Gyurcsány Ferenc mint magányos hős

Kemény fába vágja a fejszéjét, aki meg akarja fejteni a miniszterelnök operaházbeli beszédének tartalmát. Az egymással csak hézagos kapcsolatban lévő, nem egészen világos mondatok külön szövegtani elemzést igényelnének, annyi azonban bizton megállapítható: a milliárdos feltehetően maga is csak legfeljebb homályosan volt tisztában azzal, mit is akar mondani. Az egész beszéden mégis átsütött egy magát 1956 fő letéteményesének kikiáltó személy furcsa, eddigieknél erősebb sértődöttsége, amely immár saját maradék támogatóival szemben is megnyilvánul.

A pszichológiai tudományok művelőinek valódi csemegét szolgáltatott Gyurcsány Ferenc, mivel újdonság volt, hogy a sértett, perlekedő hangvétel mintha a jelenlévő meghívottakra is vonatkozott volna. A pártelnök-kormányfőtől eddig is megszokhattuk, hogy valamifajta ködös igazságtevő übermensch-szerepkörből fensőbbségesen osztja az igét. Nemesnek szánt haragját, méltatlankodását mégis mindig külső erőkre összpontosította, amelyek úgymond a lendület és haladás kerékkötői, gátjai a nagy ívű tervekkel szemben. Most viszont alapvetően változott a helyzet: mintha pártbeli és párton kívüli, számban egyre gyarapodó ellenfeleinek, továbbá magára haragítottjainak is címezte volna panaszos hangütését és vádjait, amiért nem képesek követni őt az általa belakott erkölcsi és filozófiai magaslatokra.
Amikor arról beszélt: ne kelljenek újabb hősök, hogy Magyarország független, szabad és demokratikus legyen, mintha csak magáról szólt volna. Ugyanígy akkor is saját szerepét érzékeltette, amikor azt fejtegette: a forradalom leverése után kellett egy új nemzedék, amely megteremtette a szabad, demokratikus Magyarországot. Summa summarum: van egy magányos hős, aki dacol a meg nem értéssel, hiába ő a végrehajtó hatalom feje.
Sokakban fölvetődhet, vajon milyen új nemzedékről beszélt a kormányfő, hiszen az ötvenhat utáni új generáció a kíméletlen kádári elnyomás alatt őrlődött – már ha itthon maradt. Feltűnő továbbá, hogy egy október 23-ra emlékező ünnepi beszédben egyetlen szó sem esett a szovjet megszállásról, az évtizedekig tartó pártállami megtorlásról. A kormányfő úgy tett, mintha legfeljebb emberi gyöngék akadályozták volna, hogy az ország már akkor meginduljon a reformok útján.
Különösen hangzott az a frázis, hogy azt keressük egymásban, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt, hiszen a multimilliomos úgy szónokolt az összefogásról, az erők egyesítéséről, hogy hermetikusan elzárta magát mindenkitől az ünnep előestéjén. Kérdés: hogyan akar valaki kapcsolatot találni a választókhoz, ha betegesen irtózik minden emberi kontaktustól, és a több száz méterre száműzött polgárokat is zaklattatja és megfenyítteti? „Nem lenne itt az ideje annak, hogy azt keressük, ami öszszeköti ezt a fantasztikus országot? Nem gondolják, hogy 1956 méltó ünneplése csak az lehet, hogy emberek kezet nyújtsanak egymásnak? […] Hogy ne kelljen semmi különleges oka lenni annak (sic!), hogy figyelemmel és odaadással forduljunk embertársaink felé” – fuvolázott Gyurcsány, akinek elég zavaros elképzelései vannak a diktatúra és demokrácia különbözőségeiről is. Úgy fogalmazott: nem az a veszélyes, ha visszavágyunk a puha vagy kemény diktatúra világába, a veszély az, hogy nem merünk elindulni. A veszély az, ha azt gondoljuk, hogy történelmi sérelmeink vagy megvertségünk fölemlegetése mindig elegendő ok lehet ahhoz, hogy ne keressük mindazt az erőt, amitől olyan nagyszerű ez az ország és képes volt nemcsak megmaradni, hanem fejlődni. Vagyis: az se baj, ha diktatúra van, a lényeg az, hogy elinduljunk – még ha nem is tudjuk, merrefelé.
Az igazi veszély pedig a történelmi sérelmek felemlegetéséből fakad, így azokat nemhogy orvosolni nem lehet, de el is kell felejteni. Választ kaptunk tehát arra, miért nem eshet szó sem a forradalom vérbe fojtásáról, sem a megtorlásról, de talán arról is képet alkothatunk, miért nem ajánlatos a jelen bűneit sem feszegetni. Kádár János pártfőtitkár 1989 tavaszán mondta el hírhedt utolsó beszédét az MSZMP Központi Bizottsága előtt, amelyben leépülő elmével, összefüggéstelen mondatokkal, de sokat elárult diktatúrája lényegéről.
Gyurcsány Ferenc kitaposott ösvényen halad, amikor olyan nehezen dekódolható szövegeket mond, mint például a következő: „A harmadik magyar köztársaság demokratikus rendjét nem pár száz hangoskodó fenyegeti. Nem ők, hanem azok, akik úgy gondolják, hogy van rajtunk, polgárokon kívül, a mi különbözőségeinkben is megmutatkozó sokféleségen kívül valami más is, valami, egy olyanfajta tekintély, ami elviselhetetlenül és elfogadhatatlanul kényszerít bennünket arra, hogy föladjuk önmagunkat.”