A Velencét körülvevő, elmaradhatatlan dugóból végre kikászálódva a Milánóba vezető autópályán száguldunk Sirmione felé. Alig várjuk, hogy megpillantsuk a Garda-tónak ezt a középkorból ránk maradt gyöngyszemét. Az izgalomtól alig marad időn sajnálkozni azon, hogy útitervünkből időnk rövidsége miatt az eredetileg betervezett mantovai látogatást most kénytelen vagyunk kihagyni. (Ekkor abban még reménykedünk, hogy Pisa bele fog férni, azzal csak később szembesülünk, hogy erről is le kell mondani.)
Nem túlzott az útikönyv
Bő kétórás autóút, és megérkezünk Sirmionéba. A Garda-tóba benyúló, késélnyi szélességű félszigeten megkapaszkodó város minden várakozásunkat felülmúlja, feledtet velünk Velencét és Mantovát. A gyermekkorunk képeskönyveit idéző várárokkal körülvett erődítmény, az őszinte és mély katolikus hittől sugárzó, csaknem ezeréves Mária-templom, a sikátorszerűen összeszűkülő utcák pontosan azt adják, amiért ide jöttünk. Örömmel konstatáljuk, az útikönyvek nem túloztak: Sirmione semmi mással össze nem téveszthető kis csoda. Szűkre szabott utcácskái, terei és sikátorai páratlan hangulatot árasztanak, egyszerre idézik a kora középkor és az olasz reneszánsz századait. A bámészkodás örömét egy kitűnő szálloda, a történelmi belvárostól kissé kijjebb eső Serenella Hotel koronázza, ahol az igen kellemesen berendezett Fridrich Chopin lakosztályt vesszük igénybe – utunk első és egyetlen luxusaként – egyetlen éjszakára.
Utunk következő állomása újabb egzotikum: a tucatnyi alagúton át megközelíthető Limone di Garda. Elcsodálkozunk az ember leleményességén, aki a középkorban minden talpalatnyi talajt igájába fogva citromot telepített a sziklák között megbúvó, zsebkendőnyinek sem mondható kerteken. Ezt látva teljesen jogosnak érezzük, hogy a citromot a világ számos nyelve e település után a Limone tulajdonnévből eredő szóval illeti.
Csicserin is szembejöhetne
Az élménydús, ám kimerítő kirándulásokat némi láblóbázás követi a Mussolini Salói Köztársasága által ismertté vált fürdőváros szomszédságában, a San Felice-i kempingben, ahol megállapítjuk, hogy a tó gyönyörű, ám sziklás partja miatt valójában inkább a szörfösök paradicsoma, mint a fürdőzőké. A pihenő után nincs más hátra, végre a végső úti cél, Ligúria felé vesszük az irányt. Azon kerekedik némi vita, hogy a többi kihagyott nagyváros: Mantova, Firenze vagy Verona után Genovát ne ejtsük-e mégis útba, de aztán rájövünk: a milliós városok „birtokbavételét” szerencsésebb egy-egy célirányos kirándulásra hagyni. Amellett döntünk, hogy a sztárok és politikusok között mostanság oly igen felkapott Portofinót cserkésszük be, ám útközben megfog bennünket Rapallo, ez a valóban riviérai hangulatot árasztó, mesés szépségű tengerparti város. A Németország és Szovjet-Oroszország között 1922-ben létrejött megállapodás helyszíne nem sokat változott a két országot a gazdasági és politikai elszigeteltségből kimozdítani hivatott történelmi megállapodás aláírása óta. Nem lepődnénk meg, ha valamelyik utcán szembejönne velünk Rathenau birodalmi népbiztos vagy a diplomáciaiskolát teremtő Csicserin.
Rapallo, mint minden tengerparti város, este különösen varázslatos. Parádésan megvilágított kicsinyke erődjével, hangulatos éttermeivel, kitűnő boraival könynyen belopja magát bárki szívébe. Annál is inkább, mert a tengerparti luxusszállodákba nem vágyakozó utazó olyan, múlt század fordulóján épített panziót találhat magának, mondhatni, ideiglenes otthonul, ahol a mamma akkor is pontosan tudja minden kívánságát, ha egy szót sem beszélnek egymás nyelvén. Ám ehhez nem szabad türelmetlennek lenni, rá kell szánni az időt az út menti villahotel megtekintésére csakúgy, mint a később kiválasztott „igazira”, a XX. század első évtizedeiben épült Elvezia panzióra, aminek homlokán még mindig az eredeti felirat hirdeti a nevet meg a szolgáltatást.
Motorral, ahogyan
az olaszok
Persze, a már nagyon kijáró táncos este és a tengerparti semmittevés után sem szabad csak itt leragadni, át kell menni Portofinóba és Santa Margheritába – természetesen motorral, ahogy az olaszok. Portofinóban aztán fel kell mászni a nyolcszáz éves Szent Sebestyén-kápolnához, aki tudvalevőleg megvédte a híveket a pusztító járványoktól, meg kell simogatni a tengert őrző szent asszony szobrának lábát a róla elnevezett település parkjában, és be kell szívni a városkák utánozhatatlan levegőjét egy-egy csendes alkonyon. Aztán még egy kis ajándékvásárlás Rapallóban, ami után el kell ismerni, hogy néhány kereskedő igazán érti a mesterségét. Ott van például a kis csecsebecsebolt, ahol a család ifjú hölgytagjának találunk egy valódi bűbájos semmiséget: egy gyümölcsökből öszszeállított falatnyi díszcipellőt, amit aztán a tulajdonos hölgy műgonddal a legelegánsabban becsomagol. Meglepődünk rajta, hogy ezt teljesen ingyen teszi…
Immár hazafelé a Dolomitok felé vesszük utunkat, s mindjárt át is látjuk, hogy itt, Eötvös Loránd kirándulásainak helyszínén kell majd eltöltenünk a legközelebbi szabadságok egyikét. Meg persze a útba kell majd ejteni az icipici Dráva-parti hegyi csodát, Saschenburgot is, ahol a vendéglős kacsintva koccint a törzsvendégekkel, a szomszédban meg, a tehénbőgésre felfigyelő idegennek a gazda részletesen elmagyarázza, hogyan is mennek a dolgok errefelé. Aztán még néhány röpke óra, s már itthon is vagyunk. Asztalunkon hazai étel, poharunkban itthoni bor, körülöttünk a család. Minden pont jól van így.
origo.hu
Ez történt az ország karácsonyfájának utcájában - galéria
