Médiamutyi Óbudán

Még élénken emlékezhetünk egy klasszikus televíziós kabarétréfára, amiben Márkus László trancsírozott szét egy fotelt, nem akarván megérteni, mi került azon az ülőalkalmatosságon hétezer forintba. Szemlátomást kevéssé volt fogékony a közgazdászok hozzáadottérték-elméletére, ha amúgy az egészből bűzlött az arcátlan extraprofit lehelete. Azóta edzettebbek lettünk, immár a fejlett kapitalizmust építjük, de például a tervezett új tévészékház költségeinek hallatán én sem vagyok képes más kérdést feltenni, mint Márkus művész úr annak idején: mi kerül ezen a tévészékházon 161 milliárd forintba?
Nem kell túl nagyot kirándulni az időben, hogy visszarévedhessünk arra: a Nemzeti Színház-vitában még arról folyt a polémia, kell-e tizenhétmilliárd a teátrumra, vagy meg lehet építeni tizenkettőből is. A Művészetek Palotája esetében a költségeket már jelentősen megugrasztotta a PPP-konstrukció: a privátberuházási részvétel elfedte a tényt, hogy az évtizedekre megkötött bérleti konstrukció hányszor annyit vesz ki a költségvetés zsebéből, mint hogyha az állam egyszer s mindenkorra kifizette volna a költségeket. Unokáink is törleszteni fogják – kezdtünk barátkozni a gondolattal. Konzervatív embernek nem melegszik meg a szíve tája, ha a jövő felélését tapasztalja – olyan, mintha épített volna valamit a nemzet, de az egész csupán kacsalábon forgó délibáb. De a Nemzeti Színházba meg a Művészetek Palotájába legalább be van építve a kor csúcstechnikája; funkcionalitás tekintetében európai színvonalat képviselnek. Mi mindennek kellene viszont megtöltenie az óbudai tévészékházat ahhoz, hogy e két említett csúcsberuházást nagyságrendileg meghaladó költségek keletkezzenek? Ha minden tételt összeadunk, 151 milliárdba kerül az adófizetőknek maga a létesítmény, s mostanság megy a csata a tízmilliárdos eszközbeszerzés dolgában. Csak összehasonlításképpen: a Magyar RTL Televízió nem csupán székházat épített tízmilliárd körüli összegből, de technikai eszközökkel is felszerelte azt.
Azt hiszem, itt még sok dolga lesz az Állami Számvevőszéknek. A tekintélyes szervezetnek csupán a forintösszegekhez van köze, de én hadd emlékeztessek a politikai klímára is, melyben a székházbiznisz összejött. Korszerű tévészékházat már az Orbán-kormány is akart építeni Óbudán, s lényegében ezt a korábban elsüllyesztett elképzelést újította fel a tévékuratórium – történetesen abban az időszakban, amikor a Fidesz nem képviseltette magát a kuratóriumi elnökségben. Ez a „médiafoteli” kalkuláció tehát az MDF, az SZDSZ és az MSZP közös alkotása: a fideszes kurátorok márciusi megjelenésükkor már a kész helyzettel szembesültek.
A Magyar Televízió, amely mára elveszítette ingatlan vagyonát, kétségkívül lépéskényszerben van. A korábban százszázalékos állami tulajdonú Millenniumi Média Kft., amitől a köztévé az ingatlanait visszabérelte, időközben a Wallis-csoporthoz került, amely így – számos határidő-hosszabbítás és szerződésmódosulás után – a Bojtár utcai építkezés lebonyolítását is megörökölte. Olyan közbeszerzést bonyolítottak le, ahol más versenyző egyszerűen nem rúghatott labdába. A Közbeszerzési Döntőbizottságnak feltehetőleg az lebegett a szeme előtt, hogy végre történjen már valami az ügyben; de mindeközben nem látszottak figyelembe venni például azt, hogy a digitális televíziózásra való átállásról szóló törvény merőben új helyzetet teremt a hazai médiában. Ráadásul a Magyar Televíziónak az új, óbudai székháza és gyártóbázisa ügyében kötött szerződései máig szigorúan titkosak, csak mendemondákra hagyatkozhatunk. Pedig az adatvédelmi biztos ajánlásai mást mondanak, s a Hankook-ügyben is megszületett az a precedensértékű bírósági ítélet, ami kizárná a mutyizást. Nem tudni azt sem, hogy mi kerül a dobozba: milyen technika, milyen gyártás, hány ember, miféle tevékenység. Mindezek alapvetően befolyásolnák, mekkora alapterület bérlésére van szükség egyáltalán. Ez az alapterület ráadásul jelentősen nagyobb, mint amiről eredetileg szó volt. Arról nem is beszélve, hogy a negyvenéves időtávlat eleve komolytalannak tűnik: mintha 1967-ben próbálták volna modellezni a mai médiatechnikai viszonyokat. A többi kis trükk már csak hab a tortán: játszadozás az euróárfolyammal, a nettó és bruttó bérelt területek laza keverése, alapvető szavatossági hiányosságok – valahogy mindig úgy, hogy ne az adófizetők járjanak jól.
