Hajós reggelek

Mi a jó élet titka? Pick Tamás szerint vagy az, hogy a boldogság valószínűségét maximalizáljuk, vagy az, hogy a boldogtalanság valószínűségét elkerüljük. A szegedi szalámigyár egykori alapítójának unokája az előbbi, kockázatosabb utat járta Szegedtől Melbourne-ön át Bostonig, aztán a rendszerváltás után újra Magyarországon. A nyolcvankét éves elegáns, ősz férfival útközben, vonaton, Szegedről jövet találkoztam.

Még idejében, 1948-ban elhagyta az országot. Hogyan alakult a sorsa?
– Először Svájcba mentem, beiratkoztam az egyetemre. Korábban érdekelt a pszichológia is, de vonzott a diplomáciai pálya is. Mivel hontalan lettem, egyértelmű volt, hogy diplomata már nem lehetek. Két évet tanultam a zürichi egyetem pszichológiai karán.
– Akkoriban még élt C. G. Jung.
– Élt, de már nem dolgozott, viszont egy tanítványa tanított, és ott dolgozott Szondi Lipót is. Érdekes, hogy amikor rájöttem, a Szondi-teszt nincs megalapozva statisztikailag, nem tudtam használni. (A teszt átütő eredményeket hozott a mániás depresszió, a bűnöző hajlam, a homoszexuálisok és az epileptikus betegek felismerésében – K. E.)
– Mi volt a következő állomás?
– Ausztráliába kerültünk. Helyes a többes szám, mert közben megnősültem. Egy holland diáktársamat vettem el. Két hétig Triesztben voltunk egy szögesdróttal bekerített táborban, ahol nem tudom, miért, de óriási kiváltságot élveztem, egyszer kimehettem vásárolni. Ausztrália akkor bevándorlókat keresett, Svájc viszont azt szerette volna, ha minél hamarabb elhagyjuk az országot. A svájciak még felszólításokat is küldtek, hogy mely országok keresnek bevándorlókat, és fizették az utat is egészen a hajóig.
– Két bőrönddel vágtak neki, mint a filmekben?
– Pontosan. Ausztráliában, Melbourne-ben befejeztem az egyetemet úgy, hogy délután egy konzervgyárban dolgoztam. Később tanársegéd lettem az ottani egyetemen. Ezt az állást nagyon szerettem annak ellenére, hogy kevés volt a fizetésem. Amikor azonban megszületett az első gyerekünk, már nem volt elég a keresetem, így elfogadtam egy állást Tasmaniában.
– Tasmaniában?
– Tasmania Ausztráliához tartozó sziget délkeleten. Iskolapszichológus lettem. Ott születtek meg a fiaim.
– Hogy hívják őket?
– Az első neve mindegyik gyereknek angol, a második magyar.
– Beszélik a nyelvünket?
– Nem, de jártak Magyarországon, és tudják, hogy magyar származásúak. Sőt az unokák is jártak itthon, Szegeden is, a szalámigyárban. A legidősebb unokám, aki a bécsi egyetemen tanul, beszéli is valamelyest a nyelvet. Diplomatának készül.
– A szalámigyárat az ön nagyapja alapította 1869-ben.
– Igen, a kiegyezés után két évvel. Nem véletlenül. A család eredetileg a tizennyolcadik században jött be Morvaországból. Édesapám családja magyar zsidó, édesanyámé osztrák katolikus. Akkoriban a gabonakereskedőknek gyakran paprikamalmuk is volt, és hentesárut is gyártottak. Először a nagyapámnak is szeszgyára volt, a szaláminak akkor még csak másodlagos szerep jutott. Aztán járt Olaszországban, ahol megkóstolta az olasz szalámit. Nagyon ízlett neki. Munkásokat hozott be, akik megtanították a magyarokat a szalámikészítés fortélyaira. Tíz alkalmazottal kezdett, elég jól. Csak az volt a baj, hogy nagyon fiatalon, 1894-ben meghalt. A nagyanyám egyedül maradt négy gyerekkel, apám, a legidősebb fiú is mindössze tizenhárom éves volt. Ráadásul gazdasági válság volt az országban. Végül a nagyanyám bátyja segített az irányításban apám nagykorúságáig.
– Hogyan teltek a mindennapjaik gyerekkorában?
– Édesapamát alig láttuk, rengeteget dolgozott. Többnyire csak a vasárnapi ebédnél találkoztunk vele. Általában fél hétkor vacsoráztunk, ő viszont csak kilenckor ért haza. Egyikünknek mindig meg kellett várnia, hogy beszélgessünk vele. Az idősebb nővéremnek hétfő, a fiatalabbiknak kedd, nekem a szerda jutott, aztán kezdtük elölről. Mindig vitatkoztunk, melyikünk a soros.
– Annyira akartak találkozni vele?
– Éppen hogy nem. Nem volt valami izgalmas. A beszélgetésünk abban állt, hogy ő kérdezett, legtöbbször azt, hogy mi volt az iskolában, mi egyszavas válaszokat adtunk, aztán elakadt a beszélgetés. A magyar nagypolgári családok általában majmolták a főúri családokat. Talán emiatt nem volt szoros kötelék a gyerekek és a szülők között. Nem emlékszem, hogy az anyám megsimogatott vagy ringatott volna. De nem magáztuk egymást.
– Volt nevelőnője?
– Nevelőnő? Persze. De volt szobalány, házmester, házmesterné, sofőr, kocsis és szakácsnő is. Emlékszem, vadászni az apám mindig lovas kocsival járt.
– Hol laktak Szegeden?
– A gyár mellett, a Tisza-parton.
– Voltak barátai?
– A környékünk tele volt munkásokkal, akiknek voltak ugyan gyerekeik, de nekem nem volt szabad barátkoznom velük. Meglehetősen magányos voltam. Megmaradt egy furcsa élményem: tizenkettő lehettem, amikor Olaszországban megismerkedtem két velem egykorú fiúval, latinul beszélgettünk. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor használtam ezt a nyelvet. Akkor jöttem rá, hogy milyen fontos a nevelés. Azokkal a gyerekekkel jobban megértettük egymást, mint a szomszédokkal.
– Hova járt iskolába?
– Az egyetem gyakorlógimnáziumába, amely ma építészeti szakközépiskolaként működik. Fiúgimnázium volt. Emlékszem, hogy reggelente tornaórával kezdtünk, körbe kellett futnunk az iskolát. Egyik alkalommal, amikor a tanár nem volt velünk, átmentünk a lánygimnázium elé – nagy élmény volt! Tizenhat éves voltam, amikor először udvaroltam egy lánynak. A háború alatt néhány osztálytársammal egy telefonközpontban dolgoztunk. Valamelyikünknek az az ötlete támadt, hogy hívjunk föl két fiatalt, akikről tudtuk, szeretik egymást, de nem merték bevallani egymásnak. Összekapcsoltuk őket azzal a szándékkal, hogy majd kihallgatjuk őket. Úgy kezdték, hogy örülök, hogy hívtál! Mire a másik: te hívtál! Pár perc múlva azonban már nem volt érdekes, ki kit hívott.
– Mi lett az édesapjával?
– Kijött velem Svájcba. Könyörögtem neki, hogy maradjon velem, de azt mondta, hogy nem, ő magyar ember! Erre azt válaszoltam, de apa, hamarosan államosítani fogják a gyáradat. Felháborodott. Magyarországon ez nem történhet meg! De pár hónap múlva, egészen pontosan 1948 nagypéntekén megtörtént. Apámat kitették az irodájából, később a házunkat is elvették. Apámat börtönbe csukták, igaz, csak pár hónapig. Az életét portásként fejezte be.
– Ugorjunk át Tasmaniába!
– Tasmania a világ végén volt, legalábbis akkor úgy éreztük. Amikor felajánlottak egy állást Sydneyben, a Csendes-óceán partján, azonnal elfogadtam. Akkoriban nem volt különleges eset, hogy egy kezdő pszichológus ide-oda költözik. Nem a városban, hanem tőle huszonöt kilométerre laktunk, egy nemzeti park közepén. Szép volt, csak sokáig tartott az utazás. Bár életemben nem olvastam annyit, mint akkor.
– Vonattal járt?
– Hajózással kezdtem a napot, majd vonattal mentem tovább. Képzelje el, minden reggel a Csendes-óceán egy öblében kezdődött a nap, nagyon kellemes volt a hajóút. Reggel héttől kilencig utaztam. Hamarosan törzsutas lettem, megismerkedtem a többi utassal. Barátságok szövődtek. Sokat beszélgettünk.
– Meddig tartott ez az állapot?
– A hajós reggelek? 1962-ben költöztünk Amerikába.
– Akkor 1956-ban még Ausztráliában volt.
