Semmi pánik, Hispánia

Ki tudja, hányadik virágzását éli a bossa nova, úgy is mint definiálható ritmus és úgy is mint műfaj. A hatvanas évek brazil dzsesszzenészei interkontinentálissá tették a latinok egyik kedvenc képletét, a kilencvenes években az elektrodzsessz térhódításával ismét beköszönt, most meg az van, hogy alig akad eleven vagy holt világsztár, aki megúszna egy jó kis bossanovásítást. És ez nem is mindig baj, például esetünkben sem, amikor az történt, hogy a világ legjobb rock and roll zenekarát is elérte a mánia, megjelent a Bossa n’ Stones című dupla CD-kiadvány. Történt ugyanis, hogy Miko Jackson, az album producere egyszer csak a következőket álmodta. Mi is legyen most – kezdődött az álom –, mindenféle zenét hallgatok, van egy hatalmas lemezgyűjteményem, több remek zenészgeneráció munkáit élvezem a legkülönbözőbb stílusokban, és látom, hogy nincsenek antagonisztikus ellentétek, minden fúzió lehetséges. Hiszen miből jött a rock and roll? Az Afrikából Amerikába hurcolt fekete rabszolgák bluesából és a déli fehér srácok countryjából. Két gyökeresen eltérő életmód és stílus találkozott össze és működik együtt, jelenleg úgy tűnik, a világ végezetéig, minden idők legérdekesebb mixeként. Vagy amikor Miles Davis beleszaladt a flamencóba, vagy az a pillanat, amikor Stan Getz összerakta a bossa novát a dzsesszel, és megszületett a Jazz Samba című album. Akadnak persze nagyobb ellenállást tanúsító matériák, amelyeknél nehezebb elkapni azt a fonalat, ahol az artisztikus vonások és a kifejezőeszközök a legjobb kombinációban találkozhatnak. Ilyen például a rock and roll, a legtisztább és legspontánabb cucc, amelyet az emberiség valaha feltalált. Jó, akkor tájékozódjunk ebbe az irányba, hátha lesz belőle valami – sugallta az álom. De ha már rock and roll, akkor foglalkozzunk a legjobbal. Essünk neki a Rolling Stonesnak – álmodta még, és felébredt.
Kockázatos vállalkozás volt, amely könnyen közröhejbe fulladhatott volna, de igaza lett. A koncepció készen állt, következhetett a megműtendő dalok kiválasztása. Egy olyan léptékű életmű esetében, mint a Stonesé, ez sem egyszerű feladat. Nyilván figyelembe kellett venni, hogy bizonyos számokat képtelenség kihagyni, ugyanakkor az is szempont lehetett, hogy melyik eredeti szerzemény alkalmas egyáltalán a transzplantációra. Végül 24 dal került fel a cédékre, kivételesen ide írom a címeket kedvcsinálónak és azért, mert a válogatás eleve elképesztő:
Fool to Cry, Let’s Spend the Night Together, Out of Time, Simpathy for the Devil, Under My Thumb, Statisfaction, Harlem Shuffle, Ruby Tuesday, Angie, Miss You, Start Me Up/Brown Sugar, Wild Horses, As Tears Go By, Jumpin’ Jack Flash, Beast of Burden, Emotional Rescue, Tumbling Dice, Mixed Emotions, Honky Tonk Woman, Paint it Black, She’s So Cold, It’s Only Rock ’n’ Roll, I’m Free, You Can’t Always Get What You Want.
Még olvasni is gyönyörűség, hallgatni meg olyan, mint elszédülni Rióban a strandon. Jó, vannak pillanatok, amikor a fátyolos női hang mellé sikítanak egyet, de hamarosan visszatér a mojito érzés. Pompás anyag, na, tessék sietni, vigyázat, limitált kiadás!
It’s only bossa ’n’ roll, but I like it.
Nézzünk még egy remek verziót arról, hogy milyen az, amikor a latin zene helyes arányban keveredik a rock and rollal, hovatovább a punkkal. Természetesen Manu Chaóról van szó, aki látta az idén a szigeten, tudja, miről beszélek, aki ismerte zenekarát, a Mano Negrát, szintén, és aki a hangszereléseit (például Amadon és Miriam legjobb lemezét), az is. Akinek kimaradt, kezdjen hozzá, szeretni fogja. Szeretni való a fickó, az attitűd, a modor, a zene meg bitang jó. Az új lemez címe La Radiolina, a borító gyönyörű színekben pompázik, nap, ég, tenger, a papír is szép, bár könnyen szakad. Manu Chao spanyolul nyomja, ami jól áll a rock and rollnak, és az is szimpatikus, amit a világról gondol. Gyaníthatólag nem kívánja megváltani, mint Bono vagy Sting, de szívesen énekel a helyzetről, mint például a Politik Kills vagy a Rainin in Paradize című dalokban. A politikának szavazatokra, az agyadra, hazugságokra van szüksége, drogokat, bombákat és torpedókat használ, és vér kell neki, mert a politika erőszak. Zaire-ban, Kongóban, Palesztinában és persze Irakban, mivel: „In Bagdad it’s no democracy, that’s just because it’s a US country!” Ezt mondja nekünk a szerző, miközben egy gigászi mezcalós üveggel a kezében mosolyog ránk. Igaza van, az élet jó, csak a világ nem az.

Bossa n’ Stones (Warner, 2007) l l l l l
Manu Chao: La Radiolina (Warner, 2007) l l l l l

Rövidre vágva

Beteg DVD-árak (hatvanperces Leonard Cohen nyolcezerért, mi van?) mellett nagyszerű sorozat a Rózsavölgyiben. Darabja 299 forint, a címe Goldline Classics, magam Händellel, Brahmsszal, Vivaldival, Purcell-lel, Williamsszel és Bachhal lettem gazdagabb, és elégedett vagyok.