Képek a bazi nagy bolsi buliról

L Á T - H A T Á S Courbet, Giacometti – Párizsban, mint mindig, szenzációs kiállítások várják az érkezőt. Az idei ősz egyik legizgalmasabb tárlatát azonban nem klasszikusok, hanem kortársak alkotásaiból rendezték: a Maison Rouge (Vörös Ház) napjaink politikai töltésű orosz művészetét mutatja be Szoc Art című tárlatán.

(Párizs)
Nemcsak a fény városában, de Budapesten is megelőzte a híre a hét végén megnyílt kiállítást, hiszen a nyitás előtt hetekkel érkeztek a hírek arról, hogy az orosz hatóságok alaposan megcenzúrázták az anyagot. Mintegy másfél tucatnyi művet nem engedtek kivinni azzal az indokkal, hogy azok rontják az országimázst. Ez a szisztéma a régi rezsim, a szovjethatalom centralizált döntési mechanizmusát idézi, jelzi az idők változását is, hiszen tanúsítja, hogy a tárlat anyagát nem csupán emigráns művészek műveiből és kicsempészett munkákból rendezték, hanem nagy részben a Tretyjakov Galéria gyűjteményében lévő művekből. A peresztrojka idején megnyílt, experimentális művészetre specializálódott Tzaritzino múzeum több mint kétezer darabját is itt helyezték el, miután a Tretyjakov 2002-ben újranyitotta 1939-ben megszüntetett kortárs művészeti részlegét. A kelet-európai történelem tragikomikus fintora, hogy a gyűjtemény létrehozója, a mostani kiállítás kurátora, Andrej Erofejev szovjet diplomaták gyermekeként született Párizsban, 1956-ban. Ha a magyar forradalom emlékére rendezett ünnepségen részt vevő magyar kultuszminiszter a Pere-Lachaise temető után a Bastille szomszédságában rendezett kiállításra is ellátogat, alighanem kellő muníciót kaphatott volna ahhoz, hogy átgondolja a politika és a kultúra, művészet kapcsolatáról formálódó nézeteit.
Annál is inkább, mert cenzúra ide vagy oda, a Szoc Art valóban bővelkedik izgalmas művekben. S persze jelen vannak a kicenzúrázott alkotások is, hiszen a szintén a hét végén rendezett FIAC (Nemzetközi Kortárs Művészeti Vásár) két orosz galériájában bármelyik reprodukcióját meg tudták mutatni az érdeklődőknek. Például azt, amelyen két rendőr látható az erdőben, akik a csecsen maffia tagjai helyett sajnálatos módon a homoerotikus élvezeteket keresik. De ez a fotó semmiség például ahhoz a cenzúrán átcsúszott videóhoz képest, amelyen az orosz hadsereg Afganisztánt is megjárt volt őrnagya arra szólítja föl bajtársait, hogy űzzék ki az országból a sok szemét idegent, akik megb…ák az orosz lányokat és oltári üzletekkel döntik romba a veteránokat…
A Szoc Art kiállítás persze nem elsősorban a jelen piszkos kis ügyeiről szól, hanem a bazi nagy bolsevik buliról, arról, hogy az eszme a hatvanas-hetvenes évekre éppen úgy üzletté vált a hatalom számára, mint a multiknak a kereskedelem, a nagyipar. Ahogyan a Pop Art a fogyasztói társadalom motívumaiból kiindult, úgy merített a Komar és Malamid művészpáros és számos más művész Kabakovtól Eric Bulatovig, Borisz Orlovtól Rosztiszlav Lebegyevig a szovjet propaganda képi világából. Muhina hírhedt munkás-kolhozparaszt párosa Walt Disney-figuraként jelenik meg, Lenin coca-colás üveggel a kézben vezeti győzelemre pártját, s nem hiányzik a vörös csillag és a horogkereszt erotikusan egybefonódó tagokból formált kettőse sem. S ha már az erotikánál tartunk, a kicenzúrázott rendőrszerelem ellenére bőven maradt a tárlaton az új orosz hatalom által is vállalható csók, Sztálin és Marilyn Monroe cuppantásától Brezsnyev és Honecker tapadó ajkaiig, amelyeket Dimitrij Vrubel a következő címmel festett meg: Istenem, segíts, hogy túléljem ezt a végzetes szerelmet.
Ennek műnek a megfestését 1998-ban már könnyű volt túlélni, (bár változata már 1990-ben rákerült a berlini falra), az azonban, amire a Szoc Art művészei a peresztrojka előtt vállalkoztak, nem volt gyermekjáték. Szlava Sziszojev például a nyolcvanas évek elején két évet töltött fogolytáborban, a legtöbb művész előbb-utóbb emigrálni kényszerült, s az Egyesült Államokban vagy Izraelben dolgozott tovább. Mindig jöttek azonban újak, az utóbbi évek nagy sztárja például a Blue Noses (Kék Orrok), amelyet három huszonéves művész hozott létre 1996-ban, s amely afféle vadkeleti burleszkként ábrázolja performance-ain, videóin, fotóin a bolsevik diktátorokkal indult, a jelenben Putyin, Bush és Bin Laden triójával folytatódó történetet. Szürreális és „hótrelaista” egyszerre a világuk, vérfagyasztó és kacagtató. Még azt is el tudják képzelni, amint egyik 2005-ös művük címe mondja, hogy „Lenin visszatér a sírba”. „De akkor mi lesz a mauzóleummal?” – kérdezi több, az utóbbi években készült mű alkotója. Nos, e kérdésre még sem a moszkvai Vörös téren, sem a párizsi Vörös Házban nem érkezett felelet.