Még van szülőházam. Engem még bábaasszony segített a világra. Én még tehetek „sétát bölcsőhelyem körül”. A budapest–nagykanizsai vasútvonal mellett, ott, ahol a sínek átszelik a Földvár felől a révhez kanyarodó műutat, áll az az őrház, amelyben 1930-ban megláttam a napot. Valaha a tó déli partján a Zamárdi vagy Földvár felől közlekedő minden egyes járműnek meg kellett tennie a révhez vezető utat. A turzásháromszöget levágó műutat a háború után építették meg. Ma pedig már a településeket elkerülő autópályán és a kőröshegyi völgyhídon is lehet közlekedni.
A vakondtúrásnyi dombra épített ház homlokán tábla hirdette: ez a 119/A számú vasúti őrház. Ma a fehérre festett vastányért, benne a fekete számokkal, itt őrzöm a könyvespolcomon. Az őrház nem szolgálati hely, nem valódi bakterház volt, ahol – miként Radnóti versében – „a bakter előtte áll s üzen, / piros zászló kezében, körötte sok gyerek”, hanem szolgálati lakás, és apám mint állomásfelvigyázó forgalmista a szántódi vasútállomáson teljesített szolgálatot: piros karszalagot viselt, és tárcsával („palacsintasütővel”) indította a vonatokat.
Hatéves koromig éltünk Szántódon. A településen nem volt iskola. Bátyám akkor már a kaposvári internátusban – diáknyelven: a szuntyerban – tanult. Amikor már nekem is iskolába kellett mennem, apám a főnökeitől kérte, hogy városba, Nagykanizsára helyezzék át.
Mire emlékezem ezekből az évekből? Saját emlékeimre ráfényképeződnek anyám szavai, elbeszélésének képei. Nevekre emlékezem. Princz Aladárnak hívták az állomásfőnököt. Tini néni volt a postamesternő. Földesyék vendéglőt vezettek az állomás mögött. Kozáriék a sorompót kezelő őrházban laktak. Mártonék… Pálffyék… Nyáron az udvaron bátyámmal két akácfa között madzagot feszítettünk ki, a madzag végére üres Schmoll pasztás dobozt kötöttünk, és „telefonáltunk”. Itt láttam először vízbe fúlt embert. Egy csónakban feküdt. A nő haját zöld úszósapka szorította le… Száraz nádszálakból és újságpapírból sárkányt építettünk, és a levegőben kígyózó papírsárkányt a felhőkig röptettük…
Augusztus utolsó napján az idén ismét Szántódon jártam. A település polgármestere hívott meg a falunapra. Szántód hosszú huzavona után – ami elsősorban az ügyvédeknek hozott hasznot – tíz éve elszakadt Zamárditól, és önálló település lett. Ma mintegy hatszáz állandó lakója van. A Balaton-parti település lélekszáma nyáron több tízezerrel ugrik meg. A lélekszám változásának ezt az aritmiáját minden évben megéli a település. Az állandóan itt lakónak is jól kell éreznie magát, és ügyelnie kell arra, hogy az egynyári vendégek is azzal az érzéssel menjenek haza, hogy ide érdemes jövőre visszatérni.
A jubileumi falunapon volt könyvbemutató, kompkirándulás, a pusztán fogathajtó és főzőverseny, gyermekprogram, zeneszó… Ez a mai Szántód már nem az emlékeimben élő Szántód. Az ingyenes kompkiránduláson, amelyen a helybeliek és a nyaralók egyaránt részt vehettek, ingyen mérték a sört és osztották a pogácsát. Az elmúlt években a Mavosz-üdülőt privatizálták. Az őrházat, amelyben születtem, a MÁV eladta a benne lakó családnak. A régi szép, egyéni hangulatú állomásépületet lebontották, helyére nyerstégla falú, lapos tetős típusirodaházat emeltek. A vasútállomás területét már nem a MÁV gondozza, a síneket fölverő gazt az önkormányzat nyíratja le. Ha esik az eső, és a vasúti aluljáró megtelik vízzel, a község szivattyúzza ki. A Földesy-vendéglő eltűnt a helyéről. Viszont minden üres telket és a révhez vezető műút mindkét oldalát nyaralókkal beépítették. És a sztráda és a völgyhíd megépítésének az előnyét élvezik Szántódon: a kamionok többé nem dübörögnek keresztül a településen.