Persze minden ilyen kifogás kukacoskodásnak, a feltartóztathatatlan haladás előtt keresztbe döntött fatörzsnek látszik, ha nincs az egésznek a végén ama megdöbbentő másfél száz milliárdos végösszeg. Egy olyan országban, amely megszorításokkal akar kilábalni a tehetetlen kormányzati politika által előállított, mind reménytelenebbnek tűnő válsághelyzetből. Ennek fényében már nem érdektelen, hogy a közbeszerzés még ingatlanbérletről szólt, a szerződés meg már építési beruházásról, s hogy a korántsem bagatell módosulásról csak utólag szerzett tudomást a Közbeszerzési Döntőbizottság. Vagy hogy a közbeszerzési eljárás 50 ezer négyzetméter alapterületre vonatkozott, míg a megkötött bérleti szerződésben 61 ezer négyzetméter szerepel. A maradék 11 ezer négyzetméter tehát csakis a közbeszerzést megkerülve kerülhetett az egyezségbe. Hiába, sok kicsi sokra megy. Persze ha a médiamutyit tető alá hozó három parlamenti párt (többek közt a tisztaságcsomagos miniszterelnök által elnökölt MSZP) finanszírozására kell az extraprofit, akkor az Isten pénze sem elég. (Hangsúlyozni szeretném: ez véleményalkotás, nem tényállítás. A magasságos ORTT a minap perelt be, ötmilliót remélve a családomtól, mert a tényeknek megfelelően emlékeztettem arra, hogy ugyanazoknak az országos kereskedelmi televízióknak hosszabbította meg indokolatlanul, idő előtt a koncesszióját, amelyeknek tíz éve csalással juttatott frekvenciát. A személyi állomány azóta részben kicserélődött, de úgy tűnik, a hivatali identitás töretlen: a saját adóforintjaimból akarnak rajtam, mezei sajtószabadság-harcoson példát statuálni. Természetesen már csak a Freedom House kedvéért is leülöm az összeget, ha a bíróság a jó hírnévhez való jogot fontosabbnak ítéli az igazságnál; de akkor Baló György lesz a cellatársam, aki ugyanezt a szomorú és valós történetet nemrég hosszan taglalta a Népszabadságnak. Vagy őt a becsületére kényes, hivatalból elfogulatlan médiahatóság elfelejtette volna beperelni? S lehetséges volna, hogy a portfolio.hu kínos tényfeltárásai is elkerülték a peres kedvű médiatestület figyelmét?) A kormánypárti tévékurátorok morális nívóját mindenesetre kiválóan jelzi, hogy nem átallották néhány százezer forintos haszon reményében, kéz alatt megvenni a köztelevízió használt szolgálati Skodáit.
A síkos székházbérletnél is tanulságosabb és sokatmondóbb azonban az, ahogy a plusz tízmilliárdos eszközbeszerzés ügyében szavazgat a kormányoldal. Internetes értesülések szerint az egyik szocialista delegált, Fehér Zsuzsa az ellenzékiek tartózkodó szavazatai mellé állva siklatta ki a koalíciós lokomotívot. Ezért egyelőre nem sikerült a közbeszerzést kiírni, noha az indokolás szerint vészesen közeledik a pekingi olimpia, és itt a Magyar Televíziónak jócskán volnának közszolgálati kötelezettségei. Azt ugyan kétlem, hogy jövő nyárig bármi érdemlegeset lehetne csinálni olimpiaügyben az új, titokzatos rendeltetésű eszközökkel, de mondjuk a londoni olimpiával valóban lehetne érdemben érvelni. Ahhoz viszont tervezni kéne, s nem megvárni, amíg jön Márkus, és miszlikre aprítja a médiafotelt…