Messze néző

Belgyógyász háziorvosként sikeres praxist épített egy elegáns budai kerületben, de a látszatbetegségek mellett igazi bajokat is akart gyógyítani, ezért katasztrófák és elmaradott vidékek rászorulóin segít. Tavaly októberben itthon is mentett a tűzvonalban – Kovács Ildikó hite szerint az emberi élet tisztelete megköveteli a helytállást. Most az Alkotmánybíróság állásfoglalására vár, mert úgy gondolja, az orvosi hivatással nem összeegyeztethetők a kormány által a háziorvosokra erőltetett kötelezettségek.

Este fél kilenckor tudunk leülni beszélgetni, egész nap rendelt. Ma szedett vizitdíjat?
– Ma nem, én ugyanis nem szedek vizitdíjat, csak az aszszisztensem, és ő ma szabadságon volt. Én a betegekkel foglalkozom, és olyan sokan vannak, hogy nem volt idő másra.
– A kormány azt mondta, hogy a vizitdíj miatt megszűnik a felesleges orvoshoz járás, kevesebb dolguk lesz a háziorvosoknak is.
– Ez nem igaz: bezárták a kórházakat, ambulanciákat, szakrendelőket, nincs hova menniük a betegeknek, csak hozzánk. Közben olyan rendeleteket hoztak, hogy a különböző gyógyszerek felírásához félévente szakorvosi javaslatok kellenek, először ezért is hozzánk kopogtatnak be. Olyan pluszterheket, adminisztrációs kötelezettségeket raktak ránk, amelyek a betegellátástól veszik el az időt, pedig mi a betegek gyógyítására esküdtünk és nem könyvelésre. Minden olyan adminisztrációt, amelyik a beteg érdekében történik, megcsinálok, de amelyik nem az ő érdekét szolgálja, azt nem. Lelkiismereti okokból hónapokig egyáltalán nem szedtem vizitdíjat, de aztán engedtem a betegeim rábeszélésének, akik engem féltenek, attól tartva, hogy bajom lesz belőle, és elveszítenek. Sajnos ma a tiszta lelkiismeretnek és a törvényességnek semmi köze nincs egymáshoz. Az írott törvények nem a természet vagy a nemzet igazságának legfőbb értékeit képviselik, hanem egyéni érdekeket szolgálnak. Kénytelenek vagyunk beszedni a vizitdíjat, mert ellenkező esetben felbontják velünk a finanszírozási szerződést, de nem fogom ezt a betegellátás rovására tenni. Amikor sokan várnak, olyankor a gyógyítás a fő prioritás.
– Összeegyeztethető a vizitdíj a hippokratészi esküvel?
– A hatalomnak joga van előírni bizonyos szabályokat, és nem kötelező praktizáló orvosnak lenni sem, ugyanakkor a hivatásunknak is kialakultak a maga szigorú törvényei. Igaz, hogy egy ókori esküt teszünk, de vannak időtálló gondolatai, például az, hogy a beteg érdeke a legfőbb törvény. Ha valaki komolyan veszi ezt, akkor figyel a sorrendiségre – ami a betegnek jó, először azt végzi el. Én jó orvos akarok lenni, nem jó adminisztrátor.
– A jó orvos egyben sikeres is? Elegáns budai kerületben van jól menő praxisa.
– Az ember életpályáján vannak olyan tanítók, akiknek a szavaira jobban figyel. Volt egy belgyógyászprofesszorom, aki azt mondta, elég, ha valaki csupán jó orvos akar lenni, és ha ez sikerül neki, nem lesz szegény. Én a lelkiismeretemmel és a tudásommal mérem le, hogy milyen orvos vagyok, nem az anyagi eredményekkel.
– Milyen családban nőtt fel? Természetes volt, hogy orvos lesz, ez volt kijelölve?
– Nem akadt orvos a családban, a szüleim tanárok voltak vidéken. Az biztosnak tűnt, hogy valamilyen humán elfoglaltságot fogok találni.
– Egy budai kerületben háziorvosnak lenni biztos és nyugodt állásnak tűnik. Hiányoztak a kalandok és a kihívások, ezért jelentkezett önkéntesnek az egyik szeretetszolgálatnál?
