Emléktáblák, emlékversek

A Corvin közben november 3-án, az ’56-os gyásznap előestéjén felavatnak egy emléktáblát. Első hallásra nem olyan különleges hír ez. A Corvin közben lassan annyi a szobor meg a tábla, hogy el sem igen lehet igazodni közöttük: jut belőlük jócskán a Rajk László-féle mozi falára is. Ám az a márványtábla, amiről én beszélek, nem itt lesz, hanem a hátsó fertályon. Ott, ahol az ünneplők kevéssé szoktak megfordulni, de a hajdani szabadságharcosok szívéhez esetleg még közelebb is áll, mint a körút felé eső rész. Wittner Mária, Kévés György és a többi adakozó talán ezért is tartotta fontosnak. Györffy László-idézet lesz rajta a mind lényegesebb múltmentő üzenettel: technokraták és politikusok ne rajzolhassák át kényük-kedvük szerint a históriát. Épp ezért a forradalom topográfiáját, a Corvin közi események térképvázlatát is tartalmazza majd a sík kőlap – a Corvin sétány építkezésével ugyanis a hajdani ’56-os emlékhely pillanatokon belül eltűnik, s az ötvenegy évvel ezelőtti történések rekonstruálhatatlanná válhatnak némi civil rásegítés nélkül.
Az építész Kévés György, az Orczy téri kápolnaépítő jól tudja: miként a forradalmaknak lehetséges szentélyt emelni az építészet által, lehet általa szentélyt rombolni is. Az ’56-os budapesti emlékhelyek valahogy sorra áldozatul esnek a sajátos városépítészetnek, a beruházói mohóságnak. A Széna téren piciny sarkot kanyarítottak le a mamutméretű bevásárlóközpontból a kopjafás emlékezőknek, s érzésem szerint mind nagyobb veszélybe kerül a Magyar Rádió már-már szakrális forradalmi emlékhelye is: mióta megépítették előtte a mélygarázst, az ugrásra kész befektetők alig várják, hogy a közrádiót a készséges politika mihamarabb kiköltöztesse valahová a külvárosba. Ezernyi gond megszűnik ezzel: nem kell például a szebb napokat látott székházban rendőri rohamcsapatokat állomásoztatni a békés lakosság potenciális véresre verésének elősegítésére.
A méltatlan politika, a létező gyurcsányizmus csupán jelenkori forradalomképünket kezdi ki; ám a célzatos, szimbólumgyilkos városépítési gyakorlat a jövendőt is egyszer s mindenkorra el kívánja intézni. Vajon elegendő egy márványtábla az emlékezetkiesés ellen? S elég-e egy-egy emlékvers: olyan, mint amilyet Tóth Éva költőnő írt a forradalom negyvenedik évfordulójára? Az áradó szabad vers, az egy tömbből faragott kompozíció annak idején áttörésnek számított, megnyerte a Salvatore Quasimodo-költőverseny nagydíját, a szerzőnek még a Kossuth rádióban is engedték felolvasni. Hétköznapi nyelven, egy debreceni kamaszlány szemszögéből közelítette meg 1956 misztériumát, alulnézetből temérdek hasonlóságot találva 1945-tel. (A szebb lányokat például elővigyázatosságból ekkor is, akkor is el kellett csúfítani a dicsőséges szovjet seregek érkezése előtt.) Az akkori barátnő sírjától visszatekintve az egész sorsunk és történelmünk élet és halál ívére feszül fel, az egzisztencia drámájába van zárva. És mégsem mindegy, hogy közben miként viseljük magunkat: egész átmeneti létezésünknek a rövidlátó politika és fogyasztás számára értékelhetetlen dolgok – erkölcs, barátság, hazaszeretet – szolgáltatják az értelmét.
A tizenegy éve született Tóth Éva-vers időközben szokatlan nemzetközi karriert futott be. Tizenhat nyelvre – angolra, németre, olaszra, franciára, spanyolra, oroszra, finnre, portugálra, baszkra, macedónra, máltaira, hindire, észtre, vogulra, románra és lengyelre – fordították le, s a tizenhét nyelvű kiadást bibliofil küllemben, számozott példányokban jelentette meg a Kráter Műhely. Sajnos ahhoz túl hosszú, hogy kőtáblákra lehetne vésni.