Budapestről elkarikázott Rómába, onnan vissza Jászvásárba, Iasi-ba. Miért tett egy ezer kilométeres kitérőt a Felvidékre?
– Hírét vették a zarándoklatnak, és meghívtak Révkomáromba, hiszen ott is ugyanaz a probléma: tizennyolc éve hiába kérnek maguknak magyar püspököt, nem hallja meg senki a kérésüket. Háromhetente tartanak imanapokat, és ilyenkor azokért a színmagyar falvakért is könyörögnek, ahol nincs magyar nyelvű mise. Érdekes, az út során több helyen kiderült, hogy hasonló gondokkal küzdenek: nemcsak a moldvai csángók esetében volna szükség az anyanyelven elhangzó igére – bár kétségkívül ott a legsúlyosabb a helyzet –, hanem például Horvátországban is.
– Amikor elindult, mi volt az elképzelése: magányosan végigkerekezi a távot, vagy számított arra, hogy sokan csatlakoznak, és tömegmozgalommá válik az út?
– Az nyilvánvaló volt, hogy egyedül kell végigcsinálnom, de a kezdettől a végégig úgy szerveztük, hogy minden szakaszra lehetett csatlakozni. Ez meg is történt, az út során körülbelül ezer ember csatlakozott hozzám rövidebb-hosszabb távokra. Végig volt velem autós kíséret, az útról vezetett blogot pedig nagyon sokan kísérték figyelemmel. Azóta többen felismernek az utcán, az új munkahelyemen is azzal fogadtak, hogy a zarándoklat idején szurkoltak nekem.
– Amikor elindult, még nem volt egyéves a gyereke. A családot mivel győzte meg, hogy mindenképpen mennie kell?
– Az apósom már a hetvenes években is a moldvai csángókkal foglalkozott népzenekutatóként. A feleségemet a csángóknál ismertem meg, amikor magyartanárként részt vettem egy oktatási programban – ő két évet tanított kint. Amikor először beszéltem vele az útról, azt mondta, megvalósíthatatlan ötlet. Ettől kicsit elbizonytalanodtam, de rá pár hónapra olvastam egy román nyelvű blogbejegyzést arról, hogy a heti pár órás magyar oktatási program „szerencsére” nem elég az asszimiláció megállítására, ráadásul nincs is mindegyik faluban. Amíg a vallásos csángók románul imádkoznak, addig a folyamat nem megfordítható. A cél nagyon világos – írta a szerző –, ezért magyar nyelvű mise soha nem lesz Moldvában. Szíven ütött a dolog, felháborodtam, és elkezdtem szervezni az utat úgy időzítve, hogy a csíksomlyói búcsúra Székelyföldre érjek. Különben én is úgy gondolom, hogy ha nem sikerül a dolgokon változtatni, legkésőbb két-három nemzedék múlva bekövetkezik a teljes nyelvváltás, és erre a magam eszközeivel próbáltam felhívni a figyelmet.
– Kik segítették?
– Nagyon lelkes csapatom volt, nagyjából a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület – amelynek magam is tagja és alelnöke vagyok – körül lévő emberekből állt. Két hónapunk volt a szervezésre, a szállások hetven százalékát például előre lefoglaltuk, többnyire magyarok adtak kézről kézre.
– Sokat edzett az út előtt?
– Van sportolói múltam, hiszen régen versenyszerűen kerékpároztam, és több maratonit is lefutottam. Nyolcvankét kilósan kezdtem el a felkészülést, az út végére hatvanötre fogytam, tehát fitneszprogramnak sem volt rossz a vállalkozás. Konditeremben és hét végi kerékpározásokkal készültem fel, szerencsére hamar visszahoztam a formám. Az első meredek emelkedőkön, az osztrák hegyekben már jól bírtam az iramot.
– Mennyi volt a napi adag?
– Átlag száz–száztíz kilométert tekertem naponta, a leghosszabb szakasz százhetvenkét kilométer volt. Minden megállóban találkoztam lehetőség szerint a legmagasabb rangú egyházi elöljáróval, és átadtam neki az előre elkészített, az illető ország nyelvére lefordított zarándoklevelet, amely tartalmazta az út célját. Magyarországon öt püspökkel találkoztam, Udinében az egyetem dékánjával beszélgethettem, Velencében látogatást tettem a püspöki tanácsnál. Rómában fogadott a Püspöki Kongregáció titkára, Roberto Raedelli, valamint találkozhattam a katolikus világ harmadik emberével, Pietro Parolinnal, aki azóta a Vatikán külügyminisztere lett. Hazafele Erdélyben három főesperes fogadott, és bementünk a jászvásári püspökhöz, Petru Gherghelhez is.
