Öncenzúra

Ne kerteljünk, mázoljuk az igazságot a társadalom arcába! Tessék: Nem szült rendet az a nagy szabadság, hiszen ma hárommillió honfitársunk él a létminimum alatt! Na, nem, ez így durva. Különben is, mi köze az egésznek a szabadsághoz? Attól, hogy kitört a szabadság, még mindnyájan élhetnénk toronymagasan a létminimum felett, sőt a társadalom többsége esténként a jakuzzijában csobogva, kínai fürdősapkával a fején bámulhatná a plazmatévéjét, miközben befőttesüvegből kanalazza a kaviárt. A napnál világosabb, hogy a szabadságnak nincs köze az életszínvonalhoz. Egy rabszolgát is felvethet a pénz, ha a gazdája úgy akarja! „Az a nagy szabadság” szerkezet pedig gúnyos mellékzöngét rezget, azt sugallja, hogy megkérdőjelezzük a szabadságot. Az ilyesmi felesleges hangulatkeltés. A mondat tehát így jó: Annak ellenére, hogy szabadság van, hárommillió honfitársunk él a létminimum alatt.
Álljunk meg! Ki állítja? Miféle tájékoztatás az, ahol nem lehet tudni, honnan származik az információ? Pláne egy ilyen súlyos kijelentés! Úgy rémlik, a tévében mondta valaki, de nem tudom ki. Arra se emlékszem, melyik csatornán. Ez így nem megy! Összevissza beszél valaki a tévében, és akkor ezt én, vagyis az írott sajtó minden kritika nélkül átveszem. Ezt nevezik jobb helyen súlyos felelőtlenségnek. Gondoljunk bele! Nem a hárommillió honfitársunk állítja, hogy ők a létminimum alatt élnek, hanem csak egyetlen, aki ráadásul nem is él a létminimum alatt, sőt nagyon is jól keres azzal, hogy ilyeneket mondjon.
Ennek fényében a mondat így lesz kerek: Állítólag hárommillió honfitársunk él a létminimum alatt. Nem, így se jó. Állítólag? Ezzel tulajdonképpen azt éreztetem, hogy a hír talán nem is igaz, esetleg csak szóbeszéd. Ráadásul nem is én állítom, tehát minden felelősséget elhárítok. Jó, akkor egyszerűsítsük: Hárommillió honfitársunk él a létminimum alatt – mondta valaki az egyik magyar tévécsatornán. Ez aztán az elkenés tipikus esete! Ki az a valaki? Handabandázó nagyszájú, avagy komoly, szavahihető ember? Netán politikus, aki magához akarja édesgetni a létminimum alatt élőket? És melyik tévében mondta az a rejtélyes valaki? Valami gagyi csatornán, ahol esténként egymás ülepében turkálnak, vagy a másikon, ahol a műsorvezetőnek könnybe lábad a szeme az elfogultságtól? Azt mondom, hagyjuk azt a valakit, és ejtsük a tévécsatornát is. Így a dolgunk hallatlanul egyszerűvé, a mondat pedig világossá válik: Hárommillió honfitársunk él a létminimum alatt.
Na, erre aztán a drága, aranyos újságolvasó elszörnyed, kirohan a konyhába a feleségéhez. Képzeld, Zsuzsókám, tizenhét évvel a rendszerváltozás után hárommillió honfitársunk él a létminimum alatt, ez döbbenetes, sőt felháborító! Miért engedik meg azok, akik tehetnének érte, hogy… Zsuzsóka abbahagyja a mosogatást, és megkérdezi: Hárommilliót mondtál? Erre az újságolvasó: Annyit, bizony, itt áll az újságban. Erre Zsuzsóka: Gondolod, hogy megszámolta az illető? Mire az újságolvasó: Ezt hogy érted, szívem? Mire Zsuzsóka: Mi van, ha nincsenek annyian, mert azért néhány százezer ember ide vagy oda, azért nem mindegy!
És milyen igaza van! Manapság imádnak dobálózni az adatokkal. Az ember nem írhat le jó lelkiismerettel egy ekkora számot, anélkül, hogy meggyőződött volna az igazságról. Lehet azt mondani, hogy vettem hat zsemlét, láttam a háztetőn húsz békegalambot, de a hárommillió az nagyon sok. Senki nem fogja nekem elhinni, hogy végiglátogattam a létminimum alatt élőket, és megszámoltam őket. A hárommillió helyett írjam azt, hogy megannyian? Vagy a társadalom jelentős hányada? Esetleg: évről évre egyre többen? Á, akkor kihúzom a mondat méregfogát.
Van egyáltalán megoldás?
Megoldás mindig van, emberek!
Mindent szépen átgondoltam, megfontoltam, és a mondatom most így hangzik: Olyan jó itt élni, hogy nincsenek rá szavak, mert szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!