Egy község életében tíz év nem nagy idő. Szántód írásos története persze nem tíz, hanem ezer évre nyúlik vissza. Története elsősorban a rév és a puszta története. Neve már egyik korai szórványemlékünkben, az 1055-ben kelt Tihanyi alapítólevélben olvasható. A latin nyelvű, de számos magyar eredetű közszót, ragot tartalmazó írás a helyet, amely a mai Szántóddal azonosítható, Kak-szarma néven említi. És Szántód neve ott szerepel az első magyar földabroszon, Lázár diák 1528-ból származó munkáján is.
A Balaton itt a legkeskenyebb és a legmélyebb. A szántódi turzásháromszöget a Tihanyi-félsziget és a tó két nagy öble, a keleti és a nyugati medence hullámzásának egymásra gyakorolt hatása alakította ki. Itt minden bizonnyal már a magyar honfoglalás előtti időkben volt rendszeres átkelés. A középkorban a szántódi uradalom a bencés rend birtoka volt. A pusztán a cselédség mellett mesteremberek, halászok, révészek is éltek. A föld gabonát, takarmányt adott, állatokat tartott el. A Balaton kiváló halászóhelyeket kínált. A révészek Tihany és Szántód, Zala és Somogy, Észak- és Dél-Dunántúl között teremtettek kapcsolatot. Századokon át azzal adtak egymásnak jelet, amit a XIX. század végén Herman Ottó írt le. Ha utas érkezett a révbe, és a hajó a túlsó parton tartózkodott, a révészek tüzet raktak. „Nappal a füst, éjjel a tűz lángja szólítja át a révészt.” A bárkát evezőkkel hajtották. Amikor már vitorlát használtak, a szél erejét használták ki. A révészek embert, árut, járművet egyaránt szállítottak. Somogyból gabonát, Zalából cserébe bort hoztak a szekerek.
Szántód újkori fölvirágzását a vasútnak köszönheti. A Déli Vaspálya Társaság vonalán 1861-ben indult meg a közlekedés. Micsoda bölcs előrelátás: a bencés apátság azzal a feltétellel adta el a területét a vasútépítő társaságnak, hogy minden személyszállító vonatnak meg kell állnia Szántódon. Ha volt vasút és volt állomás, akkor már nemcsak a puszta terményeit lehetett a távoli piacokra szállítani, hanem a nyaralók is megérkezhettek.
Szántódnak gazdag irodalma van. Nagyjából abban az időben, amikor a település neve rákerül Lázár deák térképére, Oláh Miklós Hungaria című, Magyarország tájait bemutató latin nyelvű munkájában írja: „A Balaton keleti partján Szántód, Kőröshegy, Csepely, Tard, délen Somogyvár apátsága mind jobbágyok tekintetében, mind borjövedelmében tehetős.” A török időkben Tihanyban Takaró Mihály a kapitány, a siófoki parton a török az úr. Takaró Mihály levele így örökíti meg az egyik rajtaütést a törökön: „Ők is lőttenek, mi is őket. Istennek akaratából békével, csak egy ember kár nélkül eljövénk, jóllehet ütés esett rajtunk, de egyéb bántásunk semmi nem lett.”
A török után békésebb lett az élet. A XVIII. század végén az uradalom virágzásnak indult. Majd II. József idején, a szerzetesrendek feloszlatása után a terület világiak kezébe került. A szántódi birtokot egy időben a költő Horváth Ádám (akit majd az utókor a Pálóczi előnévvel ajándékoz meg) bérli. Ő nevezi versében a tavat „országunk kisded tengerének”. 1789-ben – átkelve a viharos Balatonon – itt látogatja meg őt Kazinczy Ferenc egy késő őszi napon. A Komáromból Somogyba tartó, a tihanyi visszhangot szólítgató, a parton merengő Csokonai itt kel át a Balatonon, majd vígeposza egyik hőse, „az örvendő Fársáng” útját is Budáról Somogyba erre vezeti.
Az írók után betyárok – például Sobri Jóska – fordulnak meg a révben. Itteni kalandjaikat örökíti meg Vas Gereben (A régi jó idők), Eötvös Károly (Utazás a Balaton körül), Jókai Mór (A szegénység útja).