– Gondolom, az utóbbival való tárgyalás volt a legkiélezettebb. Miről beszélgettek?
– Nagyon udvarias volt, még arra is figyelmeztetett, hogy vigyem be a kerékpáromat a püspökség udvarára, nehogy ellopja valaki. Az előzetesen fél órára tervezett találkozóból végül két óra lett. Közös imádsággal kezdtünk, aztán elmondtam a jövetelem célját. Velem volt Nyisztor Tinka és más csángók is, Gherghel pedig hozta a saját embereit. A régi nótát fújta, például azt mondta, hogy azért nincsen magyar mise, mert nem kérik a csángók. Erre Tinka elővette a pusztinai hívek két évvel ezelőtti, több mint háromszáz ember által aláírt alázatos kérését. Különben az anyanyelvi misét nem kellene kérni, az jár.
– Utazásának mottója is erre vonatkozó bibliai idézet volt: az Apostolok cselekedeteiben le van írva, hogy az apostolok minden népnek a saját nyelvén hirdették az Isten igéjét.
– Gherghel szerint ez egy egyedi csoda volt, és a Szentírás sem azt mondja, hogy a pap mindenkinek az anyanyelvén beszélt, hanem azt, hogy mindenki az anyanyelvén értette a prédikációt. A mai napi gyakorlatban ez szerintem azt jelentené, hogy anyanyelven kell prédikálni, de ebben nem értettünk egyet a püspökkel. Abban viszont van igazsága, hogy a csángók kérhetnék keményebben is a misét, de hát ez egy megfélemlített közösség, évtizedek óta alkalmazkodásra kényszerített, értelmiségét vesztett nép. Azt is mondta a püspök, hogy ha lenne magyar mise, akkor a falvak kettészakadnának. Szerintem ez nem igaz, ráadásul épp az egyház feladata a megértésről, a felebaráti szeretetről beszélni az embereknek. A legcinikusabb érve viszont az volt, hogy hiába lenne magyar nyelvű mise, azt az emberek már nem értenék meg. Lehet, hogy ma már helyenként tényleg így van, de ez annak a következménye, ami ellen küzdünk – ha elfogadjuk az érvet, akkor belenyugszunk a románosításba. Gherghel szerint az egész csupán másodlagos kérdés, hiszen a hit mindennél fontosabb. De ha ennyire lényegtelen a nyelv, akkor miért ilyen nagy az ellenállás?
– A jászvásári püspök nevezte fegyvernek a kerékpárját?
– Igen, a békés zarándoklat során egyetlenegyszer vádoltak harciassággal, a jászvásári püspökségen, ahol Petru Gherghel azt mondta: nem erőszakosan, külföldön panaszkodva kell erről tárgyalni, és olyan fegyverrel nyomást gyakorolni, mint a kerékpárom. Mindezek ellenére nem volt haszontalan a találkozás, hiszen érdemben tudtunk beszélgetni dolgokról, megemlítve, hogy a román alkotmány is elismeri és biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás megőrzéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez való jogát. Felemlegettem az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének határozatát, amelyben kifejtik, lehetőséget kell nyújtani arra, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék. Szóba került a tavalyi Tismaneanu-jelentés is, amelyben először ismerte be hivatalos állami román szerv a csángók erőszakos asszimilációját, és amely elemzi a katolikus egyháznak ebben játszott szerepét.
– Csángó falvakban találkozott plébánosokkal?
– Elmentem jó pár faluba, és a lakosok mindenhol nagy örömmel fogadtak, népviseletbe öltözve várták, hogy odaérkezzünk, énekeltek, közösen imádkoztunk. Megkerestük a papokat is, Pusztinán például magyarul beszélgettünk a lelkipásztorral, de mindig kitért a komolyabb kérdések elől. A magyar miséről azt mondta, hogy az a „nagyoktól” függ, de a Vatikánban ugyanerre a kérdésre azt a választ kaptuk, hogy ez helyi szinten megoldandó ügy. Egy órát beszélgettünk, de a végén még arra sem volt hajlandó, hogy beírjon az útikönyvbe. Lábnyikban, ahol korábban tanítottam, a pap kikötötte, hogy ami nála elhangzik, arról semmi nem mehet ki a sajtónak. Magyarfaluban például nem fértek be az emberek a templomba. El lehet képzelni, hogy ha magyarul mondanának legalább egy misét a vasárnapi három-négyből, mekkora volna az öröm.
– Fél éve volt a zarándoklat, talán lehet már leltárt készíteni arról, hogy mi lett az eredménye.
