Virágom, világom

Ökumenikus jégtábla. A meglepő jelzős szerkezet nem valamiféle feltűnési viszketegségben szenvedő versből, hanem a zöldhírekből való. Tegnap fejeződött be az az egyhetes környezetvédelmi szimpózium, amelyet Grönland harmadik legnagyobb városában, Ilulissatban – régebbi dán nevén: Jakobshavnban – rendeztek Bartholomaiosz konstantinápolyi ortodox pátriárka kezdeményezésére. Az egyházfőt zöldpátriárkának is nevezik, olyannyira szívén viseli a globális felmelegedés sújtotta földgolyó sorsát. Az általa szervezett szimpóziumok hat éve zajlanak már azzal a céllal, hogy szorgalmazzák a párbeszédet tudomány és vallás között. Ilyenkor más világvallások képviselőivel együtt imádkoznak is a teremtett világ fennmaradásáért; így korábban a Fekete-tenger, az Égei-tenger, a Duna, az Adria, a Keleti-tenger és az Amazonas érdekében is. Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy rajtunk már csak az Isten segíthet, szögezzük le: szelíd nyomásgyakorlás ez az emberekre – politikusokra, döntéshozókra, iparmágnásokra – is, hogy sürgesse az ökológiai problémák megoldását. „Az óra tizenkettőt mutat. Ha nem ismerjük fel azonnal az idők jeleit, és nem cselekszünk azoknak megfelelően, mind több pusztító természeti katasztrófa vár ránk, amelyekért egyedül az egocentrikus ember a felelős” – fogalmazott a pátriárka márciusban a bécsi Stephansdomban a König bíborosról elnevezett díj átvételekor. Konstantinápoly messze van Grönlandtól, de ha az öngyilkos emberi civilizáció pár évtized alatt megolvasztja a sarki jeget, a Boszporusz két partját is elmossa az ár. Nem csoda hát, ha pópák, papok, rabbik és imámok fohásza esdekelt az ökumenikus jégtáblák között némi földi haladékért.
Mit tehetünk mi ehhez hozzá a Kárpát-medencében? Bármit, hiszen ugyanabban a világfaluban élünk. Ha már kicsi a szavunk a világalakító folyamatokban, legalább a teremtett világ idilljét, isteni állapotát rögzítsük. Például úgy, ahogyan két természetérzékeny hölgy kiállítása teszi ezt a környezetvédelmi minisztériumban. Nem tudom, hogy a Rába-habzásban megfáradt Fodor Gábor bekukkant-e olykor a földszinti Zöld Galériába – mindenesetre ha ezt tenné, talán a hajléktalanok iránt is több empátiát tanúsítana, s nem gyalázná őket nyilvánosan. Könnyen hajléktalanok lehetünk ugyanis mindannyian, vele egyetemben. Molnár Mária levelekből és szirmokból alkotott virágképei és termésékszerei, valamint Csűri Krisztina vászonra fotózott virágkölteményei ugyanis türelemre és szerénységre intenek bennünket. A Csűri-féle természetfotókért nem hiába lelkesedett annyira az élő fényképészlegenda, Szipál Martin. A festmény hatású képekről ugyanis a grönlandi fohász párja röppen az égre. Mi más is dicsérhetné jobban a teremtést egy porzó-bibe feleselésnél, egy kinyílt tulipán felülnézetből látható szabályos hatszögénél vagy egy napraforgótányér fantáziadús erezeténél? S vajon van-e érzékenyebb megközelítése az emberi birtokul kapott természetnek, mint a Molnár-féle finom ökoképek, e préselt virágokból és levelekből komponált profán imák, amelyeket országszerte számos kézműveskörben készítenek már a kedvcsináló füzetkék nyomán? S lehet-e eléggé örvendezni a termésékszereknek, amelyekért nem kell többtonnányi ércet kibányászni az anyaföldből? Reisinger János irodalomtörténész idézte velük kapcsolatban az esztétikai alaptételt: csak az a szép, ami részletében és egészében is az. A zöld pátriárka és a Zöld Galéria ugyanazt hirdetik: meg kéne teremtenünk végre köztük a családi békét.