Pincérkabát

A jelenleg Budapesten látható Titanic-kiállítás sajtóvisszhangjához kívánkozik két kiegészítő megjegyzés. Az egyik az 1912. április 14-én fatális körülmények között megsérült és elsüllyedt luxusgőzös hullámsírban nyugvó – pontosabban hetvenöt évig nyugodott – tárgyi emlékeire vonatkozik; a másik ahhoz a listához kapcsolódik, amelyik a személyhajózás történetének eddigi legnagyobb emberveszteségű baleseteit sorolja fel.

Miután Robert D. Ballard geofizikaprofesszor sok évig tartó tudományos felkészülés, anyagi erőgyűjtés, szervező- és kutatómunka után, 1985. augusztus 31-én megtalálta az Atlanti-óceán fenekén, 4300 méter mélységben nyugvó óriáshajó széthullott roncsait, először csendet kért a sikert ünneplő munkatársaitól. Éppúgy sötét éjszaka volt ugyanazon a helyen, ahol hetvenhárom esztendővel azelőtt több mint 1500 ember odaveszett. Amikor Ballard és kollégái nemzetközi sajtókonferencián bejelentették a világszenzációt, a lelőhely pontos koordinátáit titokban tartották, nehogy a kincskeresők tüstént útra keljenek a zsákmány reményében. Ballard csupán ennyit közölt a lázas érdeklődésre: „A Titanic 13 ezer lábnyira a víz alatt egy enyhén lejtős, dombvidékszerű területen fekszik. A hely csendes, békés, méltó a legszörnyűbb tengeri katasztrófa maradványaihoz. Maradjon ez örökké így, és áldja meg Isten a megtalált lelkeket.”
A kutatás főszponzora, a washingtoni National Geographic Society csak két évvel később (!), folyóiratának 1987. októberi számában közölte Ballard beszámolóját a felfedezésről, a búvárszonda által készített lenyűgöző felvételekkel illusztrálva. Bár a lelet pontos helymeghatározását még mindig nem hozták nyilvánosságra, a cikk végén olvasható megjegyzés szerint – amelyet a National Geographic Magazin kiadója jegyez – „Robert Ballard reménye, hogy a Titanic háborítatlanul nyugodhat, nem vált valósággá. Júliusban egy francia expedíció megkezdte a roncs tárgyainak felszínre hozását. Tevékenységüket széles körben bírálják, sírrablásnak ítélik, amelynek célja a ritkaságok és a hasznuk megszerzése.”
Kétségkívül óriási csáberővel bírhattak a Titanic ismert leltáradatai az úszó város felszerelési tárgyairól: 4500 reggelizőcsésze, 5500 fagylalttányér, 12 000 vacsoraedény, 2000 sótartó, 500 salátástál, 1200 pudingtál, valamennyi a leghíresebb hajó nevével megjelölve. Mindez alaposan megmozgathatta a régiségkereskedők képzeletét. Nem szólva a hajón utazó dúsgazdag személyek mesés vagyontárgyairól, amelyek becsült értéke könnyen megnyitotta a kutatásba befektetők pénztárcáját. Az idealista Ballard hiába hitte, hogy titokban maradhat ez a néhány betű és szám: é. sz. 41 fok 43’, ny. h. 49 fok 56’. A koordinátákhoz mások is hozzáfértek. Amikor a tudós felfedező a következő év múltán visszatért a helyszínre, hogy folytassa a hajó tüzetes átvizsgálását, a merülőszonda optikája még érintetlennek látta a roncsot. A luxuskabinok környékén, az egyik pénztárszobában megtaláltak egy veretes páncélszekrényt, sőt a robot karjával megpróbálták kinyitni a széfet. „Nagy bronz- vagy aranyfogantyúja volt, láttuk a számtárcsát is. A gyönyörűen díszített ajtó fénylett, tiszta volt – vadonatújnak tűnt” – jegyezte fel naplójába Ballard, hozzáfűzve: „Úgy gondoltuk, hogy a leletek ott a legszebbek, ahol vannak.”
