Haszonvadászok kezében az élet

Fél évvel hazai megjelenését követően Magyarországra is eljutott Michael Moore legújabb provokációja. Az amerikai több-biztosítós egészségügyi rendszer embertelenségéről szóló Sicko ez idő alatt a világ harmadik legnagyobb bevételt hozó dokumentumfilmje lett. Az első az Al Gore-film, a második saját műve, a Fahrenheit 9/11. Tudja, mit csinál.

Senkinek ne legyen kétsége: a film egy példákkal, történetekkel megtámogatott tiltakozás a magánbiztosítók által nyújtott egészségügyi szolgáltatások ellen. Moore-nál már megszoktuk, nem nagyon pepecsel a nézetek sokaságának bemutatásával, annál nagyobb műgonddal érvel viszont saját véleménye mellett. Mindegy, hogy mit kíván bizonyítani: Bush ostobaságát, az elcsalt választást, az iraki háború életeket pazarló gonoszságát, a média és az engedélyezett fegyverviselés társadalomromboló hatását: ha megvan a tétel, sziklaszilárdan épül köré a bizonyítás. Ezért vagy utálják, vagy imádják. Az Amerikai Filmakadémia inkább imádja, ezt egy Oscar-díj megszavazásával már ki is fejezte. Nálunk inkább tendenciózusnak, szubjektívnak, az indulatosabbak hazugnak tartják. Az biztos, hogy nem méricskéli patikamérlegen a megszólalók egyensúlyát, de az ő célja nem is az objektivitás. Moore vállalja meggyőződését – pártpreferenciáját is: demokrata – és ezen alapokon állva meggyőzni szeretne. Ehhez mesterien használja a dokumentumfilm, az oknyomozó újságírás, a televíziós riport, a humor és a játékfilm eszközeit.
Mindenesetre a Sicko megérkezett, épp akkor, amikor a magyar kormánypártok egyetértésre jutottak a társadalombiztosítás privatizációjáról, amikor a parlamentben tettre kész a szavazógép, és noha egyetlen állampolgár sem szavazta meg, hogy élete és egészsége profithajhász cégek kezébe kerüljön, oda fog. Most, ebben a filmben megnézhetjük, mit veszítünk, és mit kapunk helyette. Tudom, a nálunk bevezetni kívánt magánrendszer más, mert nem is teljesen magán, és ígéretet kaptunk, hogy mindenkit ellátnak majd. (Igaz, arra is kaptunk, hogy nem lesz több-biztosítós rendszer, de az régen volt.) Mellesleg az amerikai rendszer bevezetője, a lábujja körmétől feje búbjáig korrupt Nixon is azt mondta – a Sicko tanúsága szerint –, az amerikai lesz a világ legjobb egészségügye, meg azt bizonygatta, hogy mindenki meg fogja kapni az ellátást, akinek szüksége van rá. Hogy hazudott, azt a film szerint a Fehér Házban 1971-ben rögzített beszélgetés tanúsítja, amelyen az elnököt valaki a magánbiztosító hasznosságáról győzködi. Így: a rendszer azért jó, mert minél kevesebb az ellátás, annál nagyobb a profit. Elnök meggyőzve, másnap bejelentés a magánbiztosítós rendszerről. Vajon nálunk is így ment?
Az oknyomozás kideríti, hogy szeptember 11. hősei sem kapnak megfelelő kezelést, hogy a gyógyszerek drágák, hogy aki nem tud fizetni és nem biztosított, azt ellátás nélkül kihajítják az utcára, hogy a kórházak illetékesség híján a sürgősségi eseteket sem látják el, hogy a biztosítók olyan alkalmazottakat tartanak, akiknek feladata valamilyen jogosulatlanság kimutatása, mert a cég a lehető legtöbb pénzt akarja visszaszerezni, hogy idős emberek kénytelenek eladni a házukat, ha megbetegszenek, mert biztosítottként sem tudják állni a gyógyulás költségeit. Azt is kinyomozza, hogy az Egyesült Államokban egyetlen hely van, amelynek lakóit ingyen gyógyítják: Guantánamo. Egy percet sem habozik, felpakolja beteg és reményvesztett interjúalanyait három lélekvesztőre, és irány a támaszpont. A színpadias partraszállás persze nem sikerül, de Kubában szívesen kivizsgálják a hajók mindegyik utasát – ingyen. Persze, hogy manipulált helyzet, de vicces, és nagyot üt a szocialista szomszédot még mindig lenéző és rettegő amerikai nagypolitikán.
Moore tesz egy rövid világ körüli utat is, és megmutatja, hogy Franciaországban, Nagy-Britanniában, Kanadában a polgárok az adójukkal finanszírozzák a rendszert, és hogy ez jó. Szerencsések vagyunk – mondja egy kanadai hölgy. Luxus – mondja büszke mosollyal a francia. Ki gondoskodna azokról, akik magukról nem tudnak, ha nem mi, többiek? – teszi fel a költői kérdést egy másik kanadai.
És számomra, magyar aktualitással sújtott néző számára ez utóbbi az igazán fontos kérdés. Meg az, amit maga Moore tesz föl (és szokásától eltérően csak sejteti a választ, de ismerve őt, úgyis tudjuk): hogy jutottunk idáig? Egy szolidaritás nélküli, önző, atomizált társadalmat látok a filmben. Egy társadalmat, ahol mindenki magáról gondoskodik, s aki erre képtelen, azt hagyják elpusztulni. Egy társadalmat, ahol nincs már mi, csak sok én van. Egyedül, elesetten, kiszolgáltatottan, tiltakozásra – mert összefogásra is – képtelenül.
Tényleg ide vágyunk mi is?
Lehet, hogy tendenciózus a film, lehet, hogy szubjektív, de fontos dologról beszél. Kötelezővé tenném minden választókorú magyar polgár számára. Ha már sajátunk nincs, mert nálunk időszerű és fontos problémákról pénz vagy megrendelés híján nem lehet dokumentumfilmet készíteni, hát nézzük, hallgassuk Amerika hangját. Szóval, bizakodó magyarok, agitáló párthívek, irány a mozi!