Buliforradalom az Operaházban

Szocialistáink már nem olyan szégyenlősek, ha állami ünnepekről, megemlékezésekről, nemzeti értékekről van szó, mint voltak akkor, amikor még nem Gyurcsány Ferencnek hívták a miniszterelnököt. Lám, augusztus huszadikára is milyen szépen kifundálták, hogy a Hősök terén bemutatott István, a király paródiában arról legyen szó, hogy a kedves magyar nép fogja be a száját, és szaporodjon.
Az idei operaházi díszünnepségre azzal lepték meg a jelenlévőket és a tévénézőket, hogy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot is sikerült átértelmezniük, s mintegy a maguk képére szabniuk. Gyurcsány újabb „történelmi” beszédében arról beszélt, hogy ideje lenne szóba állnunk egymással a torzsalkodás helyett, s éppen akkor kígyózott be a hírcsík a képernyő alján, mely szerint a rendőrök és a Szabadság térről indult tüntetők, nem is messze az Operaháztól, több helyen összecsaptak. Na, ennyit a szóbaállásról, ha egyszer Gyurcsány semmiképp nem akarja megérteni, hogy a párbeszéd legfőbb akadálya ő maga és kormánya. A meglepő és mulatságos gyurcsányiádák után nem kellett tovább töprengenünk, ki lesz az az ötvenhatos, akit szocijaink mint adu ásztkidobnak a színpadra. Bocskay T. József személyével sikerült „megzenésíteniük” a Havas Szófia által nemrégiben mondottakat. Bocskay, az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség alapítója ugyanis azzal kezdte mondandóját, hogy ő nem volt nyilas és nem volt kommunista, bár ezt állítják róla, nem lőtt halomra oroszokat, de a helyén volt. Az a központi honlap azonban, amelyet tavaly az ’56-os forradalom és szabadságharc évfordulójára hoztak létre, úgy tudja, a levéltári kutatások szerint Bocskay tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak, bár politikai tevékenységben nem vett részt. 1956-ban pedig a Bányász mozinál harcolt.
Havas Szófia ötvenhatjába a Bocskay úr példásan betanult monológja után – mely A tanú című filmet és Pelikán elvtársat is idézte, csak a békaemberek maradtak ki belőle – következő ünnepi táncjáték forradalomképe már kevésbé férne bele: a táncoló, a kivetítőn menetelő fiatalokkal együtt vonuló táncosoknál ugyanis nem volt géppisztoly, és a színpadon még „mintha” sem jártak úgy házról házra, hogy zsidókat keresnének. Nem, ez olyan forradalom, ahol nagyon csúnya, előnytelen ruhákba meg ballonkabátokba öltözve táncolnak egy kicsit, aztán kinő belőlük a forradalom jelképes nőalakja, aztán bicikliznek egy kicsit, és máris kivívták a győzelmet, lehet zongorázni, szvingelni vidáman, gondtalanul és függetlenül.
Hogy a nyilas múltú ötvenhatossal mely rétegnek kívántak kedveskedni, az világos, de a bulizásért forradalmazók híre, víziója aligha jut el a balliberális ifjúsághoz. Bolondok lennének egy négynapos hétvége harmadik estéjén az m1 képernyője előtt szomorkodni, ha egyszer már ötvenegy éve ki van víva a buliszabadság.