De hogy másokat nem érzelmi, még kevésbé esztétikai szempontok motiváltak, mutatja, hogy egy évvel Ballardék visszatérte után valakik máris megkezdték az óriáshajó emléktárgyainak kitermelését. Az akció előzménye, hogy a kutatásban korábban részt vevő francia Ifremer intézet üzleti ajánlatot tett a New York-i Titanic társaság jogutódjának, amelytől, nyilván „tisztes” jutalékért, felhatalmazást szerzett a kincsbányászathoz. Hamarosan a felszínre – és a piacra – került az első 1800 darabos leletegyüttes. A hír hatalmas botrányt gerjesztett, s a kegyeleti vita odáig fajult, hogy az Egyesült Államok kongresszusa megpróbálta törvénynyel tiltani a Titanicon a további sírrablást (grave robbing). A képviselők többsége leszavazta az indítványt, az ügy hosszú időre lekerült a hivatalos napirendről. A három aranyásó közismert amerikai története azonban most is megismétlődött: a vállalkozásnak üzleti riválisai támadtak, akik szintén részt kértek a zsákmányból. Csak ezek legyőzése után, 1994-ben tért vissza a lelőhelyre a francia–amerikai csapat, hogy a hullámsírból újabb 3600 tárgyat felszínre hozva folytassa a Titanic-relikvia-bizniszt. A Londonban kiállított emlékek között volt az egyik pincér kabátja is, még „szerencse”, hogy aki benne volt, már nem volt bemutatható a kíváncsi publikumnak. Az eset ismét felvetette az etikai kérdéseket, s néhány akkor még élő Titanic-menekült és számos hozzátartozó közölte rosszallását a személyes emléktárgyak vásári mutogatása miatt. Súlyos tervezgetések és spekulációk történtek a Titanic három darabra törött roncsainak kiemelésére is, azonban a hatalmas mélység és a roncsok súlya egyelőre felülkerekedik a számításokon.
Ha már a Titanicot nem lehetett megmenteni az elmerüléstől, legalább a maradványait illene megóvni a teljes pusztulástól. Robert Ballard a nagy felfedezés óta szinte csak ennek érdekében fáradozik; 2004 nyarán visszatért a lelőhelyre, a látottak kiábrándítóak voltak. Drámai hatású dokumentumfilmjéből (és a Visszatérés a Titanicra című könyvéből) megtudható, hogy a roncsról már mintegy 6000 tárgy hiányzik. Sok becses darab megszerzése durva rongálás árán történt, a fosztogatók korlátokat, díszrácsokat, bútorokat, berendezési tárgyakat, gépészeti tartozékokat, műszereket szereltek le, ellopták a főárboc vészharangját és az épen maradt sárgaréz karos lámpát, amely a hajó jelzőfényét adta, sőt még azt a réz emléktáblát is, amelyet a felfedezők helyeztek el a hajón 1986-ban. A tudós sürgető akciójára, hogy helyezzék nemzetközi védelem alá a roncsot, az Egyesült Államok törvényhozása ezúttal gyorsan cselekedett: 2004 júniusában megszavazta a fosztogatások ellen intézkedő egyezményt, amelyhez azonnal csatlakozott Nagy-Britannia, egyúttal felszólítva Kanadát, Franciaországot és Oroszországot – amelyek érintettek a kiemelésekben –, hogy társuljanak az egyezményhez. Eső után köpönyeg, mondhatnánk erre, vagy stílszerűbben: jégheggyel történt ütközés után csökkentett sebesség. Ami pedig a most Budapesten látható kiállítást illeti, nagyszámú sajtóhírt és beszámolót átnézve sehol nem olvastam egyetlen halvány fenntartást sem a Titanic hullámsírjából származó tárgyak eredetét illetően. A legkonzervatívabbnak mondott színes hetilap tudósítója Hullámsírban jártunk címmel számol be élményeiről, megállapítva: „Az utasok szépen haltak meg: felvették legszebb ruhájukat… Most megnézhetünk a tárlókban cilindert, csokornyakkendőt, szemüveget, klarinétot, miegyebet…” Felnőttjeggyel csupán 2900 forintért, tegyük hozzá, azaz 14 dollárért, ami még a fele sincs az 1912-ben 36 dollár 25 centbe kerülő harmadosztályú menetjegynek. Nem beszélve a jóval kisebb kockázatról.

