A Reizner (1.)

Ha élne, most lenne százhatvan éves. Ezzel az időzavarral tiszteljük meg Reizner Jánost, Szeged nagy fiát, a jogászt, a történészt, a régészt, a könyvtárigazgatót, képtár- és múzeumalapítót, aki 1847. január 20-án született, és 1904-ben, ugyanezen a napon halt meg. Állítólag Shakespeare cselekedte meg őelőtte ugyanezt. Nevezetesen Szent György, Anglia védőszentjének napján, április 23-án született, és halálozott el ötvenkét évvel később. Csakhogy én makacs ember vagyok: utánanéztem. Szeged fiának születési és halálozási dátuma bizonyos, de Stratford-upon-Avon gyermekének születésnapja nem, csak egy XVIII. századi tudós szopta az ujjából; 26-án keresztelték, annyi bizonyos.
Hogy miért pont most emlékszem meg róla? Egyszerű titok. Midőn Por című regényemet írtam (amelynek egy főszereplője maga Szeged városa), mindent megadtam volna a Reiznerért, ami nem volt más, mint a város egyik legrégebbi német családjából származó ember hihetetlen szorgalommal és rendszerbe foglaló képességgel megírt műve, a Szeged története négy kötete (1899–1900). De nem tudtam megszerezni. Sőt édesapám se, akinek persze (érmegyűjtő lévén) jóval nagyobb esélye volt rá. Mégsem. Nem és nem. Most, nem oly régen mégis szert tettem rá. Nem mondom meg, hogyan. De itt van, megvan. Kicsit későn. De ahogy most látom, jobb is így, mert talán túlírtam volna akkor a könyvet.
Reizner a középiskolát természetesen abban az alma materban végezte, amelynek óriási szerepe volt a Délvidék magyarnak való megtartásában évszázadokig, jelesül a szegedi piaristáknál. Ide járt maga Dugonics András, Kálmány Lajos néprajzkutató, Katona József, Tömörkény István, Juhász Gyula, Lőw Immánuel, későbbi szegedi főrabbi, filológus és botanikus és Bálint Sándor, Szeged mindönöse. Herczeg Ferenc itt tanult meg magyarul.
Pozsonyban bírói, Pesten ügyvédi vizsgát tett, és egy év múlva a város aljegyzője, később főjegyzője lett. Tíz év után a kisstílű politikai támadások miatt otthagyja a toronyalját, a mi nagy szerencsénkre.
Megalapítja az első közkönyvtárat (jórészt a maga könyveivel), majd mikor az árvíz után Somogyi Károly a városnak adományozza negyvenháromezer kötetes könyvtárát, annak igazgatója, megszervezője, az első nagy katalógus megalkotója lesz. Az okmány-, érem- és fegyvertár (szintén saját gyűjtése) a múzeum alapja. Ő lett az első igazgatója is. Régészeti munkája is kiemelkedő. A város módos és művelt polgárainak (Zsótér, Enyedi, Kárász, Back) képeiből (valamint a sajátjaiból) 1896-ban megalapítja a millenniumi képtárat. Utóda, Tömörkény följegyzéséből tudjuk, hogy halála előtt szerette volna még létrehozni az olvasótermi szolgálatot minden szegedi olvasó ember számára.
Fő művéről, a Szeged történetéről a város legnagyobb szülötte, Bálint Sándor azt írta, hogy helytörténeti szintézis. A mű gazdaságtörténeti és népesedéstörténeti (korában szokatlan mélységű) oldalát dicséri, de szomorúan állapítja meg, hogy mint múzeumigazgató „a népélet és a néprajzi gyűjtés iránt teljességgel érzéketlennek mutatkozott”. Bánja kánya, mondom én utólag.
Ebből az elképesztően gazdag városmonográfiából – mit is tehetnénk mást – csak szemezgethetünk.
Itt van például néhány ősi, máig is fönnmaradt helynév (XI. századi oklevél):
Wolue, Sarostou, Keubi, Haperies, Sulmus, Ecetova, Filu, Ertue, Nandortou, Kustiza, kerektou, Sokord, Kekto, horgas, halastou, feirtou, Egres, hosiuer stb.
XII. századi oklevélből: villa Geu (Győ, Algyő), Tapai (Tápé), villa Sakuni (Zákányszék), villa Scer (Szer, Pusztaszer), villa Durursa (Dorozsma), priscina Kuruelis (a geszták által is említett Körtvélyes) stb.
