Boldogság, gyere haza

Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam. Szörnyek vettek körül. Egyikük jókora kalasnyikovval a kezében felszólított: vonj négyzetgyököt. Másikuk, ronda pofa, így kiáltott rám: integrálj most. Aztán, hogy, hogy nem, felmerült a következő kérdés: ha egy hétfejű sárkány és egy ötfejű sárkány két héten át együtt él, és a napok a fejek köbgyöke, akkor hány az óra, Vekker úr.
Matematikatanáraim anno váltig azzal hitegettek, hogy az élet, a nagybetűs élet, ha majd felnövök, hasonló problémákat fog produkálni. Hogy jön a szörny, és megkér: integrálj most. Jelentem, felnőtt vagyok, de a pénztárosnők nem szörnyek, nincsenek extrém kéréseik. Összeadás útján egész jól kijövök velük.
A matematika, meglehet, Isten nyelve, de mi emberek vagyunk. A formális logikára korlátozott avagy kihegyezett intelligenciamérés embertelen volta ellen egyre többen tiltakoznak. Ha valaki életidegen logikai feladatokat megold, vagy a koponyája egy élő lexikon, attól még nem feltétlenül intelligens. A műveltség nem lexikális, hanem mentális elemei, valamint a művészi készségek, érzékek, továbbá az együttéléshez elengedhetetlen lelki affinitások, mint például az empátia, nehezebben mérhetők, de már megjelent az igény az EQ, az érzelmi kvóciens mérésére. Hogy ne csak a reál alapozottságú IQ, hanem a humán alapozottságú EQ is mérhető legyen. Apropó, mérés, itt jegyzem meg, hogy informatikai szempontból épp a legnyilvánvalóbb dolgok a legnehezebben mérhetők, illetve programozhatók. Mondok egy érdekes példát. Liptai Claudia és Jakupcsek Gabriella. Két név, igen ám, de egy átlagembernek a Liptairól nem ugrik be a Claudia, és a Gabrielláról nem ugrik be a Jakupcsek. Ha azt mondod: Liptai, megkérdezik, ki az, s ha annyit mondasz: Gabriella, ugyancsak megkérdezik, ki az. Liptai Claudiánál miért az utónév és Jakupcsek Gabriellánál miért az előnév vált a személyiség hordozójává? Nehezebb olyan programot írni, amelyik alapján előre meghatározható, hogy egy név melyik tagja lesz jelentőségteljes, mint valami bonyolultat kiszámolni.
Mérhetetlenség lopakodik a kertek alatt, s ez nem csupán a mért intelligenciára, de a közállapotokra is vonatkozik. Ha az IQ mellett ott az EQ, akkor egy ország állapotát miért csak a GDP jellemezheti? A jólét – akárcsak az intelligencia – nem puszta statisztikai adat. Miként egy géniusz is megbukhat az intelligenciateszten, úgy valóságosan érzett közállapotunk is ellentmondhat a statisztikai közleményeknek. A pannon puma ilyenkor úgy érzi magát, mint egy magyar egér.
Némelyek szerint mérni kéne a jólét egyéb, nem gazdasági elemeit is, de a gazdasági teljesítmény mellett a „boldogságteljesítmény” mérése vajon nem éppoly abszurd-e, mint a magyarságteljesítmény mérése? Az elégedettség még csak-csak mérhető, de a boldogság? Pesten mindenki morc, bezzeg a napfényes Kubában mindenki mosolyog – hányszor hallottuk e közhelyet. Persze tegyük hozzá tüstént: a nyomoronc kölykök kényszeres vigyora nem biztos, hogy boldogságra, a gondba merültek komolysága nem biztos, hogy boldogtalanságra utal. Boldogság, gyere haza?
