Nádlaci

Beregszásztól északkeletre hatalmas láprengeteg terült el valaha, a Szernye. Vizeit a Tisza kisebb-nagyobb mellékfolyói, többek között a Borzsa, a Csalhó, a Vérke meg a Latorca táplálták. A járhatatlan mocsár mélyét évszázadokon át pákászcsaládok lakták. A lápvilág szigetein, a „porongokon” ütöttek tanyát. Utolérhetetlen mesterei voltak a csikászatnak, a méhészetnek és a darvászatnak, a madártojás- meg a darutollgyűjtésnek. Nélkülük idegen be sem léphetett a szövevényes nádrengetegbe, ahol a rónavizek rejtekén megbúvó ingólápok, szövevény alkotta úszó szigetek között csak ők tudtak eligazodni. Számtalan eltévedt vándort, sőt lovas kocsit is elnyelt – rakományostul, mindenestül – a feneketlen mocsár.
A XIX. század hatvanas éveiben aztán megpecsételődött a nádas és az ott élő pákászok sorsa. Kimondták a Szernye halálos ítéletét. Úgy gondolták a terület tulajdonosai, hogy kitűnő búzaföldekhez juthatnak a haszontalan mocsár lecsapolásával, s megkezdődött a táj „vízelvezető csatornáinak” ásása. A pákászokat figyelmeztették, hogy mi vár rájuk: álljanak odébb, s keressenek maguknak más megélhetést, amíg nem késő, ám a derék lápjárók, a kicsit lenézett „nádlacik” el sem tudták képzelni, hogy a végtelen mocsárvilágot, ahol összes felmenőjük élt, s melynek minden titkát ismerték, egyik napról a másikra megsemmisítheti holmi mérnöki furfang.
Márpedig ez történt, ahogy erről a beregszászi Pálóczi Horváth Lajos beszámol Álompákász – Egy dzsentri gyermekkora című emlékezésében. A Kölcseyekkel, Horthyakkal, Gulácsyakkal rokon földbirtokos nem lehetett szemtanúja a mocsár végnapjainak, de gyerekkorában ismert még hajdani pákászokat, akik elbeszélése nyomán a drámai eseményeket megrajzolja…
„Ássanak csak, áskálódjanak, a természeten nem lehet erőszakot tenni! Isten a gazda, az majd beleszól!” – mondta az öreg nádjáró, amikor meghallotta, hogy Eszeny felől csatornázzák már a környéket. Egyik nap aztán bekövetkezik, amit nem akart elhinni. „Hajtom én a ladikot felfele a nád közt, a sík vízen, Gát meg Dercen között, a veres kocsma irányába. Megyek, mondom, megnézni a varsákat, a vejszéket, mi van bennök. Egyszer csak valami robbanást hallok, azután meg olyan morajlást, mint mikor a part szakad, oszt omlik lefele a főd. Evezek-evezek, de mintha mán nem is kéne evezni. Kihúzom a lapátot, hát a ladik megyen magátul! Megindult a Szernye vize, mert már beleért a kanális. Istenem, mi lesz velünk? Kiszedtem a halakat a varsákbul-vejszékbül, beleraktam a hajóba mindet, osztán úgy délután tájban elindultam visszafele, a kígyósi tanyánkhoz. Lenyomom a lapátot, hát feneket ér. Olyan helyen, ahol annak előtte a lovas embert is ellepte vóna. Gondolom, megfordulok, de messziről látom, hogy a derceni porong mellől elfutott a víz, sár veszi körül mindenfelől. Tolom a ladikot, egyszer csak megfeneklik. Úgy kellett behordani a sok halat a hátamon a zsákba, térdig érő iszapba. A lábamra rátekergődzött a sok lefeküdt hínár. Az a teméntelen sok vízimadár meg ott kering, ott szálldos felette, és sír keservesen. Vijjogott a bébic, hápogott a ruca, gágogott a vadliba, krúgattak a darvak…”
A pákászok szerteszéledtek – az öregebbje koldusbotra jutott. Végül a mérnökök számításai sem váltak valóra. A hajdani Szernye mocsár helyén csak kevés terület bizonyult alkalmasnak haszonnövények termesztésére. Legeltetni itt-ott tán még lehetett, ám a táj nagyobbik része használhatatlan maradt. Tavaszi hóolvadáskor ellepték az alkalmi vadvizek, nyári szárazság idején pedig kivirágzott rajtuk a sziksó. Csak néhol maradt meg egy-egy kisebb láprét, káka lepte vízfolyás meg nádas tó, mely az egykori mocsárvilágra és annak vándoraira, a pákászokra emlékeztet.