Szeged nevének kérdésében egyértelműen a sziget, szigony, szüget eredet mellett tör lándzsát. Míg Bálint Sándor a szeg, szegellet jelentést is megengedi, amelynek jelentése: hely, ahol az egyik folyó a másikba ömlik. Reizner változatát alátámasztja, hogy az Alsóváros és a későbbi Palánk is különálló szigeten volt, Fölsőváros meg egyenesen hét szigeten. Reizner a Szügetvár, Szügliget neveket is idetartozónak véli, míg Bálint Sándor a Szüged név „megvoltában kételkedik”. Egy biztos: Szegedet a magyarok alapították, a neve is az. (Oklevelekben: Zygeth, Ceged, Zeged, Sceged.)
Hogy szegény várost hányszor zálogosították el királyai, még 1524-ben is! Egyszer még maga a város is a hitelezők között volt.
A Ballagitó jelentésének eredetéről én több népi hiedelmet is ismerek (szinte beszélő név), de azt, hogy Árpád Szegednél vadászgatva hattyúra, amikor a zsákmány vízbe esett, ballagj, ballagj szóval biztatta egy szerencsétlen szolgáját, aki a vízbe veszett… Hát ez szép. Nem volt vadászkutyája? Ezek szerint nem.
Az tény, hogy az őshazára ez az erdőben, vadban, halban gazdag vidék emlékeztetett a legjobban, nem véletlen, hogy a szeri törvényeket meghozván 34 napig (!) pihentek itt a magyarok vezéri.
De túlságosan elragad a HÉV – ugorgyung!
Ez már az 1800-as évek eleje. A Fehértó és Péteritó a belvizek alkalmával úgy megtelt hallal, hogy Kistelek, Félegyháza meg a tanyák népe kocsiszámra hordta. Örömhír ez, de belvizeket tekintve vészjósló is.
Aztán itt volt ez a pest–szegedi hajózható csatorna terve. Minő eszme! Alapjai kidolgozvák Vedres István, a város mérnöke által már 1805-ben. Clark Ádám szerint úgy 26 millió forintba került volna, s mivel a lelkesedés – mint többször említők – nagyobb volt az adakozásnál, a terv elposványosodott. Majd a pest–szeged–temesvári vasút terve végképp a feledés kútjába ejtette.
A Por 1833. szeptember 3-án kezdődik, amikor Széchenyi gőzhajója, a Duna Szegedre érkezett. (Ki tudta akkor, hogy a későbbi, szerbek elleni harcokban fontos szerep jut a gőzhajóknak.) A rácok csak bámultak, asszonyaik hányták a keresztet a gőzmasina láttán, de a magyarok ujjongtak, s – amit nem írtam le – gyalog, lovon, kocsival versenyre keltek a Tisza habjait szántó „Dunával”.
Az önfejű és olasz kollégájára sem hallgató Vásárhelyi mérnök által a környéken tervezett száz átmetszés meg a Maros-torok áthelyezése is a számtalan gátszakadást, több komoly árvizet megélt (de halálát még nem tudó, csak talán sejtő) város lakóinak sehogy sem tetszett, a mederszorulat miatt sem. A felgyorsult víztől semmi jót nem remélhettek, de a körtöltés tervét ennek ellenére sem támogatták. (A Víz után megépült, persze.)
Az 1848. március közepi eseményeket elég részletesen leírtam. Egy alkalmi költő által írt és Grünn Orbán, az első szegedi nyomda tulajdonosa által kinyomtatott két (2 db) verset nem részletezem, nekünk nem jutott Petőfi. A második versből a por miatt idézek:
„Nem szeretem, ha a torok
Olly poros, olly poros,
Inkább legyek holnap reggel
Mámoros, mámoros.”
A többit hozzá lehet képzelni. Még azt is leírta, hogy:
„S holnap után örömömben
Meghalok.”
Hát ezt az áldozatot biztosan nem hozta meg, bár lehet, hogy ő is magyarosított – nagy divatja volt ennek –, így lett Sziberből Bérczy, Aignerből Rengey, Jégerből Vadász (az első, ismét szabadon választott polgármester). De ezeket is megírtam. A statáriális bíróságot, a gazdaszéki, szépítő, kórházi, árva és selyemtenyésztő bizottmányokat nem.
