Templomrom Felső-Csepelyen

Felső-Csepely puszta Nagyvázsony északkeleti határában, a település központjától jó öt kilométerre található. De nem könnyen: a régmúlt építészeti emlékeit kutató, évek óta tartó országjárásunk során kevés ilyen ügyesen rejtőzködő objektummal akadt dolgunk. Csak harmadszori nekifutásra sikerült a nyomára bukkannunk egy napraforgótáblával körbefogott, elvadult erdőcskében az Árpád-kori Csepely falu maradványainak. A Veszprémet Tapolcával összekötő országút ajkai elágazásánál északnak fordulván a 25-ös kilométerkőnél, Felső-Csepely puszta romladozó házaival szemközt kell egy földútra betérni, de csakis száraz időben. A megkapó szépségű déli Bakony tájképét a 600 méter magas Kab-hegy uralja, ám a csupán 279 méteres Vörös-dombról is elénk tárul a Balaton-felvidék erdeinek, apró falvainak pazar panorámája. Nem messzi a magaslattól, a vastól valóban vörös szántóföldön, majd bozótoson átvágva végre megleljük a pusztatemplomot.
A Balaton környékének műemlékeit ismertető legutóbbi monográfia (Koppány Tibor 1993-as kiadású munkája) pár sorban összefoglalja a csepelyi templom és a középkori lakóház műemlékileg védett romterületéről a fontos tudnivalókat. Az épületegyüttesről és a körülötte elterülő egykori település történetéről azonban meglepően részletes írott forrásanyaggal rendelkezünk. Elsőként Rómer Flóris tudósított a helyszínen 1876-ban látott régi parókia maradékairól és a közelében lévő romos falakról, pincékről. Németh Gábor 1901-ben gyűjtötte össze a területre vonatkozó levéltári adatokat kisebb régészeti kutatás okán. Mindezekről a Dunántúli Szemle 1941. évi számában olvashatunk felfrissített beszámolót Alaxa Kálmántól, aki az előző évben a Veszprém Vármegyei Múzeum vezetőjével járt a helyszínen. A templomromról készített vázlatait és fényképeit kísérő cikkből kiderül, hogy a Rómer által még lejegyzett északi sekrestye nyomát hat évtized múltával már csak földhányás mutatta, az északi és déli fal pedig annyira lemorzsolódott, hogy eltűntek az ablak- és ajtónyílások.
A település és az épületmaradványok története a XI. századig vezethető vissza: 1086-ban, majd 1135-ben kelt az a vélhetően hamis oklevél, amelyben Csepely falu a bakonybéli bencés apátság szőlőtermő birtokaként szerepel. Az első hitelt érdemlő adat 1233-ból származik Csepelyről – a szó fiatal sarjerdőt jelent –, amelynek lakói ekkor királyi vadászok és udvari pohárnokok voltak. Az 1333 és 1335 közötti pápai tizedjegyzék megnevezi a község plébániáját. Károly Róbert uralkodása idején is vadászok laktak Csepelyen, akiknek kiváltságát V. László 1453-ban újra megerősítette. A település földesurai az első vázsonyi lakótornyot építtető Vezsenyi család leszármazottai voltak, akikkel a község kisnemesei örök viszályban álltak jogsérelmeik miatt. Mátyás király 1472-ben Vázsonykő urának, Kinizsi Pálnak adta a falut, a Kab-hegyi erdőkkel együtt, a törökverő főkapitány azután továbbajándékozta a pálos szerzeteseknek. Özvegye, Magyar Benigna révén ugyan a Horváthokra száll a tulajdon, ám egy 1651-ben kelt levélben a pálosok bérbe adott birtokainak sorában említik Csepely négy elhagyott jobbágyportáját. A mohácsi vész utáni hadjáratok, majd a hódoltság idején a település lakói elmenekültek. Amikor a szultáni sereg 1663-ban megtámadta és felgyújtotta Vázsonyt, alighanem Csepely is ugyanerre a sorsra jutott.
Méri István vezetésével, 1957-től végezték a pusztává lett falu teljes régészeti feltárását. A vizsgálat alá vont háromszáz méter széles terület mintegy másfél kilométer hosszan nyúlik el észak–déli irányban, a Tapolca felé forduló Séd patak (alább Eger-víz) két forrása mentén. A település fallal kerített, temetővel övezett temploma a domb lejtőjére épült. Egyhajós, egyenes fallal záródó, négyszögletes szentélyű, torony nélküli épület. Északi oldalához sekrestye csatlakozik, amelynek falvonalát rekonstruálták. Nyílászárói közül egyedül a nyugati oromfalon látható keskeny, lőrésszerű ablak maradt meg, valamint a hajó déli oldalán lévő bejárat kerete. Jellegzetesen bakonyi kőzetfajtákból – vulkáni tufa és bazalt görgeteg-, illetve hasított kövekből, fehér és vöröslő dolomitokból – épült. A templomtól mintegy negyven méterre északra hosszúkás alaprajzú, egymáshoz kapcsolódó épületek falai figyelhetők meg az azóta sűrűn benőtt bozótban. Az ásatók közleménye szerint egy középkori nemesi udvarház alapjai tárultak fel – rendkívül gazdag régészeti leletanyaggal – az Árpádok korának fegyvereitől, lószerszámaitól és használati eszközeitől a Mátyás idejére jellemző reneszánsz cserépedényekig, kályhacsempékig, kőtöredékekig és egy különösen szép aranygyűrűig. Déli irányban további házak alapjai kerültek napvilágra, a középkori falusi élet tárgyi emlékeivel.
A felső-csepelyi leletek a veszprémi múzeumba kerültek, a becsesebb darabokat a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik. Az amatőr kincskeresők buzgalma nem csitul: valakik ezen a nyáron is megásták a cinterem földjét. Kegyetlenül széthajigálták a csontmaradványokat, köztük egy rég halott emberősünk koponyadarabját. A templomszentély kő oltáralapját durván megbontották, holott az is az 1958 nyarán elvégzett ásatás után lett rekonstruálva. Az erkölcsi érzék hiánya kézen fogva jár a tudatlansággal.