A múlt heti Magazinban közölt cikkhez (György Zsombor: Szárazdokk) tartozó táblázat élén – mint általában a hajókatasztrófák történetéről szóló írások esetében – a Titanic áldozatai szerepelnek 1513-an. De csupán időrendben. Rég megszokott, hogy a Titanicét nevezik a mindenkori legnagyobb hajóbalesetnek, ami azonban csak a misztikus vonásokkal felruházott esetre és a publicitására igaz. Lapunkban is olvasható két kínai személyszállító hajó katasztrófájának adata: az egyik hatezer, a másik mintegy négyezer utassal a fedélzetén robbant fel és süllyedt el 1948-ban a Sárga- illetve a Kelet-kínai-tengeren. 1987-ben egy tanker és egy túlterhelt komphajó ütközése következtében 4375-en haltak meg a Fülöp-szigetek térségében. Ezek a megdöbbentő számok jócskán mögötte maradnak azonban az eddigi legnagyobb emberáldozatot követelő hajókatasztrófának, a Wilhelm Gustloff nevű német hajó 1945. január 30-i elsüllyesztésének, amikor szinte percek alatt csaknem tízezer menekült, többségében nő és gyermek pusztult el a Keleti-tenger jéghideg vizében. Az eset a XX. század nagy elhallgatásai közé tartozik, a háború után a győztes Szovjetunió nem kérkedett ezzel a „haditettével”, a vesztes Németország pedig – sem az egyik, sem a másik – évtizedekig nem volt abban a helyzetben, hogy a sérelmeit mások szemére hányhassa. A hallgatás falát 2002-ben sikerült áttörnie Günter Grass írónak a Ráklépésben című regényével, ám jellemző, hogy még a Nobel-díjas és feddhetetlenül baloldali író bátor és őszinte tette is élénk kritikát váltott ki az úgynevezett baloldalon. A Grass történetében szerepelő Wilhelm Gustloff az egyik legnagyobb egysége volt annak a 672 kereskedelmi, utasszállító és iskolahajóból álló flottának, amelyet 1944 nyarától összpontosított a berlini vezetés a Balti-tenger térségébe az előnyomuló szovjet hadsereg elől menekülő mintegy 13 milliónyi német ajkú lakos evakuálására. A 25 és fél ezer tonnás Gustloffnak és a Deutschlandnak a terv szerint 6000-6000 utast kellett felvennie (a 66 ezer tonnás Titanic összlétszáma 3500 fő volt), a Hansa fedélzetén 3000, a Hamburgén 5000 menekülőnek kellett helyet szorítani. Azonban csak 1945. január utolsó napjaiban mintegy százezer balti és kelet-poroszországi civil németet, főként nőket, gyermekeket és öregeket kellett tengeri úton nyugat felé menteni a szárazföldön körülzárt térségből, ha nem akarták, hogy a Vörös Hadsereg áldozataivá váljanak. A Wilhelm Gustloff január 25-én kezdte meg az utasok felvételét Gdingen, lengyelül: Gdynia kikötőjében. A behajózottak száma hivatalosan 6600, más adatok szerint 7200, visszaemlékezések szerint 8000 volt, ám az indulás előtti órákban a szörnyű vérengzések hírére páni félelemben menekülő nők és gyermekek tömegével, ellenőrzés nélkül lepték el a hajókat. „Így tízezernél is többen tartottak a hajón nyugat felé” – olvasható az Élet és Tudomány 2005/6. és 7. számában megjelent írásban. A január 30-án Gotenhafenből a nyílt tengerre kifutó túlterhelt hajót már várta az S–13-as lajstromszámú tengeralattjáró, amelyik Alekszandr Marinyeszko parancsnoksága alatt január 10-én elsüllyesztette a Steuben utasszállító gőzöst (négyezer halott). Este kilenc óra után az S–13-as Stolpmünde térségében 700 méterre megközelítette a kivilágított Gustloffot, és három torpedóval egy óra leforgása alatt a tenger fenekére küldte. A mínusz 20 fokos hidegben esély sem volt a túlélésre, egy állandó veszélyben lévő, szintén civilekkel túlterhelt torpedóromboló, a Löwe kapitánya még így is kimentett a vízből néhány, csoda folytán megmenekült gyermeket. „Hatszor annyian veszítették életüket, mint a Titanic katasztrófája során, legalább négyezer gyermek fulladt meg” – vonja meg a katasztrófa mérlegét a cikk szerzője, Fiziker Róbert. A Wilhelm Gustloff alig ötven méter mélységben nyugszik a lengyel parttól 20 tengeri mérföldre, a roncsból az 1950-es években szovjet búvárok a legnagyobb titokban minden tárgyat elvittek.
A második világháború civil áldozatainak kettős mércével való megítélésének illusztrálására Günter Grass története mellé íme egy másik: a züllött életű, iszákos Marinyeszko kapitány 1990-ben megkapta a Szovjetunió hőse érdemrendet, azóta szobrot emeltek neki Szentpéterváron. A Titanic kapitánya, a tisztességben megőszült Edward John Smith a parancsnoki hídon állva süllyedt a mélybe, a rábízott hajóval együtt.