Róka fogta csuka

A latin-amerikai gazdasági elemzők is figyelemmel kísérik az Egyesült Államokat sújtó jelenlegi hitelválságot, amelynek egyik főszereplője a kínai gazdaság. Az élénk érdeklődés oka, hogy az Egyesült Államoktól függő Latin-Amerika több országa az utóbbi két évtizedben már nem egy alkalommal esett áldozatul egy-egy váratlan, de megelőzhető válságnak.

Legutóbb éppen Argentínában, ahol 2001 végén kis híján összeomlott a pénzügyi rendszer, s a bevezetett készpénzkorlátozás miatt az amúgy is több ponton sebezhető állam egy éven keresztül fájdalmas intézkedésekre kényszerült. Argentína egyelőre kiheverte a sokkot, s lendületesen növekszik a gazdasága, de továbbra is nagy az infláció és a munkanélküliség, illetve a feketegazdaság mértéke. Argentína több szomszédos országgal – Uruguayjal, Chilével és Brazíliával – együtt 2004 novemberében úgy döntött, hogy a kockázatos amerikai függés csökkentése érdekében Kínát elismeri piacgazdaságnak, s fejleszti vele a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokat. De a Venezuelával is szoros kapcsolatot kialakító Argentína az első latin-amerikai ország, amely augusztus közepén mégis piacvédő korlátozásokat vezetett be Kína ellen – a hazai ipar és foglalkoztatás védelmében –, mert a kétoldalú megállapodások mégsem váltak be.
A világ úgy tekint Chilére, mint a dél-amerikai földrész mintagazdaságára, amely az egyetlen olyan latin-amerikai ország, amely már stratégiai – szabadkereskedelmi – megállapodást kötött a három ázsiai gazdasági nagyhatalommal, Dél-Koreával, Japánnal és Kínával. (És elegánsan megfeledkezik a tényről, hogy Milton Friedman, a neoliberalizmus elméletének egyik kidolgozója személyesen győzte meg Augusto Pinochet tábornokot elméletének, a sokkterápia alkalmazásának helyességéről. Nem mellékesen a diktatúra segítségével, mielőtt még a Vaslady Nagy-Britanniában is kipróbálta volna.) Az amerikai hitelválságról a Chilében megjelenő baloldali La Nación augusztus 16-i cikke idézett a francia Le Monde-ban megjelent elemzésből: a Kínai Népi Bank még mérlegeli, mit tegyen az általa felvásárolt óriási mennyiségű amerikai adósságpapírral. A bank egyik elképzelése úgy hangzott – amit most már cáfol –, hogy szándékosan piacra dobja a birtokában levő adósságpapírokat, hogy pánikba ejtse a piacokat, s megrendítse az amerikai gazdaságot. Eközben az Egyesült Államok kongresszusa egyre türelmetlenebb, s ellenlépéseket fontolgat, amiért Kína manipulálja a deviza értékét, és továbbra is állami támogatást nyújt exportcikkeinek.
A kínai állam azonban legalább annyira foglya a helyzetnek, mint az amerikai gazdaság. Mert ha a kínai bank mégis az adósságpapírok eladása mellett dönt, akkor a bonok helyett nagy mennyiségű dollárra tesz szert, amit valahol be kell majd fektetnie.
De abban az esetben, ha azért ad el elegendő mennyiségű bont, hogy recesszióra kényszerítse az amerikai gazdaságot, s zavart okozzon a világ pénzpiacain, a kínai állam vezetőinek is el kell gondolkodniuk azon, hogy hol adják el a gyárak feleslegessé váló termékeit. Mihez kezdenek majd az utcára kerülő kínai munkanélküliek milliói? A szerző azt a lehetőséget sem zárta ki, hogy a munkanélküliek zavargásokat robbantanak ki, s akár meg is dönthetik kormányukat. A francia elemző végkövetkeztetése: a kínai pénzintézet inkább a megállapodást keresi az amerikaiakkal. A Kínai Népi Bank ugyanis ahhoz elegendő pénzeszközzel rendelkezik, hogy legális eszközökkel legalább ötszázalékos tulajdonrészt szerezzen bármelyik jelentős egyesült államokbeli cégben, s a stratégiai irányú vásárlások révén pedig még nagyobb befolyást szerezzen az amerikai gazdaság felett. Stephen Roach, a Morgan Stanley vezető közgazdásza mégis úgy véli, az Egyesült Államok képviselőháza kapitális hibát követne el, ha büntetőintézkedéseket javasolna Kína ellen.
Az argentin baloldali napilap, a Página 12 szintén augusztus közepi elemzésében viszont csak a magas kockázatú befektetőházakat, a hedge fundokat teszi felelőssé az Egyesült Államok jelenlegi hitelválságáért. A helyzet elemzése alapján arra a következtetésre jut, hogy megismétlődött az 1998-as pénzügyi válság, amikor az orosz gazdaságot magával rántotta az előző évi ázsiai pénzügyi csőd. A lap elemzője, Fernando Krakowiak az 1994. esztendőt tekinti a hedge fundok legerősebb évének, amikor megalakult a mindenható LTCM (Long Term Capital Management), s a hozzá hasonló cégek 1995–1997 között csillagászati összegeket kerestek. Az úgynevezett convergence trade elve alapján működő cégek abból az elméletből indultak ki, hogy a rövid határidőre kibocsátott értékpapírok hosszú távon is megtartják értéküket. Az idézett orosz válság miatt azonban az LTCM tönkrement, s a Federal Reserve-nek (Fed), az amerikai központi banknak kellett beavatkoznia, nehogy világméretű válságot okozzon bukása. Az USA-ban elburjánzott ingatlanspekulációkat is ezek a cégek táplálták, így most, hogy kipukkant az ingatlanbuborék, a felhalmozott tartozás miatt jóval kevesebb a cégek birtokában lévő tulajdon, mint amennyi pénzt menekítenének ki a részesedésüket követelő kisbefektetők.
Krakowiak szerint megismétlődik az LTCM története: a hedge fundok újra erős pozíciókra tettek szert, többségük már nem bankokhoz tartozik, hanem magáncég. Az ilyen befektetőházak igazgatótanácsi tagjai nem kötelesek beszámolni, milyen apportokhoz jutnak, hol helyezik el befektetéseiket, s menynyi a bevételük, ezért lehetetlen pontosan megállapítani, mekkora összegeket mozgatnak meg. Ennek ellenére egy-egy ilyen cég vagyonát dollármilliárdokra becsülik, nem számítva az említett convergence trade-ből származó összegeket. Az amerikai jelzálogválság pánikja azóta átterjedt az egész rendszerre, mert a Fed tőkeinjekciója ellenére még nem tudni, mennyire érinti/érintette a válság a banktól, biztosítótársaságtól vagy nyugdíjalaptól függő többi hedge fundot. Némelyik elemző szerint – és több befolyásos fejlett ország hasonlóan vélekedik – az ilyen válságok addig ismétlődnek, amíg nem szabályozzák a hedge fundok működését.