keleti háborúi támogatójaként. A nemzetközi terrorizmus elleni, 2001 óta tartó háború egyik fő terepe Afganisztán és Pakisztán, ehhez pedig szükség van hűséges és nem sokat kérdező vezetőre. Musarraf épp ilyen: hátában a hadsereggel és az Egyesült Államokkal, tarsolyában az atombombával nem sok kérdést tesznek fel neki, népe pedig nem lázong a szokottnál nagyobb mértékben.
Legalábbis eddig. A radikális iszlám ugyanis valóban megvetette a lábát Pakisztánban, s egyes rétegek szemében az amerikai bábkormánnyal szemben valódi alternatívát jelent. A bizonytalanság, a korrupció és a testvéreik gyilkosaival való összejátszás helyett a tálibokéhoz hasonló, szigorú vallási fundamentalista rezsim bevezetését sokan nem néznék rossz szemmel, főként az északnyugati, Afganisztánnal határos tartományok lakói közül. Itt a határt nem úgy kell elképzelni, hogy mosolyogva elkéri az útleveleket a határőr. A terület törzsi irányítás alatt áll, Iszlámábád akaratára jórészt fittyet hánynak az itt élők és vezetőik. A szomszédos Afganisztán radikálisai is innen szólítják harcba a fiatalokat, s viszik őket kiképezni saját szétbombázott országukba. Musarraf kétkulacsos politikájának ez a „második kulacsa”, az al-Kaidával fenntartott jó viszony. Az elnök ugyanis nem akarja, hogy országa Afganisztán sorsára jusson, inkább eltűri a törzsi területek elhajlásait, az ottani terrorcsoportok garázdálkodását és verbunkos hajlamait. Cserébe csak azt várja, hogy túlzottan ne akadályozzák az ország irányítását.
A Vörös Mecset környéki események azonban azt jelzik, hogy az emberekkel, főként a mostani felfokozott politikai helyzetben, nem lehet hosszú ideig játszadozni. Ahogy az világszerte többször bebizonyosodott, a radikális iszlamista mozgalommal nem lehet fegyverrel felvenni a harcot. Egy eszmét nem lehet lelőni, bármennyire hazug és gonosz gondolatokról legyen is szó. A Vörös Mecset diákjai – akik nagyon hasonlítanak a tálibokra – máris népszerűek az utca népének körében, egyszerűen azért, mert szembeszálltak Musarraffal. Pakisztán-szerte arról beszélnek a mecsetekben, hogy milyen nagy dolgot hajtottak végre a mártírok, s véget kell vetni a puccsista tábornok uralmának.
Ebbe a felfordulásba nagyon könnyen belebukhat Musarraf, és nagyon könnyen átfordulhat az elégedetlenkedés utcai harcokba, majd polgárháborúba. A valaha oly ügyes amerikai diplomácia pedig már most elkönyvelheti, hogy ismét csatát vesztett, mert a terrorizmus elleni háborúja során újra mártírgyárat hozhat létre valamelyik vazallusa. Ám a főbűnös az ott élők szemében ismét csak Washington lesz.