Mi, nagyobbik részt keresztény európai szelídemberek – ha létezhetnek így, egybeírva „vademberek”, vajh miért is ne létezhetnének szelídemberek? – tehát mi, keresztény európai szelídemberek úgy gondoljuk, hogy a boldogság alapvető. Úgy gondoljuk, hogy míg dolgozni a pénzért, gürizni a javakért a felszín, addig ácsingózni a boldogság után a mély. Úgy gondoljuk, hogy tulajdonképpeni célunk a boldogság. Egyetemes, végső értéknek tételezzük a boldogságot, pedig nagyon is korlátozott érvényű, s akárcsak a tedimackó, jól meghatározható történelemmel rendelkezik. A boldogság a kereszténység unokaöccse és a romantika szolgálóleánya. Sok nép nem ismeri. Lelki szemeim előtt megjelenik egy azték pap, amint épp a termékenység végett kitépi egy kisgyermek szívét, majd elmosolyodik, lám, most boldog vagyok. A tradicionális, kultikus rend köszönő viszonyban sincs a boldogsággal, merthogy a boldogság személyre szabott. A társadalom sohase lehet boldog, csak az egyes ember. Élve boldogulunk, halva megboldogulunk. Aki még nem szent, ám elvileg lehet, az boldog. A kereszténység nem ismer kollektív üdvözülést, mások helyett pokolra senki sem mehet, maga Jézus sem vette ilyen értelemben magára mások bűneit – nem én hibám.
A személyességen túl a boldogság másik jellemzője, hogy idilli. A boldogságról alkotott képeinket mindmáig a paradicsomból kölcsönözzük, akár rájuk is írhatnánk: Made in Eden. A boldogság tehát egy ökológiailag működésképtelen állati lét, az ember jegyében és jelében. Idill és illúzió. Maga a működésképtelen egyszerűség. Ábránd. Anziksz. A szelídember sose volt, egyszer volt, hol nem volt élőhelye. Ahol bárány és oroszlán jól elvan egymás mellett. A boldogság nem véletlenül mutatkozik meg annyiszor kertként. A szépség okán felfüggesztett természetet boldogságnak érzi a magunkfajta. S az se véletlen, hogy a boldogság akárhányszor utazásként is megjelenül, hisz az ökológia mellett az ökonómia, tehát a gazdaság felfüggesztése is. A boldogság esztétizáló szociáldemagógia, mert képes elhitetni velünk, hogy természetbe és gazdaságba való beágyazottság nélkül is létezhet emberi való. Nem létezhet, ám drága pénzért elutazva messze délre jó ezt hinnünk. A kötöttségektől mentes kényelem szolgáltatásként lényegében épp ezt a hitet kölcsönzi nekünk. Kölcsönzött nyugágy.
Az állat örül, az ember boldog. A boldogság a tudat filterén átpréselt öröm – és szeretjük begyűjteni. Szuvenírként, meglehet, fétisekként sorakoznak elménkben avagy polcainkon a boldog órák. A kemény tradícióhoz képest a boldogság lágy mag, erről tanúskodik a boldogság világi újrafelfedezése, a romantika. Mondjuk ki: a szabad gyönyörig vezető utat a boldogság kövezte ki. Mielőtt szóba került volna a G-pont és a női orgazmus, elkezdtek beszélni arról, hogy a szerelem is lehet házassági ok. A házasságot a boldogság ragadta ki az üzleties tradíció hálójából, s lám, a fiatalok ma is boldogok az oltár előtt.
Summa summarum: itt az ember sohase lehet boldog. A boldogság: ottlét. A milliárdos akkor boldog, amikor üdül, amikor egy jachton eljátssza, hogy szabad, eljátszik a gondolattal, mintha nem várná haza egy vállalatbirodalom, de csak addig boldog, amíg ez játék. Ha csődbe megy a vállalatbirodalom, és marad a jacht, akkor nem boldog, hanem főbe lövi magát. A boldogság tehát olyan relatív szegénység, olyan paradicsom, amely csak belőle az emberi létbe, vagyis a jólét utáni vágyba űzetve élvezhető, éspedig időszerű termék gyanánt. Az ifjú házasok s a legények is hazamennek előbb-utóbb.
A boldogságnál is veszélyesebb illúzió a boldogságban mint megváltó ellenzékben reménykedni. Ez olyan, mint feltételezni, hogy a nyaraló milliárdos a vagyonáról avagy a marketingbicikliző politikus a hatalmáról a boldog egyszerűség végett valóságosan is lemond. A boldogság adott pillanatban alkalmas volt a megnyomorító hagyomány felpuhítására, de a fogyasztói társadalmat a boldogságteljesítménnyel mint egyfajta mérhető „anti-GDP-vel” ellentételezni önbecsapás. Amíg a mobiltelefon bekapcsolva marad, a rigófütty érvénytelen.