Ökolábnyom

Fejlesztéssel, beruházásokkal lehet kilábalni a válságból – halljuk okos emberek tanácsait. Biztos, hogy ez az egyetlen járható út? – teszik fel a kérdést mások, akik a fenntartható fejlődést szorgalmazzák, és érdekes példát hoznak bizonyításul. Krieger Sámuel mérnök az 1770-es évek végén készített terveiben a Balaton hullámzó vize helyett dús búzatáblákat álmodott. A magánszorgalomból megtervezett lecsapolás három ütemben történt volna, amelynek eredményeképpen végül 129 738 hold termőterületet lehetett volna kinyerni összesen 494 301 forint ráfordítással – ez évi 5 424 200 forint becsült hasznot hozott volna. Jó üzlet – mondták az érintett vármegyék, megszavazva az elképzelést, és a terv még Mária Terézia tetszését is elnyerte. Egyedül a pénzhiánynak köszönhető, hogy megmaradt a Balaton – el tudnánk képzelni a mai Magyarországot a tó nélkül?
Beruházások, fejlesztések tervezésénél nem szabadna figyelmen kívül hagyni a környezeti terhelést – rövid távon lehet jó üzlet valakinek egy gyár, de ha valami végérvényesen tönkremegy miatta, hosszú távon mindenki rosszul jár. Az ökolábnyom azt méri: egy ember léte – vagy egy vállalkozás működése – mekkora nyomot hagy a Földön, hány négyzetméter érintetlen zöld felületbe kerül a létezése, létrehozása. A Föld eltartóképessége ugyanis nem végtelen – az ember egyrészt felhasználja az erőforrásokat (megeszi a növényeket, elpazarolja az energiahordozókat), ugyanakkor beszennyezi a környezetét. A természet egy adott mértékig képes regenerálódni, de túlterhelés esetén visszafordíthatatlan folyamatok indulnak be, és ennek következtében drasztikusan csökken a Föld eltartóképessége. Az sem mindegy, hol és hogy él az ember – egy kopár, hegyes vidék kevesebb embert tud eltartani, mint a növényzetben gazdag régió. Érzékletes és elgondolkodtató adat, hogy ha a világ összes lakója olyan életszínvonalon élne, mint az átlag magyar, akkor két földnyi terület tudna eltartani minket. Ha amerikai nívón élne mindenki, akkor öt planétára volna szükség.
Az emberiség ökolábnyoma két dolog miatt nő vészesen: az egyre magasabb életszínvonal egyre több energiába kerül, és egyre többen vagyunk. Százmilliónyi nem kívánt fogantatás történik évente csak azért, mert a családtervezés a gazdagok kiváltsága. Évente egymillió gyermek hal meg csak azért, mert a szülei az előző szülés után nem tudtak kilenc hónapot várni a nemzéssel. Pedig a kisebb termékenységi ráta egészségesebb gyerekeket, életszínvonal-emelkedést és kisebb környezetre nehezedő nyomást eredményezne – ha volna pénz a családtervezés segítésére világszerte. Bár Magyarországon jelenleg fogy a népesség, a népsűrűségünk még így is a világátlag duplája. A kisebb ökolábnyom különben nem jelent feltétlenül szegénységet: Japán például csaknem négyszer akkora GDP-t termel meg ugyanakkora környezeti terheléssel, mint Latin-Amerika.
Október tizenhetedikén, a szegénység megszüntetésének világnapján az UNDP (az ENSZ nemzetközi fejlesztési hivatala) parlamenti vitanapot szervezett a témáról. A szegények iránti szolidaritás jegyében csapvizet és zsíros kenyeret szolgáltak fel a végén a résztvevőknek, ezzel is emlékeztetve a politikusokat és a sajtó képviselőit arra, hogy a világon százmilliók élnek napi egy dollárnál is kevesebb összegből. Arról azonban nem esett szó, hogy a túlfűtött terem, a fölöslegesen felkapcsolt csillárok és a több ezer wattos tévés reflektorok, a tolmácsgépek áramigénye minden bizonnyal meghaladta egy afrikai falu éves energiaszükségletét.
Simonyi Gyula, a Bocs Alapítvány vezetője érzékletes példával zárta előadását. Az emberiség egy, a kifutópályán folyamatosan gyorsuló, túlterhelt repülőben ül. Az orrfutó már felemelkedett, és most az összes pilóta – az utasok lelkes szurkolása mellett – azon dolgozik, hogy a pályaküszöb előtt a hátsó kerekek is elváljanak a földtől. Az most még senkinek sem jut eszébe, hogy nincs elég üzemanyag a legközelebbi repülőtérig – a rendszer ugyanis nem repülésre készült.