Csíktól Palócföldig

Hányszor kívánjuk a pokolba a kéretlen házalókat, akik az új terjesztési szisztéma, a multi-level marketing következtében sokszor már nemcsak eladni szeretnék portékájukat, hanem minket is árusítóvá varázsolni! Betolakodnak még az internet világába is, s nemritkán a baráti, családi kapcsolatok szétbombázásához kezdenek, amikor szeretteiket ostromolják vásárlási ötleteikkel. E percben, amikor leültem a számítógép elé, hogy Szent Bonaventura egyik könyvének bejegyzéséről írjak, a Skype-on váratlanul ismeretlen házaló jelentkezett be, és arra buzdított, árusítsak minőségi parfümöket kedvezményes áron, s cserébe minden eladott termék után ezer forint üti a markomat. Bizonyára nem gondolt rá, de első felháborodásomban nekem sem az jutott az eszembe, hogy ennek a szerencsétlen, házalásra buzdító internetes kalózházalónak éppen Szent Bonaventura a védőszentje. Mint ahogyan a tükörkészítőké is.
Hogy miért lett Bonaventura (1218 körül–1274) a házalók védőszentje, annak sajnos nem akadtam nyomára. Az azonban biztos, hogy az itáliai szent rendkívüli türelemmel hallgatta meg minden hozzá forduló testvére ügyes-bajos problémáját. Legendája szerint egy alkalommal, amikor Assisi felé utazván megszállt a folignói kolostorban, mindenkivel beszélgetett, segített elrendezni rendtársai problémáit, ám az idő szűkössége miatt egy fráter nem kerülhetett sorra. Ez a balszerencsés barát azonban Zakeushoz méltó kitartással rendelkezett, előreszaladt az úton, oda, ahol a távozó Bonaventurának kellett elhaladnia, és odakiáltott neki, hallgatná meg őt is. A szent erre megállt, félretette egyéb sürgős teendőit, odalépett rendtársához, majd letelepedvén az út szélére hosszasan beszélgetett vele. Olyannyira elmerült, hogy amikor végre ismét elindulhattak, kísérői szemrehányást tettek neki az „időhúzásért”. Nem tehettem mást, válaszolta. Én szolga vagyok, ő pedig az úr. Az elöljáróknak úgy kell a testvéreket fogadniuk, hogy azok mint úr a szolgával viselkedjenek.
Ez a megállapítás akár Bonaventura egyik művéből, az Elöljárók aranykönyvéből is származhat. A szeráfi doktor ugyanis terjedelmes, több mint tíz kötetre rúgó életművében a tudományos és misztikus írások mellett gyakorlati „kézikönyveket” is hátrahagyott; a De sex alis seraphim, amelyet 1944-ben Elöljárók aranykönyve néven fordítottak magyarra, részben ilyen gyakorlati munka. Bonaventura több mint húsz éven keresztül volt a ferencesek legfőbb elöljárója, érthető, hogy megfogalmazta a helyi vezetők számára a velük szemben támasztható követelményeket. Persze e műve is úgy tartalmaz praktikus tanácsokat, hogy közben teljesen a lelkiekre koncentrál.
De írt más gyakorlati tudnivalókat tartalmazó könyvet is; a hagyomány neki tulajdonítja a rend újoncai számára készített, Speculum disciplinae ad novitios című munkát. Ezt ugyan ma már inkább a XIII. században élő, 1300 és 1304 között meghalt Bernardus de Bessa műveként tartják számon, de a Speculum disciplinae XVIII. századi kiadásai mind Bonaventura írásaként tüntetik fel.
Az egyik ilyen, meglehetősen csonka, talán kölni és a XVIII. század közepéről származó példány alapján állapítottam meg, hogy a diák mindig diák marad, még akkor is, ha szerzetesnövendék. E kötetet éppúgy összefirkálták, rajzolgatták, dekorálták hajdani novícius használói, mintha valami matematika- vagy retorikatankönyv lenne, s egy királyi gimnáziumban forgatta volna valami kisnemesi ivadék. A sokféle krikszkraksz és tollpróba mellett az egyik bejegyzésből kiderül az is, hogy a könyv nem mindig személyre szabottan volt egy-egy novíciusé – például 1808-ban Majerik Gellérté –, hanem volt idő, amikor a harmadik számú cellához tartozott, s nyilván mindig az olvasta, aki a cellában lakott.
Majerik Gellért két magyar nyelvű éneket is bemásolt a könyv szennylapjaira. Egyik sem ismeretlen, legföljebb kisebb eltérések mutatkoznak bizonyos szövegvariánsokhoz képest. A hátsó szennylapon például egy ma is elő-előforduló bűnbánati, húsvéti ének áll: „Bűnös lélek sirasd kérlek / Uradnak nagy kinnyát, / mert ártatlan, mint egy Bárány / szenved a keresztfán. / Tekints kérlek szent sebekre / Édes teremtődnek / Kiket szenved, hogy lelkedet / adgya idvességnek.”
Ez a cantio országszerte ismert volt, de talán érdemes megemlítenünk, hogy a Szécsényben lejegyzett változatának, amely közvetlenül bizonyára Szentmihályi Mihály egri kanonok 1797-ben megjelent énekeskönyvéből származik, legrégebbi forrása az 1675 körül másolt Csíkcsobotfalvi kézirat, és az éneket egy évvel később Kájoni János a nyomtatott Cantionale catholicumba is fölvette. Innen, Erdélyből indult „hódító útjára” a vélhetően még a török megszállás idején keletkezett, de idegen mintákat mutató, cseh eredetű dallammal elterjedt ének.
Bonaventurához persze semmi köze nincs ennek a szép bűnbánati éneknek. Igaz, magának a szeráfi doktornak sem volt köze a neki tulajdonított Speculum disciplinaehez (amelynek egyébként egyetlen hazai kiadása is véletlenül épp a csíksomlyói nyomdából került ki). De a mindenkit türelmesen meghallgató, élete végén kardinálissá kinevezett misztikus szelleméhez nagyon is közel állnak a Speculum bűnbánatra buzdító sorai, amit az ismeretlen szerzőjű ének is tükröz.