A Balaton révészeiről az egyik legszebb leírást Krúdy Gyulánál találjuk, aki Siófokról Füredre menet gyakran kelt át a szántódi réven. „Aki megelevenedett bibliai festményt akar látni, az keljen át Zamárdi és Szántód között a kompon. A hajót azok az emberek hajtják evezőikkel, akik már Jézust a tengeren hajókázták, akiknek arcmásait régi templomok félhomályos boltozatain láttuk. Az evező ember, az evezésbe elmerült, szinte átváltozott ember egyforma a biblia ezer esztendőinek messzeségében és a zamárdi kompon.”
Szántód neve bekerült a XX. századi magyar költők műveibe is. Jankovich Ferenc Szántód partjainál tűnődik magyarság és európaiság viszonyán: „láttam Párizst – nem láttam Baranyát”. Ilylyés 1944 őszén itt találkozik az országúton a front elől nyugatra menekülő magyarok zilált csapatával: „némán hallgat a nép, a ponyvát az őszi zápor veri, a sárban a menet el-elakad”. A vers alatt a keltezés: „Szántód, 1944. október 23.” A háború után Képes Géza tölt több nyarat Szántódon. Egész versciklusokat szentel szántódi természeti élményeinek. A Balatoni dalok egyikében írja: „Döng és csattog a Balaton, / rázza halványzöld üstökét; / mint óriás kaméleon, / új s új színek tüzében ég.” De mások – Takáts Gyula, Puszta Sándor, Raics István – verseiben is nyoma van azoknak a képeknek, látomásoknak, amelyekkel Szántód ajándékozta meg őket.
Azt az ívet, azt az időbeli távolságot, amely Szántód tízéves és ezeresztendős múltja között feszül, az a községtörténet hivatott áthidalni, amely az idei falunapra jelent meg. Forgatom a kilenc munkatárs által írott könyvet. Ma már minden valamirevaló település megíratja a maga történetét. Miért van szükség ezekre a községtörténetekre? Azért, hogy az ott élők, az onnét elszármazottak és az oda látogató vendégek megismerjék a múltat. Az embernek nemcsak ösztöne, gyűjtő- és nemzőképessége van, hanem tudata, személyisége, szelleme is. Nemcsak a száj, a gyomor kíván táplálékot, hanem a lélek is. Szabó Zoltán, a két háború közti magyar szociográfiai irodalom egyik jeles képviselője írja Szerelmes földrajz című könyvében: „Hányszor kerestem már a hazát a tájban!” A táj is a haza része. Minden tájat hazaként lehet megélni, hazává lehet tenni.
Forgatom a könyvet, és szavakon tűnődöm. Szerelmes földrajz, tájhaza, szülőföld, bölcsőhely… Nem váltak ezek a fogalmak ma már avíttá, idejét múlttá? Ki mondja azt: szüleim? Ma szülők helyett „ősök” vannak. Szülőföld helyett pedig lakhely és település. Ki beszél ma a szülőföld szeretetéről? Hallottam már: a szülőföld „ölelgetése”, az emlékek „dajkálása” nem más, mint sebek nyalogatása, „olcsó lokálpatriotizmus”.
Móricz Zsigmondnál olvasom az Életem regényében: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.” A könyv egy másik helyén írja: „Az ember kétéves korában az, ami ötéves korában, s ötévesen ugyanaz, mint huszonöt évvel később, s így nyilvánvalóan a teljes élet harmonikus folyamat…”
Hatéves koromig éltünk Szántódon. Minden, ami fontos életemben, itt történt meg velem. Itt tanultam meg önállóan táplálkozni, itt tanultam meg járni, itt tanultam meg beszélni. Itt tanultam meg egy nyelvet, az anyanyelvemet.
A szülőföldhöz kötő szál olyan köldökzsinór, amelyet nem lehet elvágni.
Nekem még van szülőházam, van szülőföldem.
Persze miképpen egy falu, egy tanya, egy vasúti őrház, azonképpen egy városi bérház, egy lakótelepi panelösszkomfort is lehet szülőföld, „tájhaza”, egy életre értéket hordozó hely.
Csupán az a kérdés, hogy otthonként, szülőföldként, a haza egy részeként éli meg az ember, avagy puszta lakóhely, lakótelep marad a számára.
egyetemista
Bővülő kínálat, lassuló drágulás, több vevő és kevesebb bérlő