– Ezelőtt öt évvel ez egy stabil, nyugalmas állás volt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a praxisban eltöltött másfél évtized után a munka kicsit ingerszegénnyé válik, hiszen az ember megismer mindenkit, sokszor már előre tudja, hogy milyen betegséggel fognak bekopogtatni. A második kerületben ez különösen igaz, itt inkább pszichológusra van szükség, mint háziorvosra. Elveszítettem a kapcsolatot az eredeti orvoslással, mert ebben a túlzottan gyógyszercentrikus világban egy diagnosztizáló belgyógyásznak nem terem túl sok babér. Kikoptak az igazi betegségek is, zömmel civilizációs problémákkal, látszatbajokkal jelentkeznek az emberek. Depresszió, pánikroham, egyik betegségből átszoronganak a másikba, és nem lehet visszazökkenteni őket. Azt tapasztalom, hogy azok, akiknek nem kell megharcolniuk a mindennapi megélhetésükért, nehezen nyitnak kifele, embertársaik irányába, inkább magukba fordulnak, és ennek pszichés következményei lesznek. Ezen nem lehet orvosi eszközökkel változtatni, ezért helyben topogunk. Részben emiatt kezdtem el a szeretetszolgálatnál dolgozni, részben pedig azért, mert medikus korom óta Ázsiába, ezen belül pedig Kambodzsába készülök dolgozni, és kerestem egy szervezetet, amelynek arrafelé is vannak programjai. Így találtunk egymásra a Magyar Baptista Szeretetszolgálattal.
– Hova vezetett az első útja?
– Iránba, 2003 karácsonyán a földrengés áldozatain segítettünk. A kambodzsai magyar árvaházba készültem hónapok óta, de közbeszólt a természet.
– Második útján már eljutott vágyai országába, ahol az első napon meglőtték. Mi történt pontosan? Nem gondolta ennek hatására, hogy mégiscsak jobb lett volna Budán maradnia?
– Megérkeztünk Phnompenbe, ahová évek óta sóvárogtam. Este kimentünk a főtérre, az egykori királyi palota elé sétálni a szeretetszolgálatos kollégákkal. Több százan voltak ott, de valaki ránk lőtt gumilövedékkel – talán azért, mert fehér emberek vagyunk –, és engem nyakon talált. Csak zúzódott a nyakam, nem vittek kórházba, de mély nyomot hagyott, nagyon fájt, és rosszul éreztem magam. Sírdogáltam egész éjjel, nem esett jól, hogy így fogadnak abban az országban, ahova segíteni jöttem. De hajnalra eldöntöttem, hogy ez egy próbatétel volt: megijedek-e, vagy végigcsinálom. Arra gondoltam, hogy végződhetett volna sokkal rosszabbul is, de túléltem, és ez is egy jel, hogy jó úton járok, csak óvatosnak kell lennem. Maradtam, sőt egy évvel később a lányom is velem jött egy árvaházi programban dolgozni. Azt is megtanultam, hogy be kell tartanom a helyi szabályokat, nem szabad megsérteni senkit.
– Hogyan kommunikál a kinti betegeivel?
– Nemcsak Ázsiában, hanem Erdélyben is azt tapasztaltam, hogy a vidéki, egyszerű emberrel könnyű a kommunikáció. Sokszor még közös nyelvre sincs szükség. Persze a szervezetekkel, hatóságokkal szükség van a kommunikációra, velük angolul tartjuk a kapcsolatot, és a legtöbbször van olyan tolmácsunk, aki angolul és a helyi nyelven is beszél. Vannak helyek, ahol ez sem működik, Indonéziában például az iskolázatlan betegek csak törzsi nyelveken beszéltek, de ennek ellenére jól megértettük egymást. A természeti népek kifejezőképessége erős, ráadásul nem fordulnak mindenféle aprósággal orvoshoz, csak ha komoly a baj. Ők gesztusokat használnak, én pedig megvizsgálom a testüket, és gyakorlatból tudom, hogy milyen gondjaik lehetnek, így hamar összeáll a diagnózis. A betegségek nagyjából mindenütt ugyanazok, csak a fertőzésekkel más a helyzet, de erre fel lehet készülni.