A nemzetőrség 24 gyalog- és 3 lovasszázada 7000 főből állott. Ebből gyalogos 4500, lovas 600, a többi mezei. Ez utóbbiaknak kaszát tudott adni a város, szuronyos puskát már nem, de volt nekik vasvillájuk is szép számmal. A kiképzést a Károly főherceg ezrede mellett a Don Miguel ezred tisztjei végezték két hét alatt. Komoly erőt jelentett Rúzsa Sándor csapata, és kiképezni se kellett őket. Megjegyzendő, hogy öreg-, sőt gyermekszázad is alakult.
Szép összeg, 4687 forint és 20 krajcár gyűlt össze az adományokból. A 3. honvédzászlóalj felállíttatott.
Augusztusban már az oláh határőrezred 2. zászlóaljának szökése se okozott gondot. Lehet, hogy féltek a gőzhajótól.
Ezután székely határőrök özönlöttek Szegedre, kiket Óbecsére és Verbászra gőzhajók vittek. A városban két jelesebb rác – de nem igazi nagyok, virilisták –, Petrovits István volt városi tanácsnok és Szremátz Román titkos újvidéki és károlyvárosi tárgyalásai miatt a magyarok és a szerbek közt a kapcsolat megromlott. Sok szerb elköltözött, bár a város kinyilvánította szándékát, hogy megvédi polgárait. De amikor valaki állítólag azt énekelte a magyarokról, hogy „csak egyetek, igyatok, őszre a fejeteket úgyis vasvillára aggatjuk”, elszabadultak az indulatok.
Amikor a város Kossuthhoz fordult, ő gúnyos levélben azt válaszolta, hogy ha Szeged és Vásárhely százezer magyarja megijed hétezer szerbtől, azt a várost a jó Isten se tudja megvédeni. Tavaly még a hazát akartátok megvédeni!
A válasz a 103. és a104. zászlóalj felállítása után a 33. zászlóalj felállítása volt. Utóbbiak vitézségéről annyit: a történelmi jelentőségű, igazi, vitézi tusában a branyiszkói csata kimenetelét ennek a zászlóaljnak a föllépése döntötte el. Jólesik leírni.
Újszegedről már ágyúztak a szerbek, és ezt két század fölsővárosi nemzetőr nem nézhette tovább. Tisztjeik tiltása ellenére a Tisza szotyékos, életveszélyes jegére pallókat tettek, éjszaka átkeltek, és megtámadták a szerbeket, akik nem tudván, mekkora erő jön, fejvesztve menekültek. Itt egy Lausevits nevű fűszerkereskedő föl lett koncolva, pedig nemigen cselekedhetett semmi rosszat, különben elmenekült volna. Ennek a szaladásnak később komoly erők átkelésével a Tiszán a szőregi magyar diadal lett a vége. (A visszavágót már a császáriak nyerik.)
A várparancsnoknak is meggyűlt a baja a szegediekkel: ő meg a vár sárga-fekete kapuját nem volt hajlandó átfesteni nemzetiszínűre. (Lehet, hogy nem volt piros-fehér-zöld festéke?) Nyolcszáznegyvenkilenc januárjában sok minden történt, de Reizner János fontosnak tartotta megemlíteni, hogy elsején a város első hírlapja, a Tiszavidéki Újság megindult. Molnár Pál, a város főjegyzője volt a kiadó. Áprilisban betiltották, mint minden rendes lapot egyszer. Május 2-án már be is töltötte az űrt a Szegedi Hírlap, amelynek Tóth Mihály főbíró a tulajdonosa és kiadója. Júliusban, oly sok laphoz hasonlóan e hazában, megszűnt. (A nyomdákról, lapokról, újságírókról majd később.)
A szerbek újra elkezdtek mozgolódni a Délvidéken. Tervük viszonylag egyszerű volt. Thedorovics előrenyomulása után Jellasiccsal egyesülve Windischgrätzcel Szegeden egyesülnek.
Ezt a tervet a szenttamási győzelem (Gion Nándor, testvérem városa!) meghiúsította. Három sikertelen, 1948. évi ütközet után 1849 áprilisában Perczel Mór csapatai elfoglalják a szerb katonai tábort.
Folytatjuk