A szélsőbaloldali RAF második generációja a gyakorlatba ültette át a „városi gerillák” főideológusának, Gudrun Ensslinnek a parancsát: „A konfliktust olyan forrpontra kell gerjeszteni, hogy ne azt csinálhassák, amit akarnak, hanem arra kényszerüljenek, amit mi akarunk!” A jogállam megingott ugyan a brutális kísérlet csapásai alatt, de elkerülte a bukást.
Napjaink fiatalsága csak akkor talál magyarázatot a történtekre, ha betekint a RAF létrejöttének kulisszái mögé, felidézve a második világháború előtti és utáni esztendők társadalmi összefonódásait. A nyugatnémet újjáépítést túlnyomó többségben azok végezték, akik annak idején Hitlert hatalomra segítették és a nemzetiszocialista egységpárt (NSDAP) tagjaként odaadóan szolgálták. Az NSZK tele volt a hajdani náci szervezet támogatóival, beleértve a vezető politikai réteg számos képviselőjét is. Több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy a hatvanas évek végére kinője magát az a korosztály, amely pálcát tört apáik felett.
A nyugtalan, tiltakozásokra hajló, baloldali politikai nézeteket valló és végül a fegyveres harc tévhitébe sodródó úgynevezett „’68-as generáció” radikális tagjaiból verbuválódott a RAF agytrösztje: Ulrike Meinhof, Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Jan-Carl Raspe, akiket számtalan halálos áldozatot követelő merénylet után fogtak és ítéltek el, majd zártak a stuttgart-stammheimi börtön úgynevezett biztonsági traktusának vastag betonfalai közé. Izolálni azonban nem tudták őket. Politikailag hozzájuk hasonló nézeteket valló ügyvédjeik révén továbbra is irányítói maradtak konspiratív utódaiknak.
A foglyok csoportján belül kirobbant ellenségeskedés a pályája elején nevet szerzett újságírót, Ulrike Meinhofot előbb kínzó depresszióba, majd a halálba kergette. 1977 májusában a szétszaggatott törülközőjéből összecsavart zsinórra kötötte fel magát. Három hónappal később Baader a következő üzenetet küldte elvtársainak: „Ha két héten belül nem kerül sor a kiszabadításunkért indított zsarolási kísérletre, akkor saját kezünkbe vesszük sorsunk alakítását!” E fenyegető felszólítás – magában rejtve a kollektív öngyilkosság lehetőségét – nem maradt hatástalan. A RAF második generációja – Brigitte Mohnhaupt és Peter-Jürgen Boock vezetésével – megindította a támadást az általuk „disznóállamnak” nevezett NSZK ellen.
Első lépésként olyan túszt szemeltek ki, aki megfelelt ideológiai nézeteiknek, ugyanakkor olyan befolyásos közéleti személyiségnek számított, akinek életét a kormány nem hajlandó kockára tenni. Választásuk a „főnökök főnökére”, a Német Munkaadók és a Német Gyáriparosok Szövetségének elnökére, a nácik ifjúsági szervezetének (Hitlerjugend), majd az NSDAP-nak és az SS-nek a tagjára, Hanns Martin Schleyerre esett, aki őszintén beismerte: „Meggyőződéses nemzetiszocialista voltam!” E vallomás azonban nem gátolta abban, hogy a nyugatnémet gazdasági élet legbefolyásosabb menedzsere legyen belőle. A győztes szövetséges hatalmak náciellenes bizottsága mindössze a letűnt rezsim csatlósának minősítette.
A RAF viszont a náci bűnöst, az ocsmány kapitalistát látta benne, akinek elrablása és megalázása világosan jelezte a célt: egy másfajta német társadalmi rend kialakítását.
Braunsfeld a jó anyagi körülmények között élő kölni polgárok nyugodt városnegyedének számít. A sokat utazó Schleyer a csendes Vincenz-Statz-Strassén fenntartott lakásába igyekezett azon a szeptember 5-i késő délutánon. 450 SEL típusú Mercedesét tapasztalt sofőrje, Heinz Marcis vezette, az őket követő kocsiban három biztonsági őr foglalt helyet. A főútról lekanyarodó autók váratlan akadállyal találták szembe magukat. Az utca egyik felét sárga Mercedes zárta el, a másik oldalon magára hagyott babakocsi állt. A sofőr élesen rálépett a fékre, a mögötte érkező autó is megállt. Ebben a pillanatban géppisztolyból és sörétes puskából négy terrorista tüzet nyitott rájuk. Kilencven másodperc alatt leadott száztizenkilenc lövéssel meggyilkolták a gépkocsivezetőt és a három őrt. Schleyert kirángatták a kocsiból, betuszkolták egy közelben parkoló Volkswagen buszba, és elmenekültek. Günther Braun, a regionális Kölner Stadt-Anzeiger riportere az elsők között érkezett a nyomozók reflektoraival megvilágított helyszínre, az ott látottak azóta is felrémlenek emlékezetében: „Azt a képet nem lehet elfelejteni! Három egymásba ékelődött autó, a babakocsi és négy ember rémítően meggyalázott teste. A terrorizmus dermesztő nyitánya.”
