A holtpont szédületében

Mintha én magam gondoltam volna el őket, akárha rólam is szólhatnának: mintha az én vívódásaim, öregkori tájékozódásom a mindennapi életben éledne fel Bertók László verseinek képeiben, jeleneteiben. Kortársak vagyunk. Ahogy szembenéztünk gyerekkorunkban a háború pusztításával, majd élni akartunk a kommunista diktatúra éveiben, túlélve a forradalmat, kikerülve a külföldre menekülést. Most megkerülhetetlen végzettel nézünk szembe: életünk céljával/elmúlásával. Itt kell tájékozódni. Számba venni a múlás mozzanatait, és felemelt fővel szétnézni, várva a célba érés ismeretlenségét. Élni a kétarcú (lemondásokkal és reményekkel teli) pillanatokban – mintha egy sokesélyes világban keresnénk helyünket, gondolataink, mozdulataink kapcsolódását az univerzumhoz. A szűk úton figyelmetlenül elsodró fiatal pártól és a mögöttünk sietni akaró közlekedőtől az utat elzáró bizonytalan lomhaságunkig, a lakásból távozáskor bezárt ajtó emlékezetének rögzítésétől egészen a túlvilág milyenségén elgondolkodó álmodozásig. Jogosnak érzem a többes számot, mert írhattam volna akár én is mindezt. Pedig Bertók László aggódva ügyel: nem mások helyett akar beszélni, csak saját – naponta adódó – ügyeit mondja-mondogatja. Csodálatosan feszes, pontosan fogalmazó, kiérlelt verseiben. Mintha csak ő maga szembesülne ezzel az így is, úgy is nevezhetem eseménnyel: életcsapdával/életmegoldás-kereséssel. Személyes jeleneteiből, mozdulataiból, adottságaiból indul mindegyik verse. Csak hát én olvasóként ugyanakkor azt hiszem: az én fejemből kéredzkednek át ezekbe az egyedi versekbe a gondolatok. Még a gondolatformálás módozata is. A mérlegelés mikéntje.
Persze nem hiszem, hogy mindez elfogódottá tenne irányában. Ha kilépek az összeolvasott közös tematikából, elcsodálkozva figyelem a kötetet a maga klasszikusan formálódó megszerkesztettségében. Önállósuló egyediségében. Remélem, a fiatalabbak éppúgy magukénak érzik majd ezeket a verses elgondolkozásokat. Így lenne jó, mert általuk megérthetnék, hogy népességünk jelentős része (majdan ők maguk is) befutott, befut ebbe a léttartományba. Ha megszeretik ezeket a verseket, talán másként tekintenek az öregekre. Mert amióta egy másik pécsi költő és egy nagy zeneszerző (Weöres Sándor és Kodály Zoltán) fiatalon felfigyelt arra, hogy baj van az öregek megítélésével, azóta a nemzet egyik fele leírta a másikat. Pedig nem így volt hajdanán. Akkor nem teher volt az öreg a betegellátáson, hanem a közös nemzeti gondolkozás és bölcsesség kútfeje. És az öregek akkor úgy is éltek-viselkedtek. Fontosak voltak, fontosnak tartották magukat. Ezt a szerepet pereli vissza a maga számára Bertók László, a közössége nevében is. Én hiszem, hogy hitelesen és költőileg sikeresen. A nagy költészet szintjén.
Nem valamilyen mindent tudó bölcs szerepét pereli vissza verseiben a költő, hanem éppen a mérlegelés, a bizonytalanság, a mulandóság és a múlhatatlanság sokféle esélyét mérlegeli. Úgy, hogy az életkor adta jeleneteken belül tájékozódva/tápászkodva keresi az egyes pillanatokban megjelenő megmaradás és tapasztalatátadás lehetőségeit. A zárójeles önkiigazítások adják e versek érett poétikai értékét. Ahogyan az ellentétek halmazát is belekalkulálja mondataiba a szerző. Mintha minden egyes pillanatban, még ki sem mondva egyetlen véleményt, már jelzi is annak ellentétét és számtalan másfajta lehetőségét. Nem sarkítva, hanem éppen keresgetve (maga és egyben olvasói számára is) a hihetőbb és elfogadhatóbb megfogalmazást.
Bertók László éppen arról az életállapotról beszél verseiben, amelyikben a legkevésbé beszélhetünk megoldásról. Az öregkorról, amely az egyes ember számára is a legtöbb bizonytalanságot gyűjti össze, és amelyről a jelenben társadalmilag sincs öszszehangolódott vélemény. „Mi lesz velem?” – vetődik fel mindnyájunkban a kérdés, amelyre a nem megnyugtató „Mi lesz velük?” külső válasz felel. A belső bizonytalanságot csak fokozza a külső elhatárolódás. A külső megoldásra a közösség és a politikusok remélt bölcsességét várjuk. A költőben a belső egyensúly, az univerzumban való helykeresés „öregségi” ihletése munkál.
Szerencsére. Szállóige lett Pilinszkytől: „A mélypont ünnepélye”. Szállóige lehet Bertóktól: „A holtpont szédületében”. Egyetlen versbe sűrítetten mi minden feszül egymásnak! A kiküzdött eredményesség mámorába, „miközben… az örökkévalóság egy pillanatra magáévá teszi” a kétkedés világát, amelyben aztán „a keserűség, a visszatartott (lenyelt?, elfojtott?) szavakkal”; „tehetetlenül (megadóan?, önfeledten?) zuhan”; ahol netán „kudarc (szenvedés?, kétségbeesés?, félelem?, halál?, tehetetlenségi nyomaték?) szakítja ki”. A letörtség „mélység ölelésében” pedig kimondja: „de előbb-utóbb vedd észre, hidd el, hogy nélkülözhetetlen szereped (részed?, feladatod?) van a működésben (?)”. És mindehhez hozzáfűzi a változtathatatlanban megnyugvás vívódó szavait: „Vagy hogy bizonytalanul (vesztesen?, csalódottan?, dühösen?, bölcsen?) belásd (elfogadd?, kimondd?), hogy nélküled is ugyanúgy menne (megy), menni fog (forog tovább) a megállíthatatlan, a »menthetetlen« (?)…” Mintha a kései ókor vagy a korai középkor teológus szent költőinek himnuszait olvasnám.
(Bertók László: Hangyák vonulnak. Versek. Magvető, Budapest, 2007. Ára: 1990 forint.)