– Nem hittem, hogy ettől egy csapásra minden megváltozik. Vannak eredmények: felfigyeltek az ügyre politikusok, személyes kapcsolatok révén sikerült elérni, hogy a szentatya asztalára kerüljön a zarándoklevelem. Július elején négy csángóföldi származású pap magyar nyelvű misét tartott Lujzikalagorban, a templom zsúfolásig tele volt. Somoskáról elmozdították azt a papot, aki kiprédikálta az egyik csángó vezetőt. Gyulafehérváron megalakult a moldvai származású papok köre. Tizennyolc faluban van magyar nyelvű oktatási program, a tanárok vállalták az alapimádságok megtanítását. Elkészült a három nyelvű, román, magyar és latin miserend. A keresztszülők egyesületében alakult egy vallásügyi csoport azzal a céllal, hogy románul is tudó magyar papokat vigyünk Csángóföldre.
– Mi volt az út legfontosabb tanulsága?
– Az, hogy nem kell félni. Én is tartottam attól egy kicsit, hogy „baleset” ér út közben, aztán gond nélkül végigmentem a távon. Ugyanezt tudom mondani a csángóknak is: egyéni felelősségvállalás, a jogaink melletti határozott kiállás nélkül nincs előrelépés. Betörhetik ugyan a fejünket, de vállalni kell a kockázatot. Ezért volna fontos könyvben kiadni az út tapasztalatait, mert így lehet hatékonyan eljutni ezekhez az emberekhez, és talán az én példámból erőt tudnak meríteni. A teljes krónika elkészült, a Szent Gellért Kiadó adja ki, amennyiben legalább ötszáz példányos előrendelést tudunk biztosítani. Akit érdekel a kiadvány, illetve anyagilag is tudná támogatni a megjelenést, az jelentkezhet az [email protected] e-mail címen vagy a www.keresztszulok.hu oldalon megtalálható elérhetőségeken.
– Mi célból jött létre a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület?
– Több mint ezer keresztszülőnk van, akik anyagilag támogatják egy-egy moldvai csángó gyerek anyanyelvi oktatását. Ennek két módja van: ha a saját falujában tanul a gyerek, az évi negyvenezer forintos költséget jelent. Középiskolás diák esetében – mivel nekik kollégiumba kell menniük Csíkszeredára vagy Gyimesközéplokra – az összeg jóval nagyobb, évi százötvenezer forint. Tizenhat faluban van most délutáni, iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás heti három–öt órában, ez nagyjából ezernyolcszáz gyereket ér el. További húsz–harminc faluban volna igény az ilyen jellegű oktatásra. A szervezet tagjainak életében nagy szerepe van a csíksomlyói búcsúnak – az én zarándoklatomnak is ez volt a hivatalos végállomása –, hiszen a támogatott diákok itt találkoznak a tanulmányaikat segítő magyarországi keresztszülőkkel.
– Most mivel foglalkozik, miből él?
– Egy multinál dolgozom a személyzeti osztályon. Meggyőződésem, hogy ha az ember áldozatot hoz, lemond valamiről a közösség és Isten javára, akkor azt többszörösen visszakapja. Az út előtt egy másik multinál dolgoztam, és nem engedtek el fizetés nélküli szabadságra, ezért ki kellett lépnem. Most sokkal jobb állásom van. Azt hittem, hogy a zarándoklattal én adok valamit az embereknek, de magam is rengeteg szeretetet, pozitív energiát, barátságot kaptam. Naponta volt torokszorító élményben részem, sokat változtam, átformált az út, megerősített és bizalmat adott.
Részletek a blogból
(A tervezett könyv tartalmazza az összes blogbejegyzést.)
„Salamon atya elmondta, hogy gyermekkorában, jó 30 évvel ezelőtt Lujzikalagorban csak magyar szót lehetett hallani az utcán, ma pedig már mindenki románul beszél. Itt, Gyimesbükkön is egyre nagyobb a szorítás. 1950-ben a közigazgatási »reform« részeként a színmagyar Hargita megyétől Gyimesbükk környékének tömbmagyar területét Bákó megyéhez csatolták, nyilván beolvasztási céllal. Azóta lényegében minden románul intézhető el, az iskolában mindent románul tanítanak, a hivatalos ügyeket is románul kell intézni Bákóban, s nem magyarul Hargita megyében. Szóval ez a döntés, a »reform« is a beolvasztás egyik lépése volt, s ezer ilyen ötlet szegélyezi a csángó magyarok életét. Salamon atya szerint a döntés Petru Gherghel püspök úr kezében van. Közben a szentmiséről kijövő gyerekek bizony már itt, Gyimesbükkön is magyar–román keveréknyelven hívták egymást focizni a közeli pályára.”
Rákoskeresztúr
Keresztúrok a XVII. kerületben