Bonnban Helmut Schmidt szociáldemokrata kancellár vezetésével összeült a krízisbizottság. Négy órával a merénylet után a két közszolgálati tv-állomás – az ARD és a ZDF – kamerái elé lépett. Üzenete a nyilvánosságnak és a tetteseknek szólt: „Amit itt mondok, azt valahol biztosan hallják a bűnösök is, akiket ebben a pillanatban áthat a hatalom diadalittas érzése. De tévednek: tartósan a terrorizmusnak nincs esélye, mert nemcsak az állami szervek állnak vele szemben, hanem az egész nép akarata is.”
A terroristák követelése ott feküdt a kabinet előtt: beszüntetni a nyomozást és szabadon engedni tizenegy elítélt társukat! A szociáldemokrata–szabad demokrata koalíció rizikóval járó, halogató taktikát alkalmazott, holott a kancellár már eldöntötte: nem hajlandó alkuba bocsátkozni! Hat héten keresztül folyt az idegfeszítő küzdelem a politikai elit és az emberrablók között.
Eredménytelen maradt a terroristák rejtekhelye utáni lázas nyomozás, holott az egyik rendőr biztató jelentéssel fordult parancsnokaihoz. A Kölnhöz közeli településen, Erfstadt-Liblarban szolgálatot teljesítő Ferdinand Schmitt felfigyelt a Zum Renngraben 8. alatti emeletes házra. Az építmény ideális objektumnak tűnt konspirációs célokra. Közel volt az autósztrádához, pincegarázsából liften lehetett feljutni az anonimitást garantáló százharminc lakás egyikébe. A rendőr gyanúja tovább nőtt a házmesterrel folytatott beszélgetés után. A 104-es lakást bérlő Annerose Lottmann-Bücklers készpénzben fizette ki a nyolcszáz márka kauciót, bútorokat nem szállítottak hozzá. Schmitt szeptember 7-e délutánján telexen közölte értesüléseit a központtal, ahonnan nem kapott választ. Üzenete – katasztrofális melléfogás! – felszívódott a befutott értesülések tömkelegében, holott senki sem volt olyan közel a megoldáshoz, mint ő. Utólag kiderült, hogy a lakást bérlő asszony igazi neve Monika Helbig, a RAF-csoport tagja. Az erfstadti panelházban készült az a videofelvétel, amelyen Schleyer a terroristák követeléseinek teljesítését kérte a kormánytól. Hiába. A kancellár és helyettese, Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter végleg döntött: nem enged a zsarolásnak.
Időközben a RAF-csoport elhagyta Németországot, és foglyával együtt Brüsszelbe ment. A terroristák felfogták, hogy Bonn csak hitegeti őket. A német politikusokra kifejtett nyomást külföldi kapcsolataikon keresztül igyekeztek fokozni. Ebben a helyzetben végérvényesen bebizonyosodott, hogy a RAF nem tekinthető izoláltan működő idealisták szervezetének. Palesztin terroristák, arab diktátorok és a kommunista tömb titkosszolgálatainak támogatása nélkül nem lett volna működőképes. A keletnémet állambiztonsági minisztérium, a Stasi nyolc, a harcokban kifáradt RAF-terroristának segített, hogy új identitással ellátva szolid polgári életet kezdjen az NDK-ban.
A Schleyert fogva tartó RAF-kommandó a Népfront Palesztina Felszabadításért (PFLP) nevű szervezethez fordult segítségért. Vezetője, a Bagdadban székelő Vadi Haddad személyesen vállalta a német szövetségeseket támogató terrorkaland megszervezését.
Október 13-án indult Mallorca szigetéről Majna-Frankfurtba a Lufthansa gépe, fedélzetén nyolcvanhat utassal. Röviddel a rajt után a francia légi ellenőrzés közölte, a Landshut elhagyta eredeti útvonalát. Ezzel megkezdődött a négy fegyveres PFLP-aktivista által eltérített gép százórás odisszeája. A terroristák követelése: „Szabadon engedni a RAF-elvtársakat, plusz tizenötmillió dollár!” A gépet fel kellett tankolni, a merénylőket senki sem volt hajlandó fogadni. Róma, Ciprus, Damaszkusz, Bahrein és Dubai után Áden volt a kommandó utolsó reménye. Dél-Jemen kormánya azonban – a terroristák megdöbbenésére – eltért addigi, vörös színezetű politikájától, és útjuk folytatására szólította fel a hívatlan vendégeket. A gépen ekkor már katasztrofális higiéniai állapotok uralkodtak. A halálfélelemtől megviselt utasok láttán Jürgen Schumann, a Landshut kapitánya, arra hivatkozva, hogy kívülről meg kell vizsgálnia a Boeing technikai állapotát, tárgyalást kezdett a jemeniekkel, de nem tudta meggyőzni őket, hogy segítsenek megoldani a kilátástalan helyzetet. Visszatérte után a terroristák vezetője agyonlőtte a kapitányt.