– Bár az alapbetegségek hasonlók, azért nyilván találkozott speciális helyzetekkel is. Mondana példákat?
– Itthon nem találkoztam tébécével, de Ázsiában ez nem kuriózum. Mongóliában egy olyan természeti néppel kerültünk kapcsolatba, amelynek egészen más a genetikája, mint az úgynevezett „civilizált” társainak. Ebben az esetben azon is el kellett gondolkodnom, hogy szabad-e nekünk a saját normáink szerint segíteni rajtuk, és itthon eldönteni azt, hogy az „elmaradottaknak” iskolát építünk. Az történt ugyanis, hogy egy jó szándékú szervezet iskolát hozott létre a pusztai gyerekeknek, számítógéppel és szigorú órarenddel. Egy idő után az összes gyerek lebetegedett, a testük nem volt kész arra, hogy órák hosszat mozdulatlanul üljenek egy padban, a pusztai távolságokhoz szokott, messze néző szemükkel pedig az orruk előtt lévő monitort vagy füzetet kellett bámulniuk, így rövid idő után mindegyikük fejfájásra panaszkodott. Olyan gyerek is akadt, aki a nagy megfelelni vágyásban – ő tényleg komolyan gondolta, hogy ez az egyetlen esélye a felemelkedésre, és valószínűleg nem is tévedett ebben – gyomorfekélyt kapott a belső stressztől. Fizikailag nem voltak alkalmasak ilyen drasztikus életmódváltásra, és nekünk is tudomásul kellett vennünk, hogy be kell tartani a fokozatokat.
– Mennyiben befolyásolta a humanitárius munka a praxisát? Meghosszabbodtak például a rendelési idők amiatt, hogy a betegei erről is akarnak önnel beszélgetni?
– Látnak a híradóban hazaérkezni a tragédiák helyszíneiről, és néha szeretnének is erről beszélni, de hát a rendelés a betegekről szól elsősorban. A missziós munkát csak akkor viszem be a rendelőmbe, amikor ennek van valamilyen jelentősége, például ha a betegéhez hasonló esettel találkoztam külföldön. Arra akad példa, hogy felhívnak telefonon, és gratulálnak. Jólesik, ha büszkék rám. És biztos a praxisom is nőtt emiatt, nem jelentkeznek át tőlem, mert azt gondolják, hogy nekik is hasznos, ha tapasztaltabb az orvosuk.
– Túl van húsznál is több külföldi misszión: milyen formában hasznosítható az ott szerzett tapasztalat?
– Harminchat éve vagyok az egészségügyben, és ez néha fásulttá teszi az embert. Egyforma ingereknek vagyunk kitéve, ez a belső motivációinkat is legyengíti. Ha az ember néha visszamehet az orvoslás gyökereihez – és a tömegtragédiák erről szólnak –, onnan hazaérkezve jobban megérti azt is, akit a civilizáció tesz beteggé. Egy ilyen út nekem is belső megnyugvást ad, visszahelyez a valóságba. Rádöbbent, hogy nagyon könnyen meg lehet halni akár orvosként is, és teljesen relativizálja az itthoni, korábban súlyosnak vélt egyéni bajainkat.
– Van egy új elképzelésük: a sóbányájáról ismert erdélyi településen, Parajdon indítanak programot az ön vezetésével. Mit terveznek?
– A mostani orvosi szemlélet, talán a gyógyszergyárak nyomására, túlságosan is gyógyszercentrikus. A tapasztalat azt mutatja, hogy a természetes kezelési módok is hatékonyak lehetnek. Ha például egy mozgásszervi megbetegedést mozgásterápiával is gyógyítunk, akkor miért ne hatna kedvezően a légzőszervi panaszokra a tiszta, szmogmentes, oxigéndús levegő? Ma Magyarországon bezárják a szanatóriumokat, és az illetékes államtitkár azt mondja, hogy az asztmát, az allergiát kizárólag gyógyszerekkel kell gyógyítani. Ugyanakkor Erdély közepén, színmagyar vidéken van egy sóbánya, ahol évente beteg gyerekek és felnőttek tízezrei gyógyulnak meg a sóbarlangban. Sajnos egyelőre nagyon kevés közöttük az anyaországi magyar. Ezt a lehetőséget próbáljuk népszerűsíteni, és a szeretetszolgálat abban is segít, hogy egy együttműködésnek köszönhetően Mózsi bácsi házában kedvezményes vagy akár ingyenes szállást biztosítson a rászorulóknak.
