Fényfalfirka

Tavaly októberben, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján az Országház falait színezték be a fényfestészetnek nevezett, nagy teljesítményű vetítési technika mesterei. A ragyogó (?) látványra úgyszólván senki nem emlékezik. Csak a pár száz méterrel arrébb zajló sötét jelenetekre. Karácsonykor, szilveszterkor a Március 15. tér következett, a főváros történelmi jelentőségű, szép területét a hivatalos megjelölés szerint „fényevolúciós lényekkel” borították be. Meglehet, Petőfi Sándor is kapott belőlük, szobor alakban. Ezen a hétvégén, szeptember 15. és 17. között az Európa kulturális fővárosának megtett Pécs következik: a Limelight cég a Magyar Telekom támogatásával a barbakán bástyáinak a falaira vetíti ki annak a Bukovics Andreának a képeit, aki már a Parlament fényes becsomagolásánál is a segítségükre volt. A költségeit tekintve milliós nagyságrendű világító vállalkozás jelszava: vigyük a művészetet az utcára! Ötszáz négyzetméteres diavetítésüket a Limelight vezetői olyan belépőjegy nélkül látogatható kiállításként hirdetik, amely „nem mindennapi esztétikai élménnyel ajándékozza meg az utca emberét”, közelebb viszi hozzá a művészetet is akár.
Akár? A nagy múltú város, amelynek már a rómaiak is jelentős kereskedelmi és katonai szerepet szántak, ahol Szent István király 1009-ben püspökséget, I. Lajos 1367-ben egyetemet alapított, ahol az ország első közkönyvtárát megnyitották, ahol Magyarország legrégebbi keresztény építészeti emlékeit feltárták, ahol Csontváry Kosztka Tivadar, Victor Vasarely, Amerigo Tot, Martyn Ferenc képzőművészeti hagyatéka látható a világraszóló Zsolnay-gyűjtemény mellett, ahol a török kori épületeket éppúgy megbámulhatja a vándor, mint a barokk építészet csodáit, érthetetlen, hogy miért kell a diavetítős megatechnikára bízni a képzőművészeti ismeretterjesztést. A street artnak, az utcai művészet népszerűsítésének inkább ott lehet fontos szerepe, ahol semmilyen hagyomány, sem történelmi, sem kulturális nem köti településükhöz a helybélieket, és nincs mivel büszkélkedniük a nagyvilág előtt. De föl nem foghatom, hogy abban a városban mi szükség van az efféle amerikás mutatványra, amelynek – oklevelek tanúsítják – már 1093-ban is az volt a neve, mint ma, s a közbeeső kilencszáztizennégy esztendő alatt szintén. A fényfestészet (amelynek a neve is kifogásolható, hiszen azt a képzetet kelti, hogy a festészetnek csupán azt az ágát irányítja s uralja a fény, amelyik a digitális technikának, a mérnöki tervezésnek és a villanyvilágításnak köszönhetően jelenik meg a szemünk előtt, holott a művészettörténet szinte másról sem szól, Leonardo da Vincitől Rembrandtig és tovább, mint a fény és az árnyék viszonyáról, a színek alkalmazásától függően és függetlenül) aligha lehet több és más, mint vásári mutatvány ott, ahol szinte minden utcasarkon, kapualjban az építő- és képzőművészet jeles alkotásai fogadják a látogatót. Föltéve természetesen, hogy felhívják rájuk a figyelmet.
Akik az örökségfesztiválnak nevezett tíznapos pécsi rendezvénysorozat keretei közé illesztett, hét végi fényes bulit meghirdették, azt állítják, ők sem kívánnak egyebet: Bukovics Andreának a város vallási jelképeire, sokszínű népművészeti hagyományvilágára és iparára utaló összeállításával illusztrálni, milyen gazdag e vidék kulturális öröksége. A baj csak az, hogy a részletgazdagságáért és élénk színeiért jó előre agyondicsért képírói produktum nem a város történelmi, hitéleti szimbólumaira, soknemzetiségű népművészetének a motívumaira utal, hanem a határon innen és túl, úton-útfélen látható falfirkák internacionális közhelyeire. Hippis lepkék és virágok, talányos rombuszok, csókos szájak és torz ábrázatok láthatók a képen. Épületvázlatok is, óvodás kivitelben. Rettenetesen nagy képzelőerő kell hozzá, hogy a szemlélő felfedezze bennük Pécs városának sok évszázados történelmi szimbólumait.
Az öreg bástyafalra vetített óriáskép előtt három éjszakán át feltörekvő fiatal dzsessz- és underground együttesek lépnek fel, koncertjeikhez – nem kétlem – megfelelő hátteret biztosít majd a Magyar Telekom által felkarolt és a Limelight felkészült műszaki csapata által kivitelezett fényfalfirka. Minden világos, színes és hatásos lesz, nem vitás. Csak azt nem értem, minek ebbe a látványos köztéri könnyűzenei mulatságba belekeverni a művészeteket meg a hozzájuk „akár közelebb is kerülő” utca emberét. Egyáltalán, ki az utca embere mostanában? Aki csak a ragyogó és viszonylag olcsó (ingyenes, mondják a pécsi fényfestészeti parádéra, noha a létrehozásához szükséges milliókat meg a magas villanyszámlát egyszer majd az utca emberével fizettetik meg) mutatványra vevő? Mintha valahol már hallottunk volna ehhez hasonló történeteket. Gyarmatosítók szerepeltek benne, meg bennszülöttek, de szó sem esett kilencszázvalahány éves városi múltról, európai kultúrkörökről, tiszteletre méltó hagyományvilágról. És nem is a mi kontinensünkön játszódott egyik szomorú história sem.