Habzóképesség

Sylvester János 1539-ben írja, nem helyes magyar kifejezés a „féllek téged(et)”, ahogy a latin „metuo te”-t szolgaian fordítják, a helyes a „félek tőled”. Ez már nyelvművelő kitétel, a szokásos magyar nyelvi kifejezésmódot helyesli. Az ilyesféle nyelvápolás műveléséhez nemcsak a széles értelemben vett nyelvtan ismerete szükséges, hanem a népköltészeté, a szépirodalomé is. A nyelv változó rendszer, a nyelvtani helyesség, a norma és a stílus, valamint ezek megítélése persze időről időre alakul. Kemény Gábor nyelvművelő írásainak zöme azokban az évtizedekben született, amikor hazánkat zárt politikai – és részben műveltségi – térben tartották. Ennek megvolt az a haszna, hogy a XIX. század végétől egyre erősödő nyelvművelés széles körű nyilvánosságot kapott, de megvolt a kára is, hisz a nyelvészetet, amelynek alkalmazott ága a nyelvművelés, igyekezett elzárni a tudomány egyetemes fejlődésétől.
Mindezek miatt 1989-től némelyek igyekeznének kizárni a nyelvművelést a nyelvészetből. Kemény Gábor írja: „az elmúlt bő másfél évtizedben a nyelvművelőket tudatlannak, a kommunizmus szekértolóinak, ufológusnak, rasszistának és más egyébnek nevezték”. E helyzetnek az is oka, hogy a nyelvművelés eltér más nyelvészeti diszciplínáktól. A stílus eleganciáját nem valamelyik tudományág állapítja meg (és írja le), hanem a nyelvészek és az irodalmárok, végső soron pedig a nyelvet használó társadalom egésze. A szakirodalom zöme azonban nyelvészektől való. Kemény Gábor jól ismeri a tudománytörténeti hátteret, nem kevésbé a stilisztikatudományt, így arra a következtetésre jut, hogy stílusközpontú nyelvművelést kell és lehet folytatni, amely a nyelvhasználati helyzeteket, a közléstípusokat szem előtt tartó tevékenység, célja pedig a szóbeli vagy írásbeli helyzethez illő és megfelelő nyelvi kifejezés megtalálásához segíteni a nyelvhasználót.
A kötet 1970-es évektől induló darabjai – az Élet és Tudományban, valamint az Édes Anyanyelvünkben jelentek meg először – a stílusközpontú nyelvművelés termékei, ennek mibenlétét azonban csupán a könyv egyetlen új tanulmánya taglalja. De aki tudja, hogy Kemény Gábor stilisztikai tanulmánykötetekkel vívta ki tudományos rangját, ezt az elméleti és gyakorlati alapállást természetesnek veszi. A kötet több mint száz írásában a szerző gyakorlati stilisztikát ad Mondhatta volna szebben? címen. Ezekben rámutat a megfogalmazás, a nyelvi kifejezésmód sutaságaira. Ízelítőül: „Erős habzóképessége jó tisztítóhatást biztosít.” „A szűrővizsgálati lapot annak tulajdonosa köteles megőrizni, amennyiben munkakörében a tbc-s megbetegedés szempontjából időszakos orvosi vizsgálatra kötelezett, munkahelyén magánál tartani és az ellenőrző szerveknek felmutatni.” „Teleki Sámuel több mint másfél évig tartó utazása alatt felfedezte a róla elnevezett vulkánt.” A szerző mindegyik mondatot átfogalmazza, hogy megfeleljen a nyelvhasználati helyzetnek. Megmutatja, hogy a leghétköznapibb kijelentésnek is megvan a maga nyelvi tisztessége. Az „erős habzóképessége jó tisztítóhatást biztosít”-ból így lesz Kemény Gábor változatában „erősen habzik – jól tisztít”, vagy „dús habja jól tisztít”.
A kötet hatásos ellentéte mindannak, amit Kemény Gábor gyűjteménye bevezetőjében megemlít: „[…] Napjainkban, mint tudjuk, rossz idők járnak a nyelvművelőkre: zajlik a nyelvművelés (és maguk a nyelvművelők) elleni kampány.” Ez a hadjárat némileg olyan, mintha a gyümölcsnemesítők ellen lépnének föl a vadalma védelmében. A vadalmának éppúgy helye van a világban, mint a nemes fajtáknak, amelyek szép és ízletes termést csak állandó gondozás mellett adnak. A nyelvi ismeretterjesztés gondoskodás arról a nemzeti nyelvváltozatról, amelyik századok alatt művészi-szépirodalmi, tudományos célra éppúgy alkalmassá vált, mint a mindennapi használatra.
(Kemény Gábor: Nyelvi mozaik. Tinta Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 2940 forint)