– A nagy katasztrófáknál szerzett rutinnak köszönhető, hogy tavaly szeptemberben és októberben, a tüntetések idején fontosnak tartotta kimenni a térre, és segíteni a sebesülteken?
– Folytatása volt az addigi munkámnak: Niasról, egy indonéziai rehabilitációs programról érkeztem éppen haza, és sérülteket találtam a budapesti utcán. Olyan embereket, akik különféle okoknál fogva nem akartak orvoshoz menni vagy mentőt hívni. Egyrészt rá voltam hangolódva erre a munkára, másrészt azonnal eszembe jutott egy régi fotóm. 1956. október huszonötödikén készült, a Kossuth téri sortűz után. A földön mindenütt halottak fekszenek, de alig láthatóan egy orvosi táska is ott hever. Valószínű, hogy a tulajdonosa is ott van a halottak között, de a táska mégis üzen felénk: ne félj, gyere ide, vegyél fel, és folytasd a munkát! Az emberi élet tisztelete kötelez erre, segíteni kell a kiszolgáltatott, sérült, félelemben élő embereken. Én sem tehettem másként, egészen október huszonnegyedike hajnaláig. Néha könnygáztól fuldokolva láttam el a pánikba esett sérülteket, attól függetlenül, hogy turistaként, ünneplőként, titkosrendőrként vagy üldözöttként váltak áldozatává a rendőri brutalitásnak. A katasztrófákban szerzett tapasztalatokat lehetett itt hasznosítani: a súlyosabb és a könnyű sérültek elkülönítése, biztonságos helyre irányítása, közvetlen orvosi segítség az adott lehetőségek szerint. Ha nem lettek volna rajtam kívül több százan olyanok, akik másokon segítettek, a pánik miatt könnyen tömegkatasztrófával végződhetett volna az ünnep.
– Beadványt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, mert jogellenesnek gondolja a háziorvosok kötelező adatszolgáltatását. Miért tartja ezt jogtalannak?
– Nem csak én tartom jogtalannak, Péterfalvi Attila adatvédelmi ombudsman megkeresésemre azt válaszolta, nem jogszerű a háziorvosi rendelőben megforduló betegekről kért adatszolgáltatás. Összeegyeztethetetlen az orvosi hivatással az, hogy valakinek beszámolok arról, milyen panaszokkal fordultak hozzám az emberek. Az orvos-beteg kapcsolat bizalmi viszony, olyan titkokat tudunk meg, amelyeket nem lehet, nem szabad továbbadni. A kötelező adatszolgáltatás ezt sérti, ezért fordultam előbb az adatvédelmi biztoshoz. Ő azt válaszolta, hogy igazam van: a rendelkezés ellenkezik az alkotmánnyal és az adatvédelmi törvénnyel, és egy miniszteri rendelettel nem lehet felülírni ezeket. A miniszter nem vonta vissza a rendeletet, ezért fordultam az Alkotmánybírósághoz. Az is jogtalan lépés, hogy úgy terheltek meg pluszfeladatokkal, hogy forrást nem rendeltek mellé.
– Ha így haladnak a dolgok, elképzelhető, hogy lesz egy pont, amikor azt mondja, ilyen körülmények között nem lehet gyógyítani Magyarországon?
– Lesz ilyen pont, és nincs messze.
– Mikor fog így dönteni?
– Ha eladják az egészségpénztárat. Nekik nem az orvos-beteg kapcsolat a fontos, hanem a profit. Háziorvosokra persze akkor is szükség lesz, de én nem akarom, nem fogom azt mondani annak a páciensemnek, akit a születése óta ismerek, hogy most nem látom el, mert két napja lejárt a biztosítása. A jelenlegi egészségügyi kormányzat által bevezetett módszerek – az adatszolgáltatás, a vizitdíj és a tajkártya érvényességének ellenőrzése – már ennek a világnak az előfutárai.