(hasonlítunk-e egymáshoz )

Én nem tudom, hízelgő-e számomra az a megállapítás, hogy egyéves unokám, Ambrus, leginkább hozzám hasonlít. Apai nagyapja szerint „még a járása is olyan”. Most azon tűnődöm, legyek-e büszke átörökített génjeimre, vagy kissé szégyenkezve ismerjem be az összefüggést: ha egy csecsemő hasonlít rám, nyilván én is hasonlítok a csecsemőre.
A fejforma rendben is van: boltozatos homlok, intelligenciát sejtető hajkontúrokkal, jól fejlett agykoponya, keleties pofacsontok, de a szem, az a ragyogó, hatalmas kék szem vajh emlékeztet-e az én sárgásbarna, egérszerű gombszemeimre? Odaállok a tükör elé, megpróbálok úgy mosolyogni, ahogy Ambrus mosolyog; felfénylik körülötte minden, az én mosolyomtól elfancsalodik a foncsor, a tükör homályos marad, és nem halványulnak el a csillagok.
Na jó! Hetven felé közeledve, koronákkal fogaimon, sok-sok élettapasztalattal a vállamon persze hogy nem tudok úgy mosolyogni, mint Ambrus tizenegy vadonatúj fogával. De hiszen nemcsak a szája mosolyog, nem onnan árad az élet és a szeretet tündöklése, igen, igen, a szem és a lélek – a lélek ragyog fel a nagy, ártatlan, sötétkék szemekben. S az én lelkem vajon hova lett? Na jó! Jó bizony. Ő mint csecsemő még ifjúnak sem mondható, én pedig éltes vagyok, habár fürge. Négykézláb is utolérem. Mióta két lábra állt, néha eszembe jut, hogy én kifelé megyek, ő jön befelé. A léleknek két kapuja van: Isten őrzi mindkettőt. Szerencsére még találkoztunk.
A testalkatunkban is van némi közös, ne vegyék dicsekvésnek, de atletikus a termetünk. Valamikor én is fel tudtam ülni hasizomból. Pelenkázás és strandolás közben megfigyeltem, hogy Ambruskának a felsőteste deltás, széles válla van és keskeny csípője, ha hiszik, ha nem. Ritka jelenség ez egy csecsemőnél. A pocakocska pedig nem számít. Az ő deltája nő, az enyém apad. Ám én nem viselek három hurkát a combomon. Neki nemrég még négy volt. Az ide-oda járkálásnak a hurkák isszák meg a levét. Ambrus lassan – na nem most – nyúlánknak lesz mondható. Termetéhez képest, relatíve, ötször erősebb nálam. Mióta két lábon jár, Natasa lesütött szemmel megy el mellette, közben gyötri a zöld szemű szörny. Ő ilyenkor megérinti a kutya fejét, és a mosolya egy csöpp félénkséggel fölragyog. Icipicit tart Natasától, még nincsenek egy súlycsoportban.
Na jó! Az biztos, ha Ambrus járása olyan, mint az enyém, az enyém is olyan, mint az övé. Nézzük hát, ő hogyan jár. Nem könynyű leírnom. Mivel imént, alig egy hónapja tanult meg lépegetni, a kezeit oldalt kissé széttárva tartja, így egyensúlyoz. Akkor érzi magát biztonságban, ha valamit a markában fog, valószínűleg az az érzése, hogy abba kapaszkodik. Ha lendületbe jön, nem tud megállni, lábai egyre szaporább léptekkel követik a fejét, s mikor vészesnek látszik a helyzet, letottyan. Néha ingadozik, s ha valami akadály kerül elébe, a biztonság kedvéért jó magasra emeli a lábát. Ilyenkor a Vörös téren díszelgő szovjet katonára emlékeztet. Egyébként lábfejét kissé kifelé fordítva jár, és – valljuk be – időnként döcög. Ha döcögése túlzottan felgyorsul, anyja karjába omlik. Mit mondjak még? Nézem, és hasonlóságunk elve alapján elképzelem magam, amint oldalt tartott kezekkel, enyhén imbolyogva, apró léptekkel végigdöcögök az utcán, és minden járdaszegélynél orosz típusú díszlépést csinálok. Vajon ugyanúgy mosolyra derítek-e mindenkit, mint amikor Ambruska a felfedezés izgalmával fel-le jár?
Na jó! Ehhez a járáshoz az ő arcocskája, az ő termete és az ő mosolya kell. Ahogy utaltam rá, ettől a mosolytól az eső eláll, a felhők eloszlanak, a nap magába szívja, mint a harmatot. Hogy nekem miért lesz néha könnyes tőle a szemem, én nem tudom…