Schumann helyett a másodpilóta vezette tovább a gépet Szomáliába, és landolt – engedély nélkül – Mogadishu repülőterén. Ettől kezdve a szintén odaérkezett német államminiszter, Hans-Jürgen Wischnewski folytatta a tárgyalásokat. Sikerült elhitetnie a palesztin terroristákkal, hogy a bonni kormány hajlandó eleget tenni követeléseiknek. Türelmüket kérte azonban, mert a szabadon engedett RAF-foglyok légi úton történő elszállításának megszervezése tetemes időt vesz igénybe. A PFLP különítménye nem tudhatta, hogy már Mogadishuban tartózkodik a GSG 9 antiterrorista kommandó, amely az 1972-es müncheni olimpiai játékok után alakult meg. A Fekete Szeptember nevű szervezetnek az izraeli csapat ellen elkövetett merénylete rádöbbentette Bonnt arra, hogy nincs megfelelően felkészülve a hasonló erőszakos cselekményekre.
A GSG 9 maximálisan kiképzett és felszerelt, hatvanfőnyi alakulata előzőleg a Landshuthoz hasonló gépen gyakorolta a várható roham részleteit, és október 17-ről 18-ra virradó éjjel, nulla óra öt perckor megkapta a parancsot: indul a „Tűzvarázs” akció! A gép ajtajait berobbantották, az utasokhoz intézett „Le a fejekkel!” felszólítás után három terroristát agyonlőttek, egyet megsebesítettek. Alig három perccel később jelentették: „Kezünkben a gép, áldozat nincsen, a túszok kiszabadultak!” Az államminiszter nyugodt hangon közölhette a kancellárral: „A munkát elvégeztük!”
A stuttgart-stammheimi börtön foglyai a rádióállomások híradásából értesültek a meghiúsult zsarolási kísérletről, és még az éjszaka folyamán öngyilkosságot követtek el. Baader és Raspe a cellájukba becsempészett pisztolyokkal vetettek véget életüknek, Ensslin egy hangszóró kábelével felakasztotta magát. Haláluk megpecsételte Hanns Martin Schleyer sorsát is. Október 19-én délután megcsörrent a telefon a DPA hírügynökség stuttgarti irodájában, és egy női hang szólalt meg: „Negyvenhárom nap után véget vetettünk Hanns Martin Schleyer siralmas és korrupt életének. Schmidt úr, aki a maga hatalmi számításaiban kezdettől fogva spekulált Schleyer halálával, elhozhatja őt egy, a mühlhauseni Rue Charles Peguy-on álló Audi 100-as kocsiból!” A három fejlövéssel likvidált Schleyer holttestére az elzászi város utcáján leparkolt autó csomagtartójában találtak rá. Gyilkosának kiléte a mai napig ismeretlen. Az államügyészség rendelkezésére álló értesülések megbízhatatlanok.
Az elrabolt menedzser családja beadvánnyal fordult a szövetségi alkotmánybírósághoz, hogy jogi úton kényszerítse ki a RAF-terroristák szabadon bocsátását, de keresetüket a testület elutasította. A kormány a parlamenti ellenőrzést időlegesen megkerülve a válságbizottságon keresztül érvényesítette akaratát, és teljes hírzárlatot rendelt el. Ennek megfelelően a véres német ősz végén sokan feltették a kérdést: megingott a jogállam?
A köztársaságot nem lehetett megzsarolni, az intézkedések nem vezettek jogtalan eljáráshoz, a német alkotmányt nem fenyegette veszély. De ezért magas erkölcsi árat kellett fizetni. „Soha nem tudtam belenyugodni abba, hogy az állam feláldozta a férjemet. Kénytelen voltam a döntést elfogadni, de megérteni nem tudom!” – hangzott Schleyer özvegyének a panasza. Válaszul Helmut Schmidt bevallotta: „Nyomaszt a felelősség terhe, a Schleyer és felesége iránti felelősség.” A rendkívüli állapot során hozott intézkedések célszerűségéről és jogosságáról azóta is folyó vita a német történelem véget nem érő disputájának ígérkezik.
Egyesült Államok
Az Egyesült Államok új módszerrel küzd a jemeni húszik ellen