– Persze. Emlékszem a melbourne-i vízilabda-mérkőzés hatására. Óriási felháborodást váltott ki, hatalmas volt az oroszok iránti ellenszenv. Érdekes volt, ahogy a sorsomba beleszólt a forradalom. Amikor 1948-ban elhagytam, azt gondoltam, soha többet nem jövök Magyarországra, mert bár lehet, hogy egyszer vége szakad a kommunizmusnak, de valószínűleg később, mint az életemnek. Odakint kevés volt még a magyar, és én nem is kerestem őket. Aztán ’56 behúzott. Az események hatására hárman, tasmaniai magyarok elmentünk az ausztráliai külügyminiszterhez. Arra kértük, hogy magas kvótát állapítsanak meg a magyar bevándorlóknak. Ausztrália lakossága akkor nyolcmillió volt, amihez néhány hónap alatt tízezer magyar bevándorló csatlakozott. Amerikában is részt vettem a magyarok életében. Egyszer Bostonból hazafelé menet megláttam egy magyar kocsit, integettem. A piros lámpánál aztán beszélgetni kezdtünk, amit egy benzinkútnál folytattunk. Kiderült, hogy a férfi, magyar mérnök, tagja egy kinti magyar egyesületnek. Hívott, beléptem. Emlékszem, 1986 táján egy este a nyugdíjaskorról és annak pszichológiai vetületéről beszéltem. Később tagja lettem a Harvard-körnek is, ahová közvetlenül a rendszerváltás előtt ellenzékieket hívtunk Magyarországról, Orbán Viktor is járt nálunk.
– Miért döntött úgy, hogy visszajön Magyarországra?
– Megtörtént a rendszerváltás. Izgalmas volt számomra az is, hogy végre történik valami a hazámban. A pszichológia és a társadalom kapcsolata érdekelt egész életemben. Meg úgy tűnt, segíthetek abban, hogy a társadalom jó irányba változzék.
– Kapott lehetőséget?
– Sajnos nem kaptam. Irigységet viszont igen. Azt éreztem: „Nektek bezzeg könnyű volt! Most visszajöttök, és mindent ránk akartok erőltetni! Pedig ti nem tudtok semmit, mert nem éltetek itt.” Pedig nem akartam én semmit ráerőltetni senkire, csak szívesen meghallgattam volna, hogy mi a probléma. Még egy konferenciát is szerveztem a témáról, annyira bántott a dolog.
– A gyárért kapott kárpótlást?
– Kaptunk, bár a testvéreim – büszkeségből – nem szerették volna elfogadni, annyira kevés volt. Én pragmatikusan gondolkozom, így végül rábeszéltem őket. Elfogadtuk mint életjáradékot. Remélem, hoszszú életünk lesz… Utána pereltünk is jogtalan névhasználatért. A Szegedi Városi Bíróságon megnyertük a pert, a Csongrád Megyei Bíróságon azonban elvesztettük, akárcsak a Legfelsőbb Bíróságon. A kérdés az volt, továbbmenjünk-e Strasbourgba. A hozzáértők azt mondták, biztos, hogy hosszú ideig tartana a per, és az is biztos, hogy drága lenne. Csak az nem biztos, hogy végül nyernénk, a név ugyanis – jogi kifejezéssel – tárgyiasult.
– Mivel foglalkozik pontosan?
– Nemcsak az egyénre, de egy népre is hatnak bizonyos traumatikus események. Így Trianon vagy például Ferenc Ferdinánd meggyilkolása Szarajevóban, amely napra pontosan a rigómezei csata (1389 – K. E.) hatszázhuszonötödik évfordulóján történt. Nem véletlenül.
– Biztos?
– Véletlen volt, és mégsem az. Szükségszerű véletlennek mondanám. A tizenhatodik században a törökök szállták meg Magyarországot, lésőbb az osztrákok. Ferenc Ferdinánd azért volt ott, hogy hadgyakorlaton vegyen részt. Bosnyák csapatok fezben jelentek meg, hogy hangsúlyozzák muzulmán voltukat. Azon csodálkozom, hogy az osztrák–magyar hírszerzés nem gondolt arra, milyen rizikó hadgyakorlatot tartani szerbek, bosnyákok lakta területen – a rigómezei csata évfordulóján.
– Nemcsak a munkája, hanem a magánélete is változatos volt, háromszor nősült. Ez is szükségszerű véletlen?
– Vagy úgy élek, hogy a boldogság valószínűségét maximalizáljam, vagy úgy, hogy a boldogtalanság valószínűségét elkerüljem. Ez kétfajta életstratégia. Az egyiket a kockázatviselés jellemzi, a másikat a biztonságra törekvés. Az előbbivel nemcsak a boldogságnak adok lehetőséget, hanem a boldogtalanságnak is persze.
– És? Inkább boldog volt?
– Többet voltam boldog, mint boldogtalan. A közepes időkben pedig mindig a boldog időből táplálkoztam. Arra gondoltam, hogy leszek még boldog, csak ki kell várni.
– És